Terápia

Kész vagyok. Lassuló napok vannak ahogy jön a tél. Persze jó az is, de már nem lehet a fonottban kávézni. A macska a konyhapulton vár és nem ül az ölembe. Senki nem ül az ölembe. Minek is tenné. Nincs olyan kicsi nő akit elbírnék. Nyilván. Na nézd csak, még a kezem is remeg. Még ha drogos lennék, vagy alkoholista, érteném. Abban lenne jó rész is. Na lássuk. Borotva, hab, szappan, fogkrém. Minek, te nyomorult, úgysm lát senki? Nézd csak, a tükörben micsoda kis haldokló beesett kis majom kuporog. Ehh. Legalább lemosom meg megnyírom, nehogy megtetvesedjen.

Ma is írok annak a két csajnak. Olyan jókat tudok így arc nélkül tolni nekik. Szép pofáraesés lenne találkozni velük. Biztos gondolnak valamit ami közelít a valósághoz, de biztos csak odáig merészkednek, hogy nős vagyok, esetleg nagyon csúnya vagy rém öreg. Idáig fejben sem merészkedik senki. Ha találkozóra hívnám őket sikkantgatva készülnének. Aztán ülnének valami kávézóban és megállna a kezükben a csésze amikor odagurulok az asztalukhoz vigyorogva. Zavart, szájsarkában reszkető mosoly fagyna a lassan táguló pupillájú szemük alá. Aztán leengednék a csészét és kezet nyújtanának, ami a levegőbe rebegne kicsit oda vissza egy 3-5 centit amikor meglátnák a kis háromujjú kezem elindulni, lassan, jól láthatóan az ő kezük felé.
Ennyire nem vagyok kegyetlen. Idáig nem megyek el. Vagy jobban szégyelem magam ennél.Talán.

Na baszki. Telefon.
-Hallo.
-Szia Attila! Ági vagyok... Ligeti Ági. Balázs van?
-Itt? - nem értem – Itt nincs. Dolgozik.
-Őőő. Azt mondta hívjalak fel, mert mindjárt lemerül és nálad van és ugorjak be.
-Hova? - nem értem. Valami zizeg a fejemben, hogy ezzel valami nem oké, de mindegy. Ligeti Ági. Csoki nagy szerelme.
-Hát nincs itt.
-Megvárhatom?
-Hm. Meg. - végül is, gondolom, biztos.- Tudod hova?
-Tudom!
-Milyen napszak van?
-Szia!
Nézem a telefont. Búg. Mi van? Ligeti Ági ide? Randira? Miért? Nézem a telefont. Délután négy van. Kicsó hatig dolgozik, nettó hét mire hazaér. Pont leszarom. Majd megül a kis hölgy a fonottban. Kap kávét, macskát és netezhet a kis notebookon, azt hello.

Itt van ni. Milyen magas, jesszus. Valahol értem. Már egészen elfelejtettem a Ligeti lányokat. Ági sokkal szebb. Valahogy komolyabb jelenség, valahogy igazibb. Hm. Jön, csönget újra, ácsorog, vár.
-Szia. - nyitok ajtót. - Kávét kérsz? Van itt egy kis gép, ülj csk le. - mutatok a fonottra és az odakészített gépre. Várd meg nyugodtan, hétre talán haza is eszi a fene. - mondom és visszagördülök a konyhába a kávéfőzőhöz. Áll, mosolyog, néz.
-Bemehetek? Kicsit fázom és köszi, kérek kávét.

Fura volt ahogy Csoki felhívott, és fura ahogy felrohant azonnal hozzám és előadta a problémákat az öccsével. Aztán a kanapén kucorogva bevallotta hogy nem is az öccse, és azokkal a kivert kutya tekintetű szemeivel nézett és mesélt a barátjáról akinek összesen hat ujja van ezért ET-nek hivatja magát gyerekkoruk óta, megelőzve minden csúfolást, és akinek annyi esze nőtt, hogy másik háromnak is bőven elég lenne. És mesél és mondja és szinte már én is úgy szeretem, mint ő. Aztán rátér a lényegre és én nem tudok nemet mondani. Ott ül a kanapémon a Kicsó Balázs és éjszakába nyúlóan terveket szövünk a szinte testvére megmentésére. És hajnalban szeretkezünk is és reggelre kész a terv. És most, délután itt állok ET konyhájában egy kávéscsészét szorongatva, összeesküvő vagyok és karácsonyi tündér és hóhér is egyszerre. De biztos vagyok benne hogy meg tudom csinálni.

-Hát akkor gyere be. Öhm. Nem így készültem. - nem készültem sehogy, gondolom kizökkentve – De itt le tudsz ülni. - odébb lököm Csoki ruháit az egyetlen fotelból.
-Tök jó, hogy együt laktok. Kell mellé valaki aki kordában tartja, nem?
-De, kellene. Én nem vagyok igazán alkalmas erre. Valam,i komoly nő kéne neki, aki ismeri és elkapja a tökét ha kell. Finomabban vele nem lehet. - miket beszélek, basszus. Hülye pöcs vagy Szirtes Atesz. Bláh. - Mentek bulizni?
-Á. Csak egy kicsit dumálni akartam vele, de így alakult, hogy itt. Nem gond?
-Nem. - de, gondolom. Még a randidat is hazahozod Csoki? Bunkó vagy, na, nincs mese te is. Jók vagyunk együtt lám.
Leül a fotelbe, körbe néz. Szégyenlem magam a kupiért és a koszért.
-Bocs. - mutatok beszédesen körbe. - Nem szoktam vendéget fogadni.
-Nem gond. Itt élsz. - nézelődik.
Nézem. Tényleg szép. Van a vonásaiban vagy nem is tudom a tartásában valami klasszikus, nemes.
-Sokat eszembe jutott, milyen lehet nekek együtt élni. Hogy milyen jó lehet ha így összetartozik két barát.
-Nem fér oda be senki már. Nem jó. És közben, tudod, ivel nem vagyok melegek, ez sem igazán jó.
Nem is értem mit szövegelek.
-Nem tűnsz boldognak ezek szerint. - komolyan néz, nem látom a szemében a szavaiba belehallott kritikát.
-Nem. -Vetem oda azonnal. - Nem tudok egyedül élni. Nem vagyok rá képes. - csapok a kerekekre. - Meglepő, mi?
- Nem az. Bár belőled pont kinézem, hogy bármit képes vagy egyedül megcsinálni, vagy ha nem, nem feszkó neked segítséget kérni.
-Nem lehet az, tudod, mert naponta ezerszer kellene ha kitenném a lábam.
-Hm. Nem gondoltam, hogy ennyire magányos vagy.
-Mi van? - mit nem gondolt? Nem kell a rizsa, nem is gondolt rám. Max Kicsó kapcsán, hogy ej szegény öcsike, de mit jön ezzel a bullshittel? - Mikor gondoltál bármit is rólam? Kicsó hétre itthon lesz, addig melózom, bocs. - mondom sértődötten és visszagördülök a gépem elé.
-Ne sértődj már meg. - semmi feszkó nincs a hangjában. - Bezárva lenni egy szobába magányossá tesz. Én biztos neteznék egy csomót, és szépen lassan kicsusszannék a valóságból. Lehet hogy nem is ennék, és elméleteket gyártanék és nagyon sajnálnám magam.
Csend. Bennem fortyog a düh.
-Amúgy is sajnálom magam, aszem ez nem ezen múlik. - fejezi be elgondolkodva. Nézek. Nem értem. Mit akar ez a nő?
-Mit akarsz?
-A magányod... szóval olyan szembeötlő. A magány tudod haragból van... aszem. Harag. - néz és az okos szép szemei bekönnyesdnek.
-Mi? A magány haragból van? Ez valami ezo blabalh? - harag, igen. A szívem kihagy minden harmadik dobbanást. Alig kapok levegőt. Harag.
-Tudod akiben sok a harag falakat épít, elfordul és harap és ettől egyre kevesebben vannak körülötte és ő egyre magányosabbá válik.
-Házi pszichoanalízis szakkör?
-Tartsunk olyat? Nekem tetszene! - beleiszik a kávéba, mosolyog. Nem értem.
-Valljak?
-Bírnám. utána te is kérdezhetsz necceset. Oké?
-Oké. - mit kérdezzek? Ugyan mit kérdeznék? Semmit.
-Van bennem harag, de nem így. Nincs személyhez kötve és valójában mindenkié mert senkié sem. Szerinted egy ilyen magamfajta nem béna de székhez kötött fickóban mitől nő harag? Mennyi harag van?
-Azt gondolom lehet benned sok is meg kevés is. Amikor nálunk voltatok kiegyensúlyozottnak tűntél. Most meg nem.
Nézem a kezem az ölemben ahogy körültekerednek az ujjaim egy kávéscsészét.
-em járok emberek közé, mert nem tudok oda tartozni. Nem tudok elvegyülni és csak egy lenni. Vn egy testem ami feltünő és ami nem kell senkinek. - vigyorgok keserűen rá, mint egy koponya – még nekem sem, látod?
Néz. Szomorú. Én is. Jézusom mennyire sajnálom magam. Folynk a könnyeim. Lecsöpögnek az államon. Nézek rá, ő meg néz engem. Semmi nem változik. Nem szól. Nincs zavarban, nem kérdez és nem néz félre. Befogad.
-Miattam vagy itt, ugye? - minden a helyére kattan.
-Igen.
-Mit mondott?
-Mindent.
-A kis geci. - szégyenlem magam az utolsó sejtemig.
-Arra gondoltam megmutatlak magadnak.
-Hogy?
-Így.
-Hogy?
-Kire haragszol?
Nem válaszolok. Magam sem tudom. Nincs neve, illetve túl sok név van.
-Mindenkire aki kellett volna, de nem kellettem nekik.
-Mindenkivel van így.
-De mindenki más végül is kell valakinek. Vagy van valamiféle lehetőség vagy esély. Nekem nincs. Persze megtanulhatok protézissel járni, de ujjaim nem fognak nőni ettől. Ettől még én az maradok aki vagyok, a nyomorék csávó a földszinről. - sírok. Iszonyatos. Kínos és szomorú és képtelen vagyok abbahagyni.
-Igen. Így van. Ez vagy te. De erről valójában nem tehet senki, maximum te magad.
-Jah.
-Mi lenne ha megbocsájanál elsősorban magadnak?
-Ezo?
-Pszicho.
-Na és hogy? Te megbocsájtottad már magadnak azt amiért egyedül vagy? - gyilkos szemét övön aluli. Gratulálok ET, a szeretet nevében, egyes.
-Nem tudom mi az.
-Nyilván a harag, nem de? - na még egy. Nem bírom befogni a szám.
-Nyilván. Én a húgomra haragszom, meg a szüleimre leginkább, és mindenkire aki csinosabb mint én, és mindenkire aki nem talál érdekesnek. Márpedig kb senki nem talál érdekesnek, csak szólok. - mosolyog. Nem látom rajta zavar vagy feszengés jeleit.
-Megbocsájtottál?
-Nem. De igyekszem. Próbálok semleges maradni és nem okolni senkit és elfogadni hogy másoknak mást kell tenniük. Lehet hogy most van valami amit meg kell tennem, amit nem tennék vagy tehetnék ha nem lennék egyedül, vagy nem lennék magányos.
Csend.
-Most komolyan azt hiszed, hogy megmentesz engem valamitől?
-Nem. Komolyan azt gondolo, hogy felpiszkállak annyira, hogy megpróbáld máshogy.
-Hah. - kurva cinikus szám, ami mindig gyorsabb mint az eszem. - Hogy is?
-Gondolatkisérlet?
-Jöhet.
-Tegyük fel, hogy a magány a büntetése a haragnak. Előbb a haragot kell abba hagyni. Tehát emberekkel kell érintkzned, pőrén és őszintén, vállalva azt ami te vagy, nem csak a végtaghiányt de a humorod és az eszed is, és azt a kifejezetten vonzó arcodat ami avaly még megvolt. Aztán csak lenni pár hétig hónapig így, elfogadva bármit ami beömlik a nyitott ablakon és ajtón, és mire észbe kapsz már nem is vagy egyedül semmilyen értelemben.
Nézem őt. Hallom a szavait. Remeg a kezem és könnyes az arcom. Mit akar mondani vajon? Hol a tett a szavaiben? Hosszan hallgatunk.
-Fáradt vagyok. Elegem van és közben úgy meg tudnék verni bárkit. Tépni, harapni, ütni. Bármi. És közben csak aludni és nem tenni semmit. Még az evés is fáraszt.
-A lét maga. - komolyan néz. Én elmosolyodom. - Igen. A lét maga fáraszt.
-Csináljuk végig, oké? Kérj tőlem valamit cserébe, de próbáljuk ki.
-Mit hogy? Mit csinálhatnék végig? Nem akarok tőled semmit amit kérhetnék.- kész. Basszus. Őszineséggi rohammal tetézni egy így is kínos szitut. Na bbaszki. - Hagyjuk ezt abba. Voltam már rossz passzban. Majd elmúlik.

