Másolatok

-Ne nézz a szemembe, ne nézz. Oda csak a kúúúút méééély sötééét... - magában dúdolt miközben a fénymásoló adagolónyílásába fogta a lapokat, nehogy egyszerre kettőt rántson be a masina. - oda csak a kúúúú mééély sötéééét száll...nem neked való.

- Nem neked való! - mormogta együtt vele Csenge és egy újabb adag másolni valót csapott Csoki mellé a pultra. - Nagyon unom már. Énekelj mást.

- Nem kívánságműsor.

- Akkor ezt is te másolod.

- Remek. - Kicsó rápillantott a felső lapra.

- Ne olvasgass. Nem neked való. -

Csenge mosolytalanul jött és ugyanazzal a hal arccal távozott. Csoki befejezte a saját kupacát és beleolvasott az újba. Ugyanolyan értelmezhetetlen kimutatások voltak, mint mindig. Bedobta a lapadagolóba és elindította. Aztán nekidőlt a pultnak, háttal a zsivajos irodatérnek és elmélyülve szemlélte a másolótérben feltornyozott papírhegyeket. Erről eszébe jutott az aznapi randija. Megnézte a telefonját, hogy emlékeztesse magát, hogy mi is a nő neve. Közben a fénymásoló leállt. Ő gyakorlott mozdulattal kitépte a beakadt lapot az adagolóból, miközben fél kézzel a telefonon pörgette az oldalakat. A kitépet lapot a többi tetejére tette, kinyitotta majd becsukta az adagoló tetejét, és megtalálta a nő levelét is. A szemét le sem véve a telefonról két gombnyomással utasította a fénymásolót a folytatásra.

Hívást kezdeményezett.

- Hallo.

- Szia. Balázs vagyok. Társkereső.

- Szia. Klára vagyok. Ma találkozunk, ugye?

- Igen. Legalábbis részemről oké.

- Jó.

- Dolgozol?

- Persze. - túl gyors volt ez a válasz, hogy igaz legyen.

- Otthon vagy?

- Igen.

- Én mindjárt végzek. Ha gondolod előre is hozhatnánk a találkozót.

Csend.

- Otthon dolgozol?

- Igen...

- Viszek neked ebédet. Mondjuk - összeráncolt szemöldökkel fordult egyet a tengelye körül. A másoló újra sípolni kezdett, mert ismét két lapot szívott be egy helyett. - Indiai? Szereted a fűszerest?

-Szeretem. - a nő kuncogott. - Gyakran vagy ilyen spontán?

-Nem. Most csak izgatott vagyok miattad. És... - elmosolyodott. - pont vagy egy szabad délutánom.

- Hát jó. - érezte ahogy a nő felbátorodik. Szinte tapintható volt a rutintalan merészsége, ami gyenge szárba szökken Csoki magabiztossága miatt. - Kettő?

- Tökéletes!

A címet begépelte a telefonszám mellé és elköszönt. Ott hagyta a nyomtatót és bamba fejet vágva kibotorkált a liftig. Lement a másodikra az üzemorvoshoz és félszegen bekopogott. Miután belépett és becsukta maga mögött az ajtót már nem kellett félszegnek mutassa magát.

-Hello. - Angéla búgó hangjából rögtön tudta, hogy egész délelőtt unatkozott a nő, és jobbkor nem is jöhetett volna. - Hogy vagy ma Balázs?

-Elég rosszul. - vigyorgott Csoki. Szédülök. Attól tartok, hogy bármikor térdre esem.

Angéla gömbölyded idomaira egyébként nem figyelne fel. Túl nagy mellek, túl világos haj, túl sok smink. De a búgó hangja és a fesztelen lazasága mindig szórakoztatta. Amikor visszatért a vodához ő vette fel az egészségügyi lapját. Akkor flörtöltek először. Azóta rendszeressé váltak egymás életében, egészen specifikus igényeiket elégítették ki egymással. Most sem kellett hosszan magyaráznia. Angéla bezárta az ajtót és nyugodtan visszasétált a kezelőbe. Annak is becsukta az ajtaját és kényelmesen kibújt a cipőjéből. Felült az asztalára és Kicsót az asztal takarásába intette. Csoki tudta mi a dolga. Letérdelt és átadta magát a pillanatnak és dr. Kerekes Angéla doktornő testének. Miután Angéla könnyedén visszavette a harisnyáját Kicsó is átvette az orvosi igazolást arról, hogy lázas, és igazoltan hazamegy. Az üzlet létrejött.

-Ne nézz a szemembe, ne nézz. Oda csak a kúúúút méééély sötééét... - dúdolta a nőhöz menet. - Klára. El ne felejtselek. Klára. Klára.