-Találj ki heti három programot. Én megigérem, hogy mindgyikre lesz társaságod. Csináljuk ezt 3 hónapig aztán nézzük meg, hogy hogy vagy. - néz, érzem, én nem nézek rá. Hallgatunk.
-Bármit kérhetsz. - komolyan néz.
Nyelek egyet és felnézek rá.
-Oké. Akkor azt kérem, hogy erre az időre próbáld megtartani Csokit. Ha nem esik nehezedre, h el tudod képzelni, ha...
-Jöjjek össze Csokival 3 hónapra? - előrehajol úgy néz?
-I-igen. - nézem, a szívem egyre jobban dobog. - Kérlek.
-Oké. - visszadől. - Akkor pénteken reggel várom a jövőheti programlistát. - biccent.
-Nem hiszem, hogy végig tudom csinálni.
-Már megkötöttük az üzletet. És most légy szíves mesélj kicsit Balázsról, hogy az üzlet rámeső részét meg tudjam valósítani.

Lappangó settenkedés

ET a kávéfőzőt nézte, de nem látta. Csoki hátbaveregette és kivette a kezéből.
-Na mi van? Rémeset álmodtál? - nekiámaszkodott a konyhapultnak. ET visszazöttyent a kerekesszékbe, onnan pislogott laposan fel rá.
-Én nem, de te igen. Vagy most értél csak haza?
-Ja... neeeem. - Csoki levett két bögrét.- Levegőváltozásra van szükséged.
-Nekem e? - Attila mosolygott. - Inkább alvásra.
-Nem kéne felkelned.
-Nem. És akkor hosszú heteket tolhatnék végig úgy, hogy egyetlen élőlényt sem látok a ribanc macskán kívül. - bólogatott magának. Hosszú vékony ujjait összefűzte az ölében. Azokhoz beszélt. -Végül is érdekes ember kísérlet lenne. Virtuálisan léteznék csak. De úgy nagyon. Kár hogy nem vagyok hekker. Az lenne az igazi.
-Nő? Már évek óta...
-Nah remek. Kora reggel pont erre vanm szükségem. Igen, évek óta, igen, köszönöm lég volt, igen nincs is senki, igen nem is akarok. Én vagyok a fura remete srác a földszintről a macskával. Remélhetőleg nem élek majd nyolcvan évet, de még egy huszas biztos lesz. Előre szólok, hogy nem tervezek változtatni az életmódomon.
Csoki pislogva osztotta ki a kávéikat.
-Udvar? Macska?
-Jah.
Már kicsit csípett a reggel. A macska lelkesen meg is érkezett és otthonosan ült be Csoki ölébe.
-Figyelj. A. Hm. végül is az a görbe este a Szimplában tök jó volt... - próbálkozott.
-Az amikor egy óra alatt elbotorkáltam oda, majd levettem a lábam mert annyira fájt, majd sokkal később megérkeztél majd lassan hazamentünk taxival, két saroknyit. Erre gondolsz? - Attila elnevette magát. A macska kicsit megijedt és fürkészve nézett a lift felé.
-Jó volt az...
-Valamire.
-És a Ligeti lányok bulija?
-Aha. - nekikezdett simogatni az állatot aki ezen felbuzdulva vissza is helyezkedett. - Abban az estében Judit volt a jó. - lassan bólogatott elgondolkozva.
-Na! És? Mi lett?
-Mi lett volna. Semmi.
-Ki az a Judit?
-A taxis volt. - hirtelen felnézett Csokira. - Elkésel. - és szélesen elvigyorodott.

Csoki egy hétig figyelte az e-mail, telefon és böngészőforgalmat, lopva, éjszaka Attila cuccain. Aztán elszánta magát. Maga a tett, de már a nyomozás is jó érzéssel töltötte el. Attila helyett nem tehetett semmit, de háttérből támogathatta, segítheti, sugallhat és rendezhet dolgokat úgy, mintha véletlen lenne. Ez alatt az egy hét alatt megtudta hogy ET rendszeresen látogat mindenféle társkeresőket és ott hosszan levelezik pár gondosan kiválasztott nővel. Elborultabbnál elborultabb eszmefuttatásokkal elbűvöli őket. Felcsigázza kedves, vicces intellektusával őket a személyes találkozást követeléséig, majd szigorú egymondatos lezárással elvágja a szálakat. Csokit annyira elszomorította ez a kétségbeesett gonosz bosszúálló magatartás, hogy végsőkig elszánta magát. Különösen azér, mert látta ahogy Attila egyre fogy és húzódik össze.

Judit számát nem volt nehéz kideríteni. A taxitársaság amit használtak ugyan az volt, Horváth Judit néven pedig nem sok taxisofőr dolgozott.
-Szia! - kezdett bele Csányi Sándorosan búgó modorban. - Kicsó Balázs vagyok, A Szirtes Attila barátja.
-Szia! - Nem tudom ki az a Szirtes Attila. - Judit hangja szenvtelen volt. Csoki hallotta a beszűrődő zajból, hogy vezet.
-Harmincas, okos, kedves, kereksszékes fickó, akit néha fuvarozol. Mindig téged hív ha teheti. - kockáztatta meg nagy bátran.
-Nem teheti, de igen, így már emlékszem. Mi van vele? - volt valami merevség, valami fagy a hangjában amitől Balázs elbizonytalanodott. Lehet hogy haragban vannak, lehet hogy Attila beszólt vagy bunkó volt? De ez túlságosan valószerűtlennek tünt.
-Hát. Azt hiszem hogy beszélhetnél vele.
Csend, mit az autók jellegzetes zaja tölt fel.
-Úgy értem, te jó hatással vagy rá. Nem eszik, nem teszi ki a lábát és … őőő... gonoszkodik. - érezte hogy ez nem a legjobb szó, de nem akadt jobb hirtelen.
-Gonoszkodik? Mármint veled? - Judit elnevette magát olyan könnyedén, hogy a korábbi fagyot feltételezni sem lehetett.
-Na nem. - Csoki is mosolygott maga sem tudta hogy min. - Nőkkel. De nem is ez izgat annyira, inkább ezek együtt. Nem eszik, nem megy emberek közé, keveset és rosszul alszik és trollkodik, jó jó a maga modján, de trollkodik. Érted.
-Aha. - Hosszú csend. Immár egy zárt helyen álló autó csendje. - Én nem vagyok pszichológus. Nem vagyok a barátja de még csak a szeretője sem. Én egy egyszerű taxis vagyok akivel jól eldumált. Ennyi.
Csoki úgy érezte magát mint egy kikosarazott szerelmes.
-Csak beszélj vele megint, légyszi.
-Félreértené.
Csoki leengedte a telefont tartó kezét és megnyomta a belső szemzugait, nehogy előkerüljenek rég nm látott tetstnedvek a szeméből.
-Kérlek.
-Nem.
-Oké.
-Adok egy nevet és egy számot. Hívd fel. Én is szólok neki. Terror lesz, előre szólok. Fájni fog és még csak az sem biztos hogy használ. De ha kőkemény beszélgetést akarsz, Dr. Báthory megadhatja neki.
-Hát nem is tudom. Nem bántanám.
-20-44-303-59
-Oké. Oké. Még meggondolom. Kösz.
-Nincs mit.
-Szia.
-Szia.
Csoki lerogyott a fonottba, oda ahol Attila szokott ülni és várt. Várt, hogy valami használható eszébe jusson. Aztán felcsendült valami Chopen darab és betöltötte a zárt udvart. Jakab Marci a másodikon belekezdett a zongoragyakorlásba. Csokinak persze azonnal az a nyáreleji este jutott eszébe, amikor a közös képviselő kis koncertet szervezett ide az udvarra és egy elektromos zongorán játszatták z akkor még csak 13 éves Marcit. De már akkor is elképesztő volt.
-Mennyi zseni egy házban. - mondta Csoki a lassan közeledő macskának. - Beszéltetni kell. De kivel? A pszichológus valahogy kívül áll. Jobb mint egy barát, igaz macska? Jobb mert következmények nélkül, bátran kérdezhet kényeset vagy... na gyere te szőrzsák – ölébe emelte a macskát – lehetnek merész meglátásai. Na cic, mit gondolsz? Okos, kívülálló, jó hallgatóság de képes kérdezni is és van véleménye amit ha kell ki képes mondani? - Csoki letette a macskát és felpattant.
-Megvagy. - mondta lelkesen és lenyomta a hívás gombot.

kalandor

A reklámügynökségi parti hosszúra nyúlt. Jóleső volt irodista nőkkel búgni és nerdekkel machozni összekacsintva. Otthonos a korporét környezet és kényelmes a kívülállás. Csoki szerette a hófehér irodaházat és élvezte hogy ő "csak" egy recepciós. A bére így hogy ET-nél lakott mindenre elég volt, amire csak szüksége lehetett. ET kívülálló humora benőtte az estéiket. Sovány teste a kerekesszékben egyre kisebbnek tűnt. A szemei nagyobbnak látszottak sovány arcában, de a humora jótékonyan elkendőzött minden problémát még Csoki elől is. Egészen aznap estig. A parti végén míg várta a taxit felment facebookra a telefonján. Látta hogy Ligeti Bori megjelölte őt pár képen. Szemöldök ráncolva kattintott az albumra és meglátta magukat, ET-vel ahogy vigyorognak majd egy évvel korábban a Ligeti lányok buliján az amerikai nagybácsi lakásában.
-Jézusom. - nyögte és ránagyított ET-re.
A taxi hamar hazavitte. Csoki keze matatott. Vagy az ablak szélén dobolt az ujjával, vagy ficergett vagy a telefonon babrált, pedig az éjszakai Budapesten szélsebesen haladt a taxi.
ET már aludt. Kis kupac volt csak a lepedő alatt amit takarónak használt. Csoki nem gyújtott lámpát a szobában, csak a fürdő neonját engedte bederengeni.
ET gépe mindig ment. Csoki leült elé és megmoccantotta az egeret, hogy felkapcsolódjon a monitor. Lopva hátranézett ET-re, de az halkan szuszogva aludt tovább. Csoki legördítette a böngésző előzményeit. Végignézte az elmúlt napokat, aztán elgondolkozott.
Valami történt, gondolkodott Csoki. Valami baj van, hogy ennyire lefogyott. Lehet hogy beteg. Nézte ET-t és megborzongott. Aztán gondolt egyet és kihúzta a fiókot, ahol a hivatalos iratokat tartották. Feltúrta a papírokat de százéves ortopédiai leleteken kívül semmit nem talált. Óvatosan kivarázsolta ET mobilját a kerekesszék zsebéből és visszanézte a hívásokat. Gyakorlatilag senki más csak ő és a fordítóiroda beszélt vele napok óta.
Kiment és benézett a hűtőbe. Nem sok kaja hiányzott, de nem is volt benne sok minden. Végül sóhajtott, beletúrt a hajába és feladva hogy aznap éjjel kiderít valamit elvonult zuhanyozni. Lefeküdt, de nem jött álom a szamére. ET ott feküdt mellette. Nem volt sokkal nagyobb mintha egy kutya heverne mellette. Csokiban felrémlett a gyerekkori élmény, mikor volt egy vizslája és az mellette aludt. Nem volt sokkal kisebb nála, de végtelen biztonságot és társaságot jelentett. Nagyon szerette.
ET-t is nagyon szerette. Sokkal jobban, mint ki merte volna mondani. A böngésző előzményei összezavarták. ET csontsoványsága ijesztő volt. A saját vaksága szégyenletes. Hosszan forgolódott.
Reggel majdnem elkésett így nem nagyon volt módja kérdezni. Este ET dolgozott még mikor hazaért. A klaviatúra jellegzetes hangja elringatta kicsit, elaltatta az aggodalmát. De éjfél felé, mikor ET végre letetette a billentyűzetet Csoki összeszedte a bátorságát.
-Nem vagy te beteg.
-Már miért lennék?
-Hány kiló vagy?
-Mit tudom én? - ET vidáman meregette mélyre csúszott szemeit. - Sosem mérem. Még kiderül, hogy könnyebb vagyok, mint egy ötödikes.
-Nagyon lefogytál.
-Az divatos, gondolom.
-Annál jobban.
-Nem tudom. Mi van?
-Csont sovány vagy.
-Nem tudom. - és ezzel le is zárta a beszélgetést és lefekvéshez kezdett készülődni.
-Ha valami bajod lenne szólnál időben?
Úgy érted ha kiderült hogy a sok lotyótól akit felhozok aidses lettem, időben értesítelek e vagy csak szimplán megdöglök? - kikukucskált a fürdőből. - Igen, időben szólok, amint diagnosztizálnak valami nyavaját.
-Orvos látott? - Csoki próbált laza hangot megütni, de azon kapta magát hogy egy görcs a teste.
-Mert? Milyen tüneteim vannak?
-Kóros soványság.
-Hülye vagy.

Éjjel újra hosszan forgolódott majd felkelt és odakúszott ET gépéhez újra. Újra megnyitotta a böngészőt és újra megnézte a napi termést, majd nagy bátran ráment az egyik oldalra.
Döbbenten nézte végig, aztán kinyitott egy almenüt.

ET: Néztél hát néztelek.
Nézhetnek sokan, de nézni így, ahogy én nézlek téged, nyugodtan várva, csak ritkán lehet. Te most el vagy foglalva mással, de ha eleged lett szólj. Itt leszek. Veled.

Andi: Írtál, hát írok.
Félelmetesek és unalmasak. Vagy egyik vagy másik. Nem leszek itt hosszan. Veled mi lett?


ET: Gyárilag szemlélődő vagyok. Sokat beszélek ha valaki kérdez és mindig kiszúrom, ha figyelnek és hallgatok ha szólnak, de mivel szavakkal dolgozom amíg csak írni kell, zavarba nem jövök. Ne ijedj meg tőlük, ők vagy komolytalanok, vagy szintén félnek. Én nem vagyok játékban, ezért is írtam, hogy ha nyugira vágynál, vagy edzeni a tömegekre, velem ilyesmit veszélytelenül lehet.

Andi: Mi az, hogy nem vagy játékban? Te ilyen otthon ülő vagy? Pedig olyan furán jópofán írsz. Olyan izgalmas meg kicsit ijesztő is.


ET: Ó. Nem kell velem találkozni. Majdnem nem is lehet. Én csak írogatok, meg beszélgetek. Ha úgy adódik csiklandozóakat vagy érdekeseket. Én vagyok itt a ház, amiben megpihenhetsz. Vagyok annyira érdekes hogy újra és újra írj, de mivel nem lehet velem találkozni, így nem vagyok benne a potenciális lehetőségekben. Veszélytelen öröm vagyok.

Andi: Ez elég nagyképű. De oké. Feleséged van, gondolom. Esetleg családod is és csak itt írogatva mersz kalandozni. Csak ingerled itt az embert. Nem jó ez így.


ET: Igazad van. Nem jó ez így. Írok neked pár szót magamról.

Csoki itt felnézett ET-re aztán belekezdett a hosszú szövegbe amiben ezer gondolat szötte háló, izgalmas vicces agymenések voltak rendezett mondatokba szedve. Csupa olyasmi amiről ők szoktak beszélgetni, és amik miatt annyira szeretett ET-vel lenni. De egyetlen szó sem esett feleségről vagy kerekesszékről. 

Andi: Találkoznunk kell. 


ET: Nem fogunk.

Csoki megdöbbent az utolsó kurta levélen. Valószínűleg Andi is. Kegyetlenségnek érezte, húzásnak, kicsit aljasnak is, felkelteni a figyelmet és nem odaadni az igazságot. Csoki ismerte a teljes sztorit és elöntötte az ebből áradó keserűség és bosszú, irigység és kilátástalanság. Nézte a lepedő alatt a kupacot, aztán hagyta hogy elaludjon a monitor. Ő úgysem fog egykönnyen elaludni.

kitörési kísérletek

Négy hónap kellett, míg az alvás és pánikban kőrözés a lakásban két véglete közül, a százszámra elküldött, soha válaszra nem méltatott életrajzokból felmerülve végre kerüljön valami állás, valami biztonság, már amit a minimálbér adhat valakinek, akinek lakáshitele van.
Andi hálás volt és kétségbeesett. Kicsit megkopott a négy hónap alatt és soha többé a közelébe sem akart menni a munkaügyi központnak, ahol reggel nyolcra a sarki boltig kanyargott a sor, és ahol az ügyintézőket is már éhesen méregette, azt latolgatva hogyan kaphatna itt állást. Mindegy mi, gondolta akkor, csak biztosan kifizessék.
Aztán lett, pont, mikor már komolyan kétségbe esett. Ancsa néni minden nap ránézett, hol sütött valamit, hol kávét hozott. Néha csak megült nála és beszéltette. Aztán lett. Nem jó, nem kényelmes, de lett állása és lett fizetése. Egy második kerületi magánklinika pincéjében fénymásolt és gépelt és telefonált egész nap minimálbérért. Ancsa néni elégedetten mosolygott rá mikor hétvégeken rátalált a kertben ücsörögve a nagy kávéscsészével a kezében. Andi fáradt volt és elcsigázott.
-Ideje továbblépni, kedveském.
-Hova tovább? - mosolygott udvariasan Andi.
-A következő feladatra.
-Alig élek, Ancsa néni.
-Ó kislányom, ez nem fog már változni.- nevetett Ancsa néni és nevetve feltápászkodott az ajtaja melletti hokedliről.
Aztán eljött az a nap is amikor Berta és Juci, a két asszisztensnő elhívta kávézni. A kávézásból koktélozás lett. A koktélozásból vihogás. A vihogásból pedig egy társkeresős jelszó.
Andi másnap tizennégy levelet kapott különböző férfiaktól, akik egyszerű, egysoros levelekkel jelezték, hogy érdeklődnek, vagy kicsit hosszabb furcsa igénybejelentéseket tettek. Andi elborzadva olvasgatta a helyesírási hibáktól hemzsegő tőmondatokat. Aztán elkezdte kijelölni a saját kritériumait és az azoknak megfelelő férfiak adatlapjait nézegette hosszasan. Végül lemondóan aludni tért.
Másnap nem nézett rá az oldalra és harmadnap sem. Négy nap múlva Juci kérdezett rá, hogy alakult e valami. Andi elpirult majd gyorsan megnézte, hogy kapott e valami használhatóbb levelet. Aztán elolvasta újra és újra és még jobban zavarba jött.

Néztél hát néztelek.
Nézhetnek sokan, de nézni így, ahogy én nézlek téged, nyugodtan várva, csak ritkán lehet. Te most el vagy foglalva mással, de ha eleged lett szólj. Itt leszek. Veled.

Megnézte újra az adatlapot, de pontosan emlékezett. Az a fickó egy éve nem jelentkezett fel. Jó arca volt és amit írt magáról kedves volt és karakteres, semmi klisé, kirándulás-mozi sablon szöveg. Emlékszett rá és arra is, hogy azt írta csak bátrak írjanak neki, mert tele van meglepetéssel az élete. Még irigykedett is kicsit és magában megállapította, hogy bizonyára hamar társra lelt.
Nem voltak olvasatlan üzenetei.

Andi összeszedte estére magát és hosszan, görcsösen fogalmazott választ, amit aztán izzadságszagúnak, majd hülyepicsásnak, majd unalmasnak majd újra nehézkesnek. Újra és újra megnézte a fickó adatlapját aztán eszébe jutott, hogy látni fogja hogy hányszor megnézte és újra zavarba jött. Aztán kitörölte az utolsó fogalmazványát és gyorsan begépelte ami eszébe jutott majd a küldés gombra kattintott és lecsukta a notebookot.

Írtál, hát írok.
Félelmetesek és unalmasak. Vagy egyik vagy másik. Nem leszek itt hosszan. Veled mi lett?

Mintha nem is ő lenne, mintha valaki az ujjain át törne utat. A válaszlevele íze idegen volt, mégis ismerős. Kamaszként levelezett így a Verebes Katival. Milyen rég volt, gondolta és elment zuhanyozni.

Kék halál

A teraszom apró, épp csak a lábam fér ki, ha a fotelt az ajtóhoz húzom és a talpam a korlátnak támasztom. Mauritius Holler naplójába kapaszkodom, mint minden nehezen simuló napon. Egykori sorstársam méltánytalanul feledésbe merült írásai, gondolatai, mik nem az enyémek, a támaszaim, mikor zsákba kötözött kutyaként vinnyogva merülök el a sorsom verte hullámokban. Holler a XIX századi Párizsban élt. Beutazta Európát, keresve a boldogságot. Végül negyvenhét évesen vérbajban halt meg, de addigra rá is jött a lényegre.

Aznap kellemes volt a reggel. Napos, kicsit szeles, sétálni való. A rakparton mentem, ameddig csak lehetett, és egy pillanatra megálltam a hatalmas fehér, irodaház előtt. Tér kellene ennek a monstrumnak, gondoltam, mikor végignéztem az ablaktalan homlokzaton.

Dolgoztam még Rigában ennek a svéd cégnek, Otta révén, elég sokszor. A svédek, úgy általában, jól beszélnek angolul, mégis gyakran hívtak, gondolom Otta miatt. Ezért lepett meg annyira mikor két nappal a tárgyalás előtt és majdnem napra pontosan három évre Ottával való szakításomra, rám csörgött az a kedves vörös nő - a nevére már nem emlékszem - aki az ilyesmit intézte náluk. Kis nosztalgiával, elgondolkozva léptem a vörös liftbe. Az Ottával töltött hónapok nagyon messze tűntek. A tárgyaló csupa üveg ridegségét bokornyi orchideával kívánta lazítani a tervező. Meg kellett állapítanom magamban, hogy sikertelenül. A négy nő és a két férfi feszült vendéglátó mosollyal fogadtak és meglepetésemre a svédek is hasonlóan feszengve érkeztek. A projector miatt az egyik magyar titkárnő a redőny távirányítóját nyomogatta, a másik frissítőt hozott, a svéd Dette úgy megölelt mintha a testvérem lenne, Andrea, az egy akire emlékeztem csak mosolyogva kérdezgetett feleségről, gyerekről. Aztán belépet Otta.

"Alapvetően, születési jogon meggátolva lenni annak felismerésében, hogy mire van szükségünk. - írja Holler a vége felé - Olyan szabályok és határok közé születve, melyek valamiféle többség kedvét kiszolgálni hivatottak, és melyek nem adnak tiszta, kísérletező lehetőséget az egyén saját igényeinek kiismerésére. Hogy mi szép, mi csúf, mi követendő s mi nem teljes egészében a neveltetés, a társadalmi osztály és kultúra kérdése. De egy ilyen rendszerben mi van azzal, ki mint jómagam inkább a nyerset mint a sültet, inkább a csontot mint a húst, inkább a feketét mint a fehéret részesítené előnyben? Nos, nyájas olvasó, erre módja sincs. Nem találkozhat, nem próbálkozhat mert a többség szerint ezen dolgok, nem szépek, nem helyesek, visszataszítóak vagy egyszerűen nem istentől valók.- írja, s még hozzá teszi, hogy - Minden fajta külső rendszernek, családnak, barátoknak, társadalomnak az elvárásait követve jutunk egyre messzebb önnön igényeink igaz megismerésétől, és így a boldogságtól magától is."