Nem felejtette el, és ismét nem hibázott. Bár volt valami beteges abban ahogy figyelte a nőt, azokat az apró árulkodó jeleket, amik miatt az egésznek értelme volt. Nagyviláginak, magabiztosnak próbált Klára látszani. Mély dekoltázs, magas sarkú cipő, póló és papucs helyett. A rebbenő szem, ami mögött pánikban szűkölt a nő, aki ne szép, nem csinos, magányos, tompa fényű és egyre ráncosabb, de még nem adta fel. Szerette őket boldoggá tenni pár órára, azzal együtt, hogy egyikkel sem akart még egyszer találkozni. Nem akarta, hogy a mindennapjai valaki más sérüléseinek nyalogatásával teljen. Nem érdekelték mások sérülései. A sajátjaival sem akart foglalkozni. Élvezte amit kapott, kávét, testet, tekintetet, remény csillanását és néha könnyeket. De nem hívott fel sosem senkit másodszor.

Klára topogva rakosgatta az indiait a szűk konyhaasztalon. A feszes farmerból kicsit kibuggyant a hasa. Kicsó ilyenkor annyira megsajnált az adott nőn át minden nőt, hogy nem bírt tovább várni, kihajtogatta őket a szűk ruháikból és húsba vágó melltartóikból. A magassarkút fennhagyta, de mást nem. Tulajdonképpen az első mindig gyors volt, de valójában ilyenkor nyert csatát. Ez után már nem nagyon beszéltek, csak engedték magukat dédelgetni, aztán hagyták, hogy ő is élvezze a helyzetet kedve szerint.

Hat körül vette a kabátját. Klára úgy mosolygott, mint a többi kedves negyvenes nő, aki tudja, hogy ennyi, de mégis remél. Csoki mosolyogva visszanézett még a lépcsőfordulóból, de a kapuban már a telefonjára beesett sms-t nézte. Aztán megállt és nekidőlt a kuka mellett a falnak. Vett pár mély lélegzetet és ellökte magát. A telefon újra pittyent, de ő nem vette elő. Végig sétált a Pozsonyi úton, aztán fel a hídra és fel a hegyre. Ott kanyargott az utcákon vagy egy órát, aztán eleredt a hó. Behúzódott egy buszmegállóba és elővette a telefont újra.

„Leveled jött. Gyere fel.” Anya

Csoki megvonta a vállát, aztán megnyitotta a problémás sms-t.

„Szakítottunk. Elköltöztem. Végleg. Nézz rá, kérlek.” Ligeti Ági

A busz begördült, ő felkapta a fejét meglepetésében, de végül felszállt rá.

„Nem fogok. Igyunk meg valamit.”- gépelte be és máris jobban érezte magát mint hónapok óta.

A hídon ment át a busz amikor megcsörrent a telefon.

- Nyugatinál vagyok. Hova menjek? - kezdte vidáman.

- Micsoda egy alak vagy! - Ági hangja döbbent volt.

- Nagyon rég nem beszéltem vele és nem is hiányzik. Most pláne nem fogok oda menni nyomasztani. Van elég baja nélkülem is. - hadarta ugyanolyan gyorsan amilyen gyorsan kétségbeesett hazugságokat lehet. Ági hallgatott.

- Nem hiszem, hogy szeretnék veled találkozni.

- Megváltoztam.

- Tisztes családapa lettél?

- Nem. De biztosan kellek neked, mert eszedbe jutottam.

Ági elnevette magát.

- Nincs senki nálad rosszabb életű.

- Csak melletted voltam jó, Ági. Legalább egy órát adj, hogy meghallgathassalak.

- Örülök, hogy Attilától valami jó modort is tanultál, annyi év alatt.

Csokit mintha gyomorszájon vágták volna. Majdnem elesett a buszon. Mély levegőt vett.

- Bocs mennem kell, de ma hétkor a Macskában várlak. Szia. - azzal letette.

Legközelebb

Minden tele van növénnyel. A ruháim kiszorították a szűk szekrényből a gyerekkori emléktárgyakat. Jobb is, mert nem engem emlékeztettek valami idillre, hanem anyámat rám. A parkettán száz éve ott virító foltokat az első székem hagyta, azt a rémisztő illúziót keltik most, hogy semmi nem változott azóta.

Anya húslevest főz a fal túloldalán a konyhában, apa a sportcsatornát nézi a nappaliban. Pólóban vagyok és a szemközti ház ablakait figyelem, pedig tél van és fagy odakint. É a panel-meleg szülői fészekben melegszem kívül, de belül ugyanolyan fagy van bennem, mint a ház előtt az utcán.

Sosem szerettem lába állni. Az olyan instabil, billegő bizonytalanság, ami igazán csak akkor működik, ha előre menekülök. Úgy tanultam meg járni is azokkal az ormótlan protézisekkel, egy enyhe lejtőn, lefele. Megállni nem tudtam mert dőlni kezdtem. Úgyhogy inkább előre dőltem, mint hátra, és hogy előre ne bukjak magam elé kaptam sietve az egyik lábam. A dőlés folytatva pedig a másikat. Ez az a haladási forma aminek a végén a megállást valamilyen tárgy okozza, nem az akarat. Valójában így csak esni lehet. Nekicsapódni vagy átesni valamin, esetleg csak úgy egyszerűen orra esni.

Na ilyen az életem. Ilyen előre dőlt futás valami távoli fal felé, amire aztán biztonságot lelve felkenődhetek.