Otta nem változott semmit, csak a haja nőtt meg nagyon hosszúra. Ahogy hátradobta, és rám mosolygott meglepve bennem nem hogy a svéd szöveg, de minden gondolat elhallgatott. Van az a bénultség amit talán egér láttán éreznek nők. Az, amikor mindegy, hogy a józan ész mit gondol van egy zsigeri reakció. Korábban Otta az erekciót hozta ki belőlem bármikor, bárhol ahol és amikor megláttam. Ennyi idő elteltével és azzal a lezárással amit sikerült összehoznunk egyetlen parancs villogott bennem. Ne csinálj magadból hülyét. Tehát nem szólaltam meg.

Igen, az agyam egy rész tudta hogy ez az a viselkedés ami biztos kudarc. Mégis a testem megtagadott mindent. Álltam ott. Néztem Ottát és tudtam, hogy idegesíteni fogom, és nem fog örülni, és újra úgy leszünk mint rég. Én vagy hallgatok vagy dadogok, ő pedig egyre idegesebb lesz.

Odajött, üdvözölt kérdezett valamit, én pedig csak próbáltam válaszolni, de nem ment. Kóreai szóvirágok jutottak eszembe, aztán egy nem rég tanult orosz szleng, ami olyan kedves becézgetősen évődős, hogy lefordíthatatlan. Feldobta az agyam svédül a kösz jólt is de azonnal elvetett az unalmassága miatt. Aztán félre nyeltem. Majd hosszan fuldokoltam és inkább jeleztem, hogy kezdjünk hozzá a munkához.

Ázsiában voltam gyerek, ennek minden előnyével és hátrányával. A külvilág ítélete olyan elemi erejű törvény volt az én követségi családomban, hogy fel sem merült bennem hosszan, hogy bármivel kapcsolatos ellenvélemény helyes lehet. Nagyon nehéz és ma is fájdalmas műtét eltekintenem ettől a szemponttól. Belém ivódott, a bőröm alá egy szépségeszmény, egy cselekvési morál, egy mozgás kultúra. Mi helyes és mi nem, mi szép, mi szükséges és mi számít. Aztán beköltöztem a nagymamám apró lakásába, Budapest belvárosába egy vajsárga körgangos ház negyedik emeletére, egyedül. Másik egybeesésem Mauritius Hollerral, hogy mindketten a saját korunk divatideáljai vagyunk. Bár én meztelenül, sovány testemmel gyér szőrzetemmel inkább tűnök nőnek mint férfinak. Holler vézna végtagokkal és hordónyi mellkassal ábrázolták mind a két fennmaradt képen. Meztelenül ő is vigasztalan látványt nyújthatott.

A svédek udvariasan mosolyogtak, aztán elkezdődött a rémálom. Elkalandozott a figyelmem, félreértettem, nem svédül szólaltam meg, aztán Otta fűzött a projecthez egy háromszorosan összetett mondatot. Végem volt. Nem ment. Egy szó sem. Ittam egy korty vizet. Aztán lehajtottam a fejem és majdnem elsírtam magam. Aztán csak felnéztem Ottára, mosolyogtam gondolom mint egy filmsztár, mert a nők kedvesen visszamosolyogtak. Én pedig felálltam köszöntem és kisiettem.

A recepción írtam pár kínlódva fogalmazott magyarázkodó sort nekik és szinte futva hazamenekültem. Annyira ideges voltam, hogy nem tudtam a kulcsot bedugni a zárba. A munkaközvetítő iroda ablakában, ami a szomszéd lakásban üzemelt megtaláltam az irodista lányok dugi cigijét és gimnázium óta először újra rágyújtottam. Könyököltem a rogyadozó vaskorláton és remegő kezem miatt finoman pergett a mélybe a hamu. Lent a földszinten lakó kerekesszékes srác a kopott fonott karszékben ült.Ölében notebook. Felnézett és látva első dohányosokat alulmúló fuldoklásomat felkurjantott aggódó arccal.

-Nem érdemes rászokni... ennyi idősen, ha eddig nem. Annyira nem lehet nagy baj. - végül már vigyorgott.

Intettem neki, hogy köszi. Végül is igaza van. ennyi év alatt már igazán megszokhattam volna magam.

Holler naplójába kapaszkodva immár a teraszomra kilógatott lábbal igyekszem végigzongorázni a lehetőségeket. Nem Otta tehet róla. Nem is valami sírig romantikus szerelem volt a miénk. A baj nálam van, a megfelelési kényszeremmel, a tetszeni, megfelelni akarással, amire képtelen vagyok, mert nem azt érzem fontosnak, nem arra vágyom, amit társadalmi pozícióm, vagy eszem vagy megjelenésem alapján kellene. Akinek érdekes egy magamfajta műtárgy, aki zavara miatt keveset és vontatottan beszél, ám dekoratív és önjáró, azok engem nem érdekelnek az esetek zömében. Unalmas fecsegéssel tele a fejem. Gondolatok kellenének, látásmódok, nézetek és test, igen. Olyan test amibe el lehet merülni, igen. Ha medencecsontok összekoccannak, abban nem sok élvezet van.

Csomópont

András szólt, hogy recepciós állás van a házban ahol dolgozik. Be tud nyomni, ha pontos leszek és továbbra sem hízok el vagy varratom szét magam. Mindent megígértem persze, tetoválást nem értettem, de nem érint a dolog így nem feszegettem értetlenséggel a tűrésküszöböt. ET nem rendült meg a hírtől, csak én éreztem magam újra árulónak, és ezzel fordított arányban újra felnőttnek. Persze egyik sem igaz.

A budai irodaház csupa üveg, hatalmas, hófehér aulájában ülök egy szótlan kis nővel akit Noéminek hívnak és nincs negyven kiló és nincs húszéves sem. Távolabb telefonját babráló biztonsági őrrel. Szemben velem két vörös lift, előttem a napi posta. Nézegetem, bedobálom a fakkokba őket, hogy aztán összeköthessem a kupacokat csios széles hófehér gumiszalaggal. Minden nagyon komoly, tiszta és profi. Tegnap voltam fodrásznál mégis kócosnak és rendetlennek érzem magam. Tiszta, vadiúj ingben ülök, komoly arccal. A kis nő reggel elsuttogta a nevét, enyit beszélgettünk. A lagyma kézfogása még reggel kiölt bennem minden érdeklődést. A telefont ő kezeli. Lassan, rossz színészekhez illő túlartikulált hangon beszél, halkan és precízen a telefonba. Mosolygok, mennyire próbál ide illeni. Hasonlítunk. Én is minden sejtemmel remélem, hogy sosem jönnek rá, hogy mennyire nem illek ide.

Próbaidőm első napjának fele már letelt. Láttam a napi forgalomból részletet. Semmi vészes. A nők zöme lopva lesett meg. Néhányan mosolyogtak. Erősnek kell lennem. ET egész éjjel forgolódott. Próbáltam aludni de a motyogása mindenhogy elért. Ha meg lesz ez a meló elköltözöm. Tud ő magára vigyázni.

A magas kövér szőke nő magabiztosan lépked végig a hófehér aulán. Megáll előtem és angolul beszél. Mosolygok. Mi mást tehetnék. Gyér tudásommal válaszolok, miközben lesem a pult alatti puskapapíromat. A nő van vagy száz kiló, természetes hosszú szőke, finom sminkje alatt férfias vonásokkal. Legalább ez. Elmondom. Noémi felszisszen halkan mellettem. Én mosolyogva beszélek tovább a nőnek, hogy hol találja azt az ingatlanirodát és merre és kit. Mosolyog. Megköszöni. Megy.

-Mi sziszegsz.

-Nem jó igeidőt használtál.

-Jah? - nézem a lányt és őszintén nem értem min feszeng. A nő megértette. Más nem számít.

-Svédeket várnak... - nézi okoskodóan a papírjait – De holnapra írták fel őket. Meg a tolmácsot.

A nő a lift előtt áll. Egész délkelőtt ültem, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok és odasietek és vele tartok.

Persze valóban egy nappal korábban jött. Persze segíek neki megkeresni a szállása telefonszámát. Persze segítek másikat keresni neki egy éjszakára. Nem szép, nem kedves, de legalább nem a savanyú kis picsa mellett gubbasztok, hanem hasznos vagyok. Örül. Megkérdezi a nevem. Kezet fog. Holnap jön megint – mondja és távozik a taxival amit hívtam neki.

Visszaülök.

-Szőke nő. - motyogja Noémi az orra alatt.

Nem válaszolok.

Másnap persze kicsit korábban jön a nő. A vonásai nem lettek szebbek és az alakja se lett vonzóbb. Kedvesen csicsergek vele míg befut a svéd különítmény másik két tagja. Felmennek az irodába. Még mindig csak kilenc van. Mikor visszaülök Noémi előtt a recipultra támaszkodva áll egy fickó. Noémi arca láng vörös és halkan dadogva mond valamit a fickónak. Az aláírja a belépős papírt és rám sem nézve a lifthez lép. Valóban elég figyelemfelkeltő. Olyan mint egy fotómodell munka közben. Noémire vigyorgok a legádázabb ezerfogú mosolyommal.

-A tolmács. - nyögi ki ő és látom, hogy oda a szív és mára a bugyija is.

-Hercz Ákos, - pillantok a papírra. - a női szívek gyilkosa. - suttogom diszkréten Noéminek, aki újra elvörösödik.

Lépcsőházi reggel

Reggel nincs zene. Reggel ébredés van, macskanyávogás, esetleg amikor már túl vagyok a vécén és fogmosáson, talán valami ruhanemű is van rajtam, akkor jöhet valami chill out vagy valami relax basszus prüntyögés. Kávét lassan iszom, bambulok közben. Okosan nézek a munkába rohanókra, lentről a mély belső udvarról, a megfakult nádfotelből. A székem mellettem. Néha olyan mintha várnék valakit aki majd helyettem beleül. Máskor szinte szégyelem magam, hogy átülök belőle a fonottba. Mintha el akarnám hitetni magammal, hogy a kerekeszszék nem is hozzám tartozik.

A macskának mindegy. Ő jön és nyávog és dörgolőzik mindenhez amit elér. Kerék vagy székláb vagy emberi végtag, neki mindegy. Aztán felugrik az ölembe és elgömbölyödik. Gondos mosakodásba fog. Szinte demonstratíve emeli magasra a hátsó lábát, miközben a hasát nyalja. Elröhögöm magam. Na ezt nem lehet eltanulni. Hasnyalás.

Leteszem a kávét, hogy a kis dög ki ne rúgja a kezemből. Nézem a lakókat, ki hogy szereti. Van aki lefele mindig gyalog jön, felfele mindig liftel. Van a nő aki kiszállva a liftből belép az udvarba és ott szív el egy cigit, kb öt méternyire szemben velem, de sosem köszön vissza. Rám sem néz. Negyvenes lehet. Ferde Piroskának hívják, ami talán fel akkora karmikus teher mint az én végtaghiányom. Ferde Piroska mellé kellene egy kéjsóvár farkas. Mellette három kamasz gyerek van és egy nagy ritkán felbukkanó alkoholista bátty. Sehol semmi érzéki csábítás. Valószínűleg még a cigit is sajnálja magától. Sovány, sportos turkálós göncökben járó nő. Ha jól hallottam valami raktárban adminisztrátor.

A macska végre lenyugszik az ölemben és dorombolni kezd. Visszaveszem a kávét.

A negyediken van egy iroda. Valami munkaerőközvetítő furcsa cég. Két húsz körüli kislányka dolgozik ott. Ők mindig rohannak, mindig csinosak és persze minden irányba liftel mennek. Ma reggel a barna gyalog megy. Nézem is a liftet, hogy elromlott e, de a Rakonczai néni most indul a piacra és neki sikerül lifteznie. A lány lassan ballag felfelé. Aztán megáll. Aztán leül. A nyiott lakás ajtómon és konyhaablakomon finoman szivárog ki az Air Moon Safarija. Nyújtogatom a nyakam, hátha látom őt. Mintha telefonálna. Fülelek. Kisakkozom, hogy a harmadik elemeti lépcsőfordulóban ülhet. Figyelek.