Őszapók libikókáznak az ablak elé behajoló pár vékonyka ágon. Helyes kicsi fehér madarak, öten. Mindig páratlan számban élnek. Jellemző, hogy itt ugrálnak az én ablakomban - gondolom. Páratlan vagyok, a szó minden egyes jelentésében. Örülhetnék is, hiszen mindenki páratlan akar lenni. Párosan páratlan. Akit aztán a hasonló páratlan csodával határosan meglel. Ilyesmi.

Na én nem. Én most már szívesebben lennék tömeges, tucat vagy átlagos, csak ne kelljen folyton visszatérni ide, ebbe a lakásba, ebbe a száraz panel-melegbe és ebbe az állapotba. Tudatosan jöttem haza, hátha így kikerülhetem a lecsúszást. Az önsajnálat szintjeit az alkoholtól, a megszakállasodáson át az elhízásig. Szociális életem így is virtuális, de van ennél messze még lejjebb. Anyámmal ezt talán nem teszem meg. Ezért jöttem haza.

- Ebéd. Atika, gyere.

Atika nem megy. Atika nézi a szemközti házat és azon mereng, melyikbe is lakna éppen, és mit csinálna, és arra jut, hogy éppen síelni van a családdal, és éppen egy osztrák sípálya tetején hüttézik és boldog. A kisebbik gyerekem az oktatóval ekézik, a nagyobb már lemegy a közepes pályán az anyjával. Én megmacsóztam már a vörös pályát, ezt a kört megérdemelten kihagyom.

Aztán arra gondolok, hogy tanár vagyok és éppen készülök a következő heti óráimra, vicces feladatokkal és izgalmas képekkel. Fizika vagy történelem tanár lennék, és lenne egy helyes kis kutyám, meg egy könyvtáros feleségem, akinek álomszép hangja van. Esténként suttyomban hallgatnám ahogy mesét olvas a gyerekeknek, aztán megkérném, hogy hozzám is beszéljen azon a hangon, amit úgy tud búgni. És olyankor ő súg. Először szépeket, később pikánsakat, el elakadó hanggal, majd egyre magasabb hangon egyre durvább szavakat, míg én fölé hajolva egyre hevesebben nyomom magam az ölébe, ágyékomat vagy az arcomat, mikor hogy kívánja. Nyelveket tanítok neki, hogy több szóból válogatva találja meg azt a párat, amit csak ő tud úgy kimondani, hogy eszem vesztve kívánom meg őt.

-Atika, gyere, drágám, kész az ebéd.

Sóhajva fordulok az ajtó felé.

- Jövök, csak elgondolkoztam. - motyogom az újra üres ajtókeretnek.

Tulajdonképpen fogalmam sincs mit szeretnék. Kellően gyomorszájon kap a gondolat, hogy Áginak igaza volt, és én nem akarok mást, csak bütykölni a szavakkal - fejben - és megdugni azt a csendes - tehát ne zavarjon meg - de szép nőt aki hajlandó csendbe kivárni míg képes vagyok letenni - fejemben zsinatoló - szavakat amikkel folyton bíbelődöm. Ha felrobbanna a külvilág az sem zavarna, amíg van áram és házhoz hozzák a kaját.

Szánalmas vagyok és önző. Beülök a helyemre az ebédlőben. Anyám szed a húslevesből. Aranylik, pont úgy, mint gyerekkoromban. Nézem a kezem, ahogy a kanalat tartja.

- Kihül, drágám, egyél.

Végem van. Nincs semmim ami értékes lehet másnak. Mindjárt negyven vagyok. Minden gondolatom üres elméleti világelemzés, tőlem aki az élete nagyon nagy részét egy zárt szobában élte le. Összes mozdulatom béna kapálózás egy nem túl gusztusos testben. Talán ha olyan hatalmas szívem lenne, mint valami szentnek... talán. De ezt kompenzálni. Nincs... nem létezhet akkora szív ami ezt mind kompenzálja.

Leteszem a kanalat, vissza a levesbe. Potyognak a könnyeim. A szám és az arcom mozdulatlan. Szüleim szerencsére elég rosszul látnak. Lassan befejezik a levest. Én csak kevergettem.

- Ne haragudj anya, de nem tudok enni.

- Nem baj kicsim, majd csipegetsz a másodikból. - megérinti a kezem ahogy elveszi előlem a tányért.

- Nem is kérdeztétek meg mi volt a baj.

- Nem. - sóhajt apám. - Ha akarod elmondod. Aztán meg ... Köszönöm. - veszi el anyámtól a tányért - Ha ennyire ki vagy borulva, bizonyára magadat okolod az egészért.

Megkapom én is a magam tányérját. Illatos, szépséges. Leteszem és nézem.

- Persze hogy magamat. - nem is értem. Nyilván. Majd biztos Ági tehet róla aki velem maradt a Kicsó helyett. - Bah.

Nem néznek rám. Tudom, mit gondolnak. Valami rejtett kincsnek hisznek, valami megismételhetetlen csodának, akinek azért nincs ki az összes végtagja mert a fejébe több van neki, mint másnak.

- Tudod, hogy itt