Az elsőről elindul oviba a Csipet Csapat. Nagy hanggal, kis motorral, babával, szörppel, ahogy kell. A macska is felemeli a fejét rájuk. Marci bácsi vissztért a kuyasétáltatásból. Bobek, a tacskó ilyenkor, augusztus végén már fázik a hajnali pisiléskor. Marci bácsi ölben hozza. Lassan újra lenyugszik a ház. A negyediken az iroda ajtaján a rács még ott van. A lány nem nyitott ki, de ki sem ment a házból. Fülelek. A macska újra dorombol, majd elalszik. Csend van.

Aztán meghallom a lépteit. Lassan mint valami horror lassú metronóm koccannak a sarkai a lépcsőfokokon. Percekbe telik mire leér a földszintre. Nézem, kendőzetlenül, várom. Nem néz rám. Kislattyog a kapuig. Matat a postaládában aztán visszajön. Áll a liftnél. Én a hátát nézem, górcső alá véve a ruhája minden ráncát, az összes tincsének apró rezdülését. Nincs öt méter. A macska felül.

-Egészen kihült a kávéd, de ha leülsz ide végre, megmelegítem. - mondom neki nagy bátran. Mosolygok. Olyanok vagyunk mint valami film, közben ez igaz és én csinálom.

Hátra fordul. Zavart. A szeme kisírt vörös, a kezében levelek és a kulcs.

A macskát puhán teszem le. Átfordulok a székembe és két sporosan laza mozdulattal már a konyhámban is vagyok. A kávéfőzőben Csokli adagja. Kiöntöm neki. Mire kiérek már ott ácsorog az asztal mellett. A macskát nézi aki a fotelom alat kuporog.

-Nem hozzám tartozik. A nevét sem tudom. - mondom nekik, szigorúan a macskának is címezve a szavaim, majd átnyújtom a lánynak a kávét. - Tejet, cukrot vagy mézet?

-Nem. Kösz. - belekortyol. - Tényleg hideg. - mondja.

-Tudom. - mosolygok. - Mondtam.

A Moon Safari a Sexy Boyhoz ér. Majdnem elnevetem maga. Hellyel kínálom a lányt aki még fiatalabbnak tűnik ilyen közelről.

-Hogy ment? - kérdezem.

Néz. Nem tud mire vélni, de kiványcsi is. Leül.

-Nem tudom fizetni az albimt. Kell másik állás, közben nem volt elég jó az átlagom és költségtérítésesre raktak át a suliban. Érted. Ma reggel meg hívot az anyám, hogy a bátyám a családjával hazaköltözik. Úgyhogy én nem mehetek vissza. Kisgyerekeik vannak. Megérthetem. - Elhadarja de a végére elcsuklik a hangja.

-Kemény.

Ülünk. Nem iszik bele a kávéba. Megértem, vacak is az hidegen. a macska a fotel alól les fel rám.

-Mihez kezdesz?

-Visszamegyek a pasimhoz.

-Hm. - bólintok. Megértem. Hirtelen kivilágosodik bennem a miértek sora, mint valami túlexponált kép. Anyámék, Csoki, a saját kis szar életem, még a macska is. Miért vagyok fontos nekik, már ha ezt fontosságnak lhet hívni. Miért kellenek ők nekem. Hol van ebben szeretet és mennyire nincs is. Hogy a kiszolgálttottság kézen fogva jár a fontosság tudattal, a szükség és a szükségesnek levés egy pár, hogy a segítségre szorulás nem fizikai szinten ugyanaz, és hogy amit én adok ebbe a rendszerbe az a biztos kétség. Üresen bólogatok mikor megcsörren a kongóan csendes házban az iroda jellegzetes telefonja.

-Kösz a kávét. - adja vissza a bögrét.

-Nincs mit.

-Kinyitok.

-Oké.

Elindul. Nézem. Soványka fiatal lányka. Mindennek dacára azt érzem, hogy ezernyi lehetősége van. A macska visszaül az ölembe. A ház csendes, az Air halk basszusai dorombolnak a szobámban, csak a lift zöttyen, ahogy felér a negyedikre.

Otta Svenström

Otta Sverström

Riga szép nyáron is, de így havasan, tengermély kék éggel még jobban szerettem. A vonat csendesen siklott egyre beljebb a városba. A házak lassan emelkedtek és takarták ki az eget. Ákossal ezen a vonalon ismerkedtünk meg. Mennyi éve már! Olyan volt mint egy filmsztár. Nézegettem az arcát és a minden mozdulatában természetes eleganciáját. Emlékszem azon gondolkoztam milyen körülményes lehet vele beszélgetni. Néha rám nézett, kicsit tovább mint indokolt lett volna, de nem mosolygott. Azzal hűtöttem le magam, hopgy az ilyen fickók nem tudnak beszélgetni, és annyira fontos nekik a test szépsége, hogy ha ki is kalandoznak egy egy éjszakára a magam fajta húsosabb nők közé, fel sem áll nekik a meztelen hurkák látványára. Kinek kell egy ilyen kudarc?

A vonatablakban visszatükröződő arca mintha mosolyogna.

Nem is emlékszem már hogy kezdtünk beszélgetni. Micsoda eufémizmus. Őrült vontatott társalgás volt egy hosszú vonatúton. Gondosan megrágott és mérlegelt minden szót. A gesztusai, a keze, a tartása és a szavai elviselhetetlenül modorosak lettek volna ha az arca nem játszik közben. Ha a szemöldöke, a szája íve, a tekintete változatos alakulása nem töltötte volna fel élettel és impulzusokkal a visszafogott eleganciát és lassú mondatszövést. Az arca folyamatosan beszélt, szinte hadart. Teljesen elvarázsolt.

Emlékszem azon gondolkoztam a hosszú szünetekben, míg kitalálta mit is mondjon, hogy milyen életút, miféle tapasztalatok juttatnak oda egy ilyen helyes fickót, hogy ennyire precíz legyen mind öltözködésben, mind mozdulatban, pláne kimondott szavak terén.

Másnap vacsora közben derült csak fény a válaszokra. Persze akkor már mindegy volt. Imádtam. Jaj az az első este vele elképesztő volt. A 90 napos diétám tizedik hetében jártam. Gyümölcsnapom volt. Hisztérikus voltam és nagyon éhes. Ő valami gyümölcshabot hozott és plédeket. Jól befűtötte a kis skandináv minimalista lakását és levetkőztetett. Miután a puha takarók közé vezetett végigmesélte a testem. Olyan zavarban voltam, hogy vihogtam mint egy kamaszlány. Ő tőle szokatlanul folyékonyan beszélt. Testrészeimet mint földrajzi helyeket mesélte el. Nem létező sebeimet mint történelmi seményeket sorolta. Simogatta, körberajzolta a formáimat, bármilyenek is voltak azok. Én igyekeztem takargatni magam és vihogtam tovább.

-Hogy jut ilyesmi az eszedbe? - kérdeztem kettévágva egy mondatot.

-Nem nekem. Dakadu Mopasaut írta a kilencedik század elejéről származó észak-afrikai szerelmes balladák alapján, 1978-ban, a börönben...

Otta kinézett a havas Rigai házakra. Újra eszébe jutott az a türelmetlen feszültség amit Ákossal az utolsó hetekben élt meg. Addigra varázsát vesztette a vontatott szövege és az elegáns megjelenés is. Nem kárpótolták heves szeretkezéseik sem a lendület teljes hiányát. Addigra kiismerte, hogy Ákos folyékony, nyelvi zsenialitással fordít vagy tolmácsol a rengeteg általa ismert nyelv bármelyikére bármelyikéről. Saját gondolata azonban vagy nincsenek vagy képtelen őket elviselhető tempóban tálalni. A végére Otta száz kilós testével ugrálva szabályosan toporzékolt.

A lépcsőházban állt, Ákosra várt, aki a cipőjét húzta, indulás előtt voltak, és közben egy kérdésre kellett volna válaszolnia. A kérdés annyi volt, hogy mi volt a film vége amin Otta előző este bealudt. Otta emlékezett a film címére, emlékezett a lépcsőház szagára is, a kőre a lakás előtt. Ákosra is emlékezett ahogy a mozdulatba fagyva komoly arccal percek óta kereste a szavakat.

Otta végül lenyugodott. Ellépett a döbbent fiú mellett. Visszament a lakásba és összeszedte a cuccait.

A vonat lassan beért az állomásra. Otta még mindig Ákoson gondolkozott és a saját nővérén aki nem értette, és a mai napig sem érti miért szakított vele. Tulajdonképpen senki nem értette, hiszen Otta kövér nőként nem számíthat még egy ilyen csinos, kellemes férfira az életében. Otta az állomáson végigsétálva megállapította hogy valóban rá sem nézet nagyjából azóta sem senki. Mégis. Ákos mellet megőrült volna, szépség ide vagy oda.

Hercz Ákos

Gyümölcsfagylaltok, színesek. Hosszan válogatok neki, és könnyen sorolom amit magamnak kérek. Szentendre nyáron, délután habzóan zsúfolt, szinte Párizs. a kis kávézó fele sétálunk, lassan lépkedve és elragadtatva élvezve a hűs édes ízeket. Tíz éve nem találkoztunk személyesen. Váltottunk egész sok levelet, de az nem adja meg a személyes találkozók bizsergető izgalmát. Talán soha többé. Nagyon vártam, hosszan készültem erre a találkozásra. Tudtam, hogy meghízott, kicsit kopaszodott is. Lett két fia és egy felesége. Írta hogy Németországban él, bár ez nem jelent nekünk semmit. Temetésre jött Magyarországra. Remek alkalom az ilyesmi, mosolyogtam magamban mikor megláttam. Esküvők, temetések, osztálytalálkozók, igen. Osztálytársak voltunk, padtársak is, Bécsben, egyetlen évig. aztán mi tovább álltunk Koreába majd Kínába, ők Izlandra mentek majd Svédországba. Nem fontos. Most itt van és én is itt vagyok. Fagylaltot eszünk, és bárhol lehetnénk. A kávézónál kicsit toporgok, hogy hol lenne tökéletes, ő leveti magát az első asztalhoz. Mosolygok. Emlékszem. Mindig mindent kiegyenesített az én girbegurba, kanyargós életemben. Leülök. Lábaimat keresztbe teszem. Mély levegőt veszek és lopva rá pillantok. Szégyenlem magam, hogy én alig öregedtem, őt meg így átalakította az idő. Nem szól ő sem, csak méreget. az ujjaimat összeérintem és modorosan nézegetem mint valami rossz színész. Elneveti magát.
-Rendeljünk. - mondja és az itallapért nyúl.
Ketten voltunk magyarok abban az iskolában. Csupa tehetős diplomata meg bankárgyerek között. Apám szerencsésen helyezkedett, anyám a legszebb nő volt akit valaha láttam. Az ő apját tartom a legokosabb fickónak ma is, akivel valaha beszéltem, az anyukája pedig annyira finomakat sütött, hogy máig megtéveszt egy egy neves cukrászda, de olyan jót azóta sem ettem.
Sört kér és kávét, feketén. Én bort és sajtot. A pincérnő elégedett velem. Mindig ez van. Lassan szólalok meg, nem hadarok, nem sietek sosem, így most, mikor majd szétvet az izgatottság, hogy újra láthatom, most sem. Képtelen vagyok. a gondolatok záporoznak, nyelvek kavarognak bennem és minden gondolatra a tökéletesen egzakt kifejezés ugrik be, hat nyelv keveréke. Válogatok aztán helyrerázom valami kompromisszum árán és egy nyelv kifejezéseire egyszerűsítem le. A nyelvre amit beszélek éppen, most magyarra.
Így beszélni, beszélgetni nagyon vontatott és lassú. Van aki ezek alapján azt hiszi nálam butább jóképű divatpatkányt nem is hordott hátán a föld. Mások titokzatosnak tartanak. Pedig csak túl sok nyelvet használok aktívan. Sokkal könnyebb dolgozni. Olyankor csatorna vagyok, egy cső, aminek az egyik felén beszél valaki, a másik végén meg egy más nyelven hallgatja ugyanazt egy másik. Tolmácsolni csodálatosan egyszerű dolog. Sokkal könnyebb mint magamtól beszélni.
-Nos, János, hogy megy a sorod mostanában? Megkaptad a kinevezést? - a mutatóujjaim az ajkamon érnek össze, mintha duplán csendre inteném.
-Nos, hm, Ákos, remekül. - régi vicc ez közöttünk. Se a Jánost se az Ákost nem tudták olyan szépen kimondani, és rendre össze is keverték az osztálytársaink. - Megkaptam a kinevezést, kibékültem Judittal és megvettem a tóparti házat amiről írtam.
-Örülök. - mit mondhatnék? Legalább ő normális életet él. Én meg mit tudok felmutatni? Egy azóta is folyamatosan úton lévő szülőpárost, egy kattant nagymamát aki ugyan fizikailag jól van, az agya azonban már csak az évekkel ezelőtti lottószámokat adja elő. Azért hetente egyszer meglátogatom. Mégiscsak őz az ürügyem rá, hogy itt maradok Budapesten. Van egy kis lakásom a belvárosban, van egy csomó ingyen utam különböző légitársaságoknál. Sokak szerint jól nézek ki, de ha meztelenül megállok a tükör előtt, leginkább egy fehér bőrű gyíkot látok, egy látszatanorexiás kísértetet aki még mindig nem találta meg a neki valót.
-És nálad? Van már valaki hosszabb távra? -kérdezi miközben feljebb tornázza magát a székben. Őszintén reménykedik a jó hírekben, ahogy időnként én is. Sajnos ezzel a testtel azokat nem vonzom cseppet sem akik tetszenek. Nehéz ezt ezzel a nyelvi hendikeppel pontosan kifejezni egy szentendrei kávézó teraszán.- Legalább mész emberek közé?- töri meg a túl hosszú csendet.
-Persze, ki nem hagyok egyetlen lehetőséget sem. - mosolygok arra gondolva, hogy János volt az első fiú akivel csókolóztam. Akkoriban már túl voltam pár édes lányon, de valahogy nem ment a dolog sehogy sem. Hosszan sétáltunk a parkban körbe, aztán ki a vonatsínek mentén a gyártelepig. Ott aztán kibukott belőlem, hogy fiúk éppúgy fel tudnak ajzani, ahogy lányok teszik. Bár egyik sem történik olyan hevesen és oly gyakran, mint amilyen intenzitásról és sűrűségről ő számolt be. Mégis. Kifejtettem, hogy aszexuális vagyok, de hogy ezt biztosan tudjam engedje meg hogy megcsókoljam. Az emlék hatására elmosolyodom. Nem vártam meg a válaszát. Neki pedig nem volt módja beszélni. Nem volt rossz, de nem volt jobb sem mint a többiekkel.
-Na és milyen eredménnyel? Gondolom túl vagy az ezredik néven is. - nevet ugyan de látom, hogy nem találja viccesnek. Valójában én sem. Tud rólam kb mindent statisztikailag. Tudja, hogy hosszan éltem férfiakkal. Hátha valóban homoszexuális vagyok. De az éppúgy nem működött mint a lányok. Írtam neki Ottáról is, de nem írtam meg neki a legfontosabbat, amit Ottáról tudni kell. Most sem vagyok képes  elmondani neki. Otta elhagyott végül, de ennek semmi köze az én erekcióimhoz, vagy az ő kilóihoz. János várja a választ. Őszinte leszek most is, ahogy vele mindig is őszinte voltam.
-Nem. Nem hiszem, pontosabban. Tudod nagyon speciálisak az igényeim. - nincs mit szépíteni a dolgon, ez az igazság. Otta óta tudom, hogy igen is el tudom veszteni a fejem valaki ölében aki olyan. A kulcs természetesen ott van, hogy milyen.
-Hát ahogy kinézel, nem csodálom, hogy az egekbe emelheted az igényeidet. De tudod nem minden a tökéletes külső.
Belekortyolok a borba. Hogy lehet ilyen felszínes ennyi év után? Ő is csak azt látja, hogy bizonyos trendekbe illeszkedve divatosan nézek ki. Valójában pedig egy hórihorgas ösztövér fickó vagyok, aki lassan és körülményesen beszél, és nem áll fel a farka csak bizonyos együttállások megléte esetén.
-Nincs abban semmi, ha menő meleg pár vagy valakivel. Manapság melegnek lenni szinte elengedhetetlen a sikerhez.
Nézem az arcát, a kopaszodó feje tetejét.
-Tudod a tesztoszteron okozza a kopaszodást. Tehát nem állok túl jól vele. A soványságot a szorongás tartja fenn, és sajnos nem vagyok meleg sem, maximum bi.
Meglepődik. Leteszi a poharát. Tizenegy különböző kifejezés ötlik fel bennem hat nyelven a sörhabra.
-Oké. Kipipáltad már valamelyik kontinenst? -kérdezi csillogó szemmel. Régi versenyünkre utalva.
-Észak-Amerika végül nekem is összejött, és Európához is már csak kettő hiányzik.
-Nah! - elégedetten hátradől. - Nekem megvan Észak- és Dél-Amerika is, és Európa is. Tessék. - elégedetten csapja össze a kezét. Olyan idegenek a gesztusai. Nézem, de nem találom a régi szeretett ízeket.
Hosszan beszélgetünk világainkról és végül beláttam, hogy János már csak egy emlék, egy kedves, otthonos halott bonyolult kanyarokkal vett életemben. Hazazötyögök a HÉV-en. Két diáklány hosszan les, elkapom a szavuk amiben megállapítják, hogy bizonyára vámpír vagyok. Bizonyára. Bele akarok bújni valami biztonságos melegbe. Olyan ölelésre ami mögött ott a bizonyosság, hogy a test csak test, hogy az én soványságom ugyanabból van mint az ő fehér húsa. Otthon nem gyújtok lámpát, csak a távirányítóért nyúlok, és úgy ülök le a kanapéra kabátban, cipőben. Sóhajtva nyitom ki a sliccem és míg a szemem a képernyőn ringó hatalmas mellekre tapad addig a kezem ráfog ágaskodó farkamra.
Utána csak ülök zihálva és fohászkodom, ahogy mindig ha így beledőlök a vágyakozásba. Egyszerre akarok mindent. Halmozottan összetett gondolatiságot, nyelvi leleményt, ha csak egy nyelven is, de kell, ahogy humor is kell, és elfogadás, befogadás az életébe, hogy töltse ki az űröket amik az én életemben vannak. És buja forró puha testet is akarok. Nem érdekel a divat, nem érdekelnek az arányok. Hatalmas grandiózus melleket akarok, amik elnyelik a farkam, hatalmas szájat ami szintén és ringó táncát ezeknek a melleknek ahogy átvonul rajtuk a lökéshullám amit én keltek.

Az epe mozgása

Aztán azon kaptam magam, hogy már megint máshol lakom. Csenge. Édes, törékeny, nagyon okos és olyan éles penge a nyelve, hogy kihozza belőlem a sört vedelő focinéző machot. Magam is meglepődtem, de ez van. lelkesen mutogatja a apóbbnál apróbb fehérneműit. Vett miattam combfixet is. Rendben van. Hümmögve hallgatom most is. Időnként főz valami bonyolultat. Olyankor van eper meg tejszínhab, hogy legelhessem a hasáról, mert az romantikus. Viszek neki pezsgőt mert attól elalél. Jól megvagyunk. Szereti a szótlanságot én meg megnémulok mellette.. Végül is összeillünk. Valahogy.
Egy órája beugrottam váltás ruháért ET-hez, de nem volt otthon. Ami igazán durva, hogy a kocsija, ott állt a szoba közepén. Egy pillanatra felrémlett bennem a mozdulat ahogy feláll belőle. De baszki, nincs lába!
Remeg a kezemben a cigi. A Grandio fái között megannyi telihold a sok világító lufi. A murva belement a cipőmbe és a söröm szagától is hányingerem támad. Csenge duruzsol, kacarászik, néha szerelmesen néz  Elnézést kérek és a klotyó felé tendálok. A lépcsőn már a kezemben a telefon. Kicsöng. Fasza. Legalább ez. Kicsöng de nem veszi fel most sem. Újabb cigire gyújtok, aztán bemegyek hányni. Egy görnyedt olasz nekem jön kifele menet.
-Á! - lelkesedik! - Kicccsó!
-Na bazmeg. - szalad ki belőlem - Karlo!
Találkozik a tekintetünk. Megdöbbentő a szeme. Öreg az egész faszi, sokkal öregebb, mint emlékeztem. Most is azonnal fűvel kínál. a keze atyáskodón a vállamon. Gépészetet tanított régen, aztán kocsmát nyitott, most meg hostelt akar. Rom hostelt, mint ez. Mert ez jó.
-Olyan vagy mint ki a frontról ért haza. Na. - jól hátba vág.- beszélj!
-Túl sok nő, túl kevés munka. Szar.
-Szar. - bólint.
-Mennem kell Karlo, köszi.
-Ha meló kell szólj, mindig van. Ha nő, hát, az is van. - újra hátba vág. - A szakadék széle nekem ez a faszi. Rögtön tudom hol a helyem és visszasietek Csengéhez.
Mosolygok, mosolyog. megcsókolom.
-Baj van? - kérdezi azzal a komolykodással ahogy nők kérdezik csak.
-Baj, persze. - mondom. - De majd elmúlik. Mit hozzak?
-Majd jön a pincér.
-Mire ideérnek négyszer kihozom. Bort?
Látom, hogy látja. Azt hiszi másik nő. Végül is lehetne másik nő. Melóm csak az amit most éppen hanyagul látok el. Felkúszik a gyomorsav a torkomon. azért fizet, hogy segítsek neki. Fizet ezért nekem, hogy elvihessem a csajokat helyette is. A hűtőjét zabálom és épp csak valamit visszafolyatok a rezsibe. Ő nem költ. Nem megy sehova, alig eszik, nem vásárol. Vegetál. Én meg ugyanazt csinálom vele mint a comokkal. Az elején pedálozok, aztán felszedek valakit és be sem megyek. Belekortyolok a sörbe, hogy lejebb tuszkolja a keserűt.
Csenge néz. Simogatja a kezem.
-Mi bánt?
-A saját faszságom. - súgom, és ez legalább igaz is.
Elhúzódik, komolyan néz. Kicsit megjátszott, mint egy filmben. Neki sincs rutinja erre. Nézem a sört.
-Simán elmehetsz bármikor. Nem kell itt a nagy bűntudattól lógó orrút játszanod. Ha elég volt, köszönj el méltón és menj. De ez a nagy kussban ülök és megvárom míg kirúgnak viselkedés annyira undorító, alamuszi. - egyre jobban sziszeg. Vékony kis felsőteste behajol az asztal fölé.
-Nem erről van szó. - mondom a pohárnak. Pedig dehogy nem.
-Találtál magadnak valami vöröset, ugye? Láttam hogy nézted a Julit, ne hidd hogy nem vettem észre.
Ki lehet az a Juli? Nem emlékszem nevekre. Mindegy.
-Nincs nő, Csenge, figyelj már. - megfogom a kezét, a szemébe nézek. - Szeretlek.
SMS jellegzetes hangja hallatszik a zsebemből. Azonnal eleresztem Csenge kezét és kapok a mobil után. A mozdulat túl gyors. Csenge hátradől. Nézem a kijelzőt. ET.
"A Szimplában vagyok. Nem hallom ha hívsz."
Elnevetem magam, úgy nézek Csengére.
-Igazad van. Nem illünk össze. Ne haragudj. - csak fogom a kezét mégis és nézem ahogy a harag fájdalommá változik és aztán újra haraggá. Megérdemlem. Szorítja a kezem. Annyira jó lenne ha megpofozna legalább. Ha valaki megpofozna.

A Szimpla egy utcányira van. Futok. A sárgák nem engednek be. Telt ház van. Idegesen mászkálok fel s alá mint valami állatkerti nagyvad a rács előtt.
-Bent van a nőd?
-Nem.
-Higgadj le, jó, nem kell a balhé.
Elröhögöm magam.
- Nem vagyok ideges. - hallom magam és én sem hinnék magamnak. Megyek azért a kurva pofonért, érzem én is.
Aztán beengednek.
Aztán csak a állok a szűk lépcsőház előtt, és nem hiszek a szememnek. ET a padon ül a kertajtóban lábai mellette a padon csillognak és mosolyogva int nekem újra és újra egy hab nélküli egyujjnyi sörrel. De ez nem az az ET akivel együtt lakom, ez az aki csak néha, négyszemközt jelenik meg, aki vagány, magabiztos, kedves és eredeti. Odakullogok.
-Azért írhattál volna pár sort, hogy átoperáltatod magad, vagy valami. - Rogyok mellé.
-Akkor hova lett volna az élmény. Ha láttad volna az arcod!
-Csajok?
-Á. Egyenlőre örülök, hogy idáig el tudtam jönni. Kis lépések, tudod, kis lépésekben nagyon messze. - vigyorog a rövid haja alatt. Olyan ebben a szerkóban min egy filmsztár. Én meg úgy mutatok mint a sofőrje. Jól van ez így.
-Hozzak még egyet? - veszem ki a poharat a kezéből. - Vagy akarod még ezt a meleget nyalogatni?
-Szerinted el tudok menni a pultig? - vigyorog.
Folyton vigyorog.
Az epe visszahúzódott, a lelkiismeretem kussol. Van mód törleszteni. A dolgok nem változnak. Biztonságban vagyok.

Feltámadás

Gyerünk, kelj fel- mondogatom magamnak már vagy egy órája. Bár az idő kb megállt valahol dél körül. A csálén lógó faliórám szerint elmúlt négy, de a sötétítő résein még mindig úgy tódul be a forróság mint valami robbanás után a füst tenné. Megül a szobában és nem moccan. Szinte látom ahogy felkavarodik a lélegzetemtől.
A földön feküdni még mindig a legjobb. Tegnap meg ma délelőtt óránként letusoltam, de már úszóhártyák nőttek az ujjaim közé. Most csak meztelenül heverek a laticelemen. Belátok az ágy alá. Nahát. Talán egy zokni, meg valami könyv is porosodik a mélyben. Hm.Tik-tak. az órám szerint fél öt van. Az agyam valami készenléti üresjáratban küldi a parancsmegtagadásokat. Hülye Csoki megint eljátszott a szokásosat. Összekavarodott valami nőcskével. Ha jól értettem CIB bankos, persze nadrágkosztüm és férfias keménység szavakban, a kis teste vékony lábakon áll maszkulinon, szűk mellkas és párnázott melltartó. Szép arca van, és akár szórakoztató is lenne, ha mondjuk délután kiderülne róla, hogy nyaranta mélytengeri búvárkodik vagy oda van a zebrapintyekért és kívülről fújja az összes alfaj jellegzetességét, vagy büfé mondjuk az antik irodalomban és véletlenszerűen vág találó hexametereket a lelkes érdeklődőkhöz. Persze nem derült ki eddig semmi, csak rólam újra, hogy milyen fergeteges sznob vagyok. Csoki persze heti négyszer ott alszik Csengénél. Érted, Csenge. Ehh, mindegy. Nyújtózom egy hosszabbat hogy kihalásszam a könyvet az ágy alól. Ouspensky. Szuper. El is felejtettem, hogy vettem egy ilyet.
Fuldoklom a melegtől.
Hülye Csoki meg a nője most valami strandon fitogtatják a testüket egymásnak. Én meg pont olyan nyomorék vagyok nélküle mint eddig. Vannak dolgok amik sosem változnak. Ouspensky szerint persze ez az egész csak tudatállapot kérdése. Például mi? Hogy van e lábam nem tudatállapot kérdése, de ha úgy nézem igaza van. Valahol a szekrényben van lában. Frankó műanyag lábam van. lehetnék Ken és kereshetném Barbit minden menő helyen. Van egy csomó leszólító szövegem is. Például ilyenek, hogy szia azon gondolkozom, hogy vajon meló után mit csinálsz, és hogy mutatsz civilben és vajon a gyümölcsös fagyit szereted vagy az édeseket? Szerinted megtudhatok ezekről valamit? Persze ezt is egy csaj mondta pár napja a Wasabiban, azzal, hogy ha faszi lenne ez milyen jó szöveg lenne. Ehh.
Csorog a hasamról a víz.
Utoljára a Ligeti Ági buliján beszélgettem ismerkedési céllal. Persze semmi nem lett. Az Ágit vitte Csoki, a hugicának meg az sem tűnt fel, hogy egy órát beszéltem hozzá. Mindegy. Nézd a farkam meg már attól áll, ha egy lány eszembe jut aki közelebb ült egy kicsit mint egy méter. Szánalmas. Pedig nem is annyira a szex ami kéne. arra itt a kezem ha nagy a szükség. Sokkal inkább az a bizsergés, az az izgalom, a készülés, a várakozás, a semmiségért telefonálások, a meleg kis kezek rajtam, persze. Azok a rafinált női illatok a hajukban, amitől újra és újra bele akarom fúrni az arcom. Meg azok a hajlatok amit meg kell érinteni, finoman, hogy tényleg olyan bársonyosak e mint amilyennek látszanak. Az hogy végül egymásba lehet bújni, az csak a hab a tortán.
Senki nem fog becsöngetni. a népszámláló biztos is férfi volt, jellemzően. Az összes megbízóm, akivel találkoztam ötvenes nő. Persze van egy pár olyan akivel sosem találkoztam és a megbízás jellegénél fogva nem is fogok soha. Bár azok harmincasok.
Legyen. Felveszem a lábam és nem mondom meg. Olyan régi ígéretem volt ez magamnak, hogy székben fogok csajozni. Nem kéne hogy számítson. Mindig úgy gondoltam, hogy utóbb szólni, hogy ja és nem mondtam, de látod, nincs lábam, egy sem. Höhö.
Ehh. Feltápászkodom és visszazöttyenek a kocsiba. a szekrényben alul van a műanyagládában, gondosan elcsomagolva a lábam. Jó kis darab. Tavaly kaptam a szüleimtől, finom utalásféleképpen, hogy klasszikust idézzek.
Felpróbálom. Persze szokatlan. Mi más lenne? Mindegy. Teszek egy tétova kört a lakásban. Fura ilyen magasan. Fel fogja törni a lábam. Akkor megtanultam rendesen menni benne. Beletelt pár hónapba, de végül még futni is tudtam. Most azért még az egyenes vonalú egyenletes sem megy könnyen. Nem baj. a romkocsmák kerületében lakom. Hason csúszva is hazajövök, ha úgy adódik. Ha meg nem, majd hívok taxit. Nézőpont kérdése. Ouspensky szerint, aki Gourdieff nézeteit közli tudatállapot kérdése minden. akkorára nőtt az agyam például, hogy már alig látok tőle. Kénytelen vagyok elröhögni magam. Ez a katarzis mindig, amikor elröhögöm magam. Kúrva nagy játszótér a világ, és jah, néha leesek a hintáról.
Na akkor válogatok fellépőruhát. Nem lehet egyszerűen a legfelső pólót felvenni. Mégis csak csajozni megyek. De nem is lehet a legmenőbb szerkóban, mert ezzel a protézisrutinnal két három eséssel muszáj számolnom.
Tudatállapot kérdése.
Legyen akkor ing, nyitott zsabóval, egyszer visszahajtva, legyen a mellény amit anyám vett a diplomaosztómra, hogy háromrészes legyen a zakóm, de nem találta el az árnyalatot. Mindegy, szép, akármennyire haragudtam érte. Egykori barátnőim szerint nagyon jól mutatok benne. Odadobom az ágyra az inggel együtt. Betotyogok a fürdőbe. Fogmosás, fejmosás.
Tudatállapot.
Csoki hajnyírója ott lóg, most már a kezemben. A tükörképemnek laza loncsos haja van. Olyan vagyok fejre mint valami megkímélt Krisztus.
Tudatállapot.
Beállítom valami közepesen hosszúra, ami ugye ilyen eszközöknél korántsem jelent hosszút. aztán megvonom a vállam és bekapcsolom. Nem múlhat ezen. Letolom az egészet. Kb húsz mozdulat. A csap tele hajjal és meg röhögök. Aztán nagy bátran még rövidebbre állítom és lám, félóra múlva szépen fel van nyírva hátul a hajam. Elöl sem lóg a szemembe, de lehet vele macsózni, hogy tarajosgőtének vagy hátrafésülve Goethenek akarok e öltözni.Tudatállapotom nem túl gourdieffi, de ez most már mindegy. Zuhany és felöltözés. Farmert húzok, bár mindnek levágtam a szárát, egy biztos ami biztos alapon megmenekült. Remélem még nem híztam ki.
Nem. Huh.
Ácsorgok a tükör előtt és nem hiszek a szememnek. Nagyon jól nézek ki, bár cseppet sem vagyok átlagos forma, se mozgásom, se megjelenésem egyéb tekintetében sem, de nem lógok ki annyira hogy érdemes legyen velem fotózkodni. Hat óra van. Mire elbotorkálok a világ negyedik legjobb bárjáig hét is lesz. Mindegy. Ráérek.

Erőből

Pippó elém jön. Megbotlik a lábában, de mégsem. Iszonyatosan jól csinálja. Néha még én is elhiszem, hogy esik. Valójában kevés igazán jó eső bohóc van. Ő meg egész nap gyakorol. A terem poros, tágas és sötét. Két csupasz körte himbálózik, négy foglalat üres. Pippó vigyorog.
-Jó lesz. - bólintok és már teszem is le a cuccom.
-Legyen labda meg klasszik kiemelés. Addig én körbeszaladok a kalappal. Néha nekem is dobjatok. Aztán csinálhatnánk ilyen zsebtolvaj számot is, ahogy folyton elkapsz, addig a lány kalapozna. - egy levegőre mondja el, miközben tesz egész kört körülöttem. Én kiveszem ezalatt a ruhám a viharvert sporttáskából és fölé magasodok végül.
-Ennyi?
Vigyorog.
-Akkor melegítsünk be aztán szépen lassan kezd el megint.
-Jó. - ugrál körülöttem mint valami Órarugógerincű Felpattanó.
-Ki lesz a lány?
-Nemtom.
Megállok, elcsípem.
-Mi?
-Majd valaki... Nem gond.
Nincs erőm veszekedni vele újra és újra. Legyen annyi amennyi sikerül - fogadtam meg évekkel ezelőtt. Azóta lett havi egy fellépésünk biztosra és lám lett próbaterem is. A tűzraktér bezárása betett, de nem annyira hogy elmenjen a kedvünk az egésztől.
-Oké. Akkor mit gyakorolunk?
-A zsebtolvajt meg a labdást.
-Oké. - nem vitatkozom. Minek is tenném? Abból főzünk ami van. Ezt csináljuk amióta csak találkoztunk általánosban. Eddig működött, eztán is fog.
-Hányra mész? - kérdezem jó félóra múlva, túl a bemelegítésen és pár igazán viccesen alakuló helyzetgyakorlaton.
-Hétre. Jó lesz. Tegnap egy német csoporttól kaptam egy tízezrest, zsebbe.
-Akkor ma ebédelünk?
Nevet. - Persze.
Aztán hat körül elindulunk. Belógunk a sarki nagy bank menzájára. Pippó kimosolyog két komplett menüt a nénitől. Eszünk az üvegablak mellett az Astorián. Azt gondoljuk, hogy itt dolgozunk. Komoly dolgokról beszélgetünk. Pár szó csak, vicces. Nevetünk. Aztán az aluljáróban elköszön és kézen áll a mozgólépcsőn az ellenőrük háta mögött.
Én meg a kanapéján alszom, szemem a tandem bringán, amin még ott van tegnapról a pléd, rajta a Kopaszi gát rendezett füvének kalandor szálaival.

Rendes Bence

Kevesebbel is beérem, mint egy szoba és egy takaró az ágyon. Hamarabb is kapcsoltam már, mint a harmadik randi. De ez most mégis szebb mint az a biciklis nyár volt a görögöknél. Nem gondolok bele, mert igazából nincs mibe.
Lassan melegszik az aszfalt a műhely előtt. A buszok messziről nézve katonás sorban állnak. Kékek a világos földön, csinos fehér sávok között. Itt lent, hanyatt fekve alattunk látszik jól hogy mindnek a bele lóg. Drótokkal összeeszkábált alváz, rozsdafoltokat hegesztve patkoló javítgatások és szigetelőszalag kilométerszám feltekerve mindenhova. A kis gumitömítéseket a kis rezsón olvasztgatjuk újra eggyé, aztán a Marci bácsi körömollójával levágjuk a megfolyásokat és mehet is vissza a helyére. A BKV olyan mint valami elszánt apokaliptikus gépezet. Iszonyatos pénzeket adakozunk az isteneknek, miközben a világégés után megmaradt alkatrészekből próbáljuk fenntartani a mozgást, amit  nagyképűen közlekedésnek hívunk. Ha ez a busz állat lenne, egy háromlábú sovány girhes öszvér lenne, aki nyüszítve küzdi magát előre.
A sofőrök is csak emberek. Ők is abba rugnak aki lejebb van a ranglétrán. Ha leáll a girhes öszvér azonnal sikítanak szerelőért, de reggel, ha beröffen a motor és sűrű füstöt böfögve kigördül a vonalra, ők az utak urai, akik vagy megvárják a futó nyugdíjast vagy nem, és lehet csikket dobni a szerelőaknába, nagy ívvel, lenézően. Vannak jó arcok is. Pali is ilyen, aki most itt szopogatja a kátrányszínű kávéját mellettem. Az övé a 3955-ös lett ma. De az a szerencsétlen nem megy már sehova. Ücsörgünk. Várjuk a telefont a művezetőtől, hogy melyikre szálljon át. Nem mintha nem lenne mindegy.
-Azért ez sokkal jobb, mint a metrónál.
-Jah. - beleröhögök a bögrémbe. - Hallottam, hogy megint lassítanak.
-Jah. - mosolyog, mint az apa a hülye gyerekén. - Végül is lehet így. Mondjuk egy idő után bányalovakat lehetne bevezetni, hogy húzzák a szekereket az alagutakban.
-Lenne ott helye állatvédőnek meg légfrissítőreklámnak egyaránt.
-Odalent a huzat örök.
-Jaj de szépen mondod Pali. - hátba vágom, had örüljön. - Mondd még egyszer.
-Az örök huzat vonja a szekereinket az új állomásra, hol fény és öröm vár minket és a beállított visszaszámláló.
-A nagy restart előtt?
-Ja nem. Csak mindig elcsodálkozom, hogy a metróban előre számol, méri az időt, hogy mióta nem jött szerelvény. Normáliséknál, nyugatabbra visszaszámol, hogy még mennyi van a szerelvény érkezéséig.
-Á. Nem tudhatják azt előre.
Röhögünk. Kihörpinti a kávét.
-Nah, ránézek a Zsuzsikára, hogy elfelejtett e szólni, vagy csak kávészüneten van ő is.
Feltápászkodik az alacsony kis sámlimról. Intek neki jó napot aztán visszamászom én is a 7245-ös alá, hátha a Dezső bá indulásáig rendbe tudom tenni. Nem gondolok szobákra és takarókra, nevetve limonádézó Balaton szagú délutánokra sem. Mire itt végzek este lesz, pedig hajnalban jöttem. Ő meg irodában görnyed és gépel egész nap. Nem egy ilyen kripli való neki, egy békávés erőművész, egy fakó képű negyed ukrán erős ember. Valami öltönyös, okos illene neki. Aki nem a kávézó mellé terített plédre invitálja, hanem a kávézó másik oldalán csillogó étterembe viszi.

mono

A rendőrök persze megvárták míg bejövök. Nem beszéltek velem a kocsiban. Nem lehetett. Nem hallottam meg bármit is akartak. Aztán mikor kiszálltam már normális hangon meg tudtam köszönni. Ők pedig szánakozva várták meg míg bemegyek.
Nem is tudom hogy gondoltam. Kis utcákba bemenni, járdán. Annyira hülye vagyok. Nem jártam arra soha. Valaki írta egyszer hogy van ott egy idegennyelvű antikvárium, állítólag egész olcsó. Mindegy. Anyámnak van igaza. Nem élhetek egyedül. Most is itt ülök a kocsimban, kabátban a konyha közepén és nem tudom kiverni a fejemből anyám sírós szavait. 
-Nem tudod ellátni magad, édesem. Nem tudok a konyhaszekrényből sem kivenni a poharat, az ablakot sem tudod egyedül kinyitni és  ... - emlékszem itt a szája elé kapta a kezét. Én gyűlöltem az igazságért bár pont ezt a kettőt akár meg is tudom csinálni, ő meg szégyellte hogy így bele kell verje az orrom a kiszolgáltatottságomba. Juditot hívnám szívem szerint, hogy menjünk vagy jöjjön, mert vele ezt nem érzem olyan élesen, de nem teszem. Legutóbb egyértelműen éreztem, hogy nem azért jófej velem mert kedvel, hanem mert ő ilyen. Sírni tudnék a nagy önsajnálatban, annál pedig kevés szánalmasabb van. Inkább dolgozom. Agymosósat, orosz ezoterikus egyházi szart, az aztán kipurgálja a gondolataim közül a szarosakat. Valami goát tettem be, hogy el tudjon folyni az idő is. El is folyik. A minőség biztos nem lett olyan magas színvonal, de a szöveg maga is végtelen igénytelen. Aztán az is lehet hogy elbóbiskoltam. Megnéztem egy hullás filmet is valamikor közben. Ideje ennem valamit, ha már így reggel lett aztán újra este. Kezdtem érezni, hogy van nekem egy kis csökött testem is, nem csak a fene nagy fájdalmas érzéseim és a sosem halkuló monodráma a fejemben.
Konyha. Valaki veri az ajtót. Füles le. Csoki az.
Van az a jeges rémület, mikor rájövök, hogy nem adtam le, mikor kiderül a turpisság, mikor rajtakapnak. Nem tudom mit éreztem, hogy min kap rajta Csoki, de az biztos, hogy meghűlt az ereimben a vér. A monodráma elkussolt a fejemben.
Ajtó kinyit. Csoki olyan szétcsúszott mint záróvizsga után. Koszos, borostás és fókuszálatlan.
-Bocs, nem hallatszott be. -mutatok a fülesre. Nem mozog a szám. Jézusom de fáradt vagyok.
-Nem nézel ki valami jól. - néz le rám a Csányi Sándoros nézésével. Mit akar itt? 
-Á te rosszabbul festesz. -vágok vissza rutinból. Nehezemre esik megszólalni. Össze kell kapjam magam.
-Bocs hogy nem vettelek fel. Elég szarul voltam.
-Jah, gondoltam. - szinte visszamenekülök a szobába. Biztos valami liba megint. Odagördülök a géphez és begépelek random szavakat, csak hogy csináljak valamit ahelyett, hogy borjúmód bámulok rá. A monológ kussol, az agyam közölni kíván, hát gépelek. 
Kézfogások istennel. Minden tekintet, minden szó és érintés egy egy kézfogás istennel. - írom. Nézem. Bazmeg - gondolom. Frankón agymostak az orosz ezoterikusok. Visszafordulok Csoki felé. A monológ újra kezdi. 
-Határidő van?-kérdezi, mintha minden oké lenne.
-Nem, csak befejeztem a gondolatot.- hazudom lazán a szemébe. Mit is mondhatnék, Hogy az agyam ennyi szöveg bevitelétől automatikusan salakanyagokat termel. Verbális ürítésemnek volt imént tanúja. Szarházi vagyok. Egyértelmű.
-Mondd. - mint egy pszichológus. És ebben a pillanatban valóban csak befogadom a szavait. a monológ már csak duruzsolás.
-Jah. Semmi. - nyelt egyet.
-Akkor miért jöttél?
-Hát hogy... megmondd merre... merre tovább. -zavarban van. Gyón.
-Mi van? - áll fen bennem a kérdés. A szobaguruhoz jöttél áldásért, miután nem vetted fel a kibaszott telefont egy napig? Nem értem. Tizedét nem tapasztaltam annak amit ő. Negyedét nem tudnám megcsinálni sem. Ő kér tőlem tanácsot? A túlélőbajnok? Belémnyilall, hogy mennyire kétségbe estem mikor nem engedtem ide. Olyan mint anyádnak azt mondani, hogy engedje el a kezed, de közben tudod, hogy nem állsz meg nélküle. 
-Mivel? Hova? Ki?-  kérdezem riadtan, hogy leplezzem a zavarom.
-Kirúgtak. Vissza adtam Karesznak a lakást, úgysem tudom fizetni. Most lógok neki, de legalább türelmes.
-Akkor Ágihoz?
-Ági is kirúgott.
-Fasza.
-Az öregnél aludtam.
-És most itt akarsz?
-Á aludtam a fonottban egész délután. - a bejárati ajtó felé int tettetett lazasággal. - Nem tudom hol baszom el.
-Hm. - mondom és azt gondolom, hogy mindenhol, mindig. De ez nem lenne igaz.  - Kb az első lépésben, aztán az utolsót is elkúrod többnyire, de vigasztaljon a tény, hogy a kettő között vannak jó lépéseid is. - mondom neki az analitikus arcommal. Jó őt elemezni. Vele történnek dolgok.
-Kell valami állás, ez alap. De szeretném nem elkefélni végre.
-Szó szerint el szoktad kefélni. Késel, másnapos vagy, vagy be sem mész. - eszembe jut egymillió eset. A felénél ott voltam, a negyedénél az ok is én voltam.
-Akkor a fasznak érzem magam. - gyón.
-Hm. Pedig nem kellene. Vannak hülye dolgaid, de megoldhatóak. -sóhajtok. A monológ visít én pedig olyan jól érzem magam, hogy nem vagyok egyedül. Végül is kivel lehetnék nagyobb biztonságban vagy oldottabban mint vele? Egy nő sem tudott vagy tudna ide lazítani, mert hogy is mondta Judit? Szörnycsapdám van. Meg vagyok róla győződve, hogy nem kellek senkinek. Neki is inkább csalit dobok.
- Hozd el a cuccod az öregtől. Kapsz egy hónapot. De a hó végére legyen állásod és valami normális kapcsolatod. - komoly vagyok és bölcs és le tudnám hányni magam. Számító kis pöcs vagyok, élősködő nyomorék. 
-Különben?
-Különben ápolói szerződést kötök veled és takaríthatsz meg főzhetsz rám életed végéig.
Csoki arcára kiült a döbbenet és az öröm. Aztán az enyémre is. A monológ öklendezésbe csap.
-Most mit örülsz. Ez csak egy hónap, és még fenyegetlek is. - vakkantom, nehogy meglássa a megkönnyebbülést rajtam.
Csoki feje kisimult, kicsit ki is húzta magát ültében. Nagy baj lehet ha egy hónap fedél ekkora megváltás. De ezzel én is adtam magamnak egy hónapot, hogy átgondoljam, hogy merre tovább. Össze kell szednem magam míg itt van, mert lám még nem vagyok kész egyedül élni, mégsem.
-Most komolyan? - nézek rá vigyorogva. - Komolyan engem akarsz naphosszat adjusztálni? - kérdezem tőle provokatívan, hogy kiugrasszam ebből a megkönnyebbülésből. Tiltakozz Kicsó! Mindkettőnknek meg kell változni. Ez már nem az egyetem. - Álmodozz csak, Csoki. Nem fogsz itt maradni meg fütyürészve főzőcskézni és felhozni a csajaidat. - a végét elröhögöm. Nem vagyok hiteles. Képes vagyok még magamnak is hazudni és el is hiszem. Hiszen már éltünk együtt. Nem volt rossz. Bár jobb lett volna ha máshova vitte volna őket. De az is igaz, hogy sokat tanultam azokból a kukkolós órákból.
Sietve elrohan az öreghez a cuccáért. Én meg csak ülök és próbálom felfogni, hogy mekkorát fordult megint minden egy órácska alatt. Bemászom az ágyba, úgy koszosan, büdösen, ruhában, és már nem hallom mikor megérkezik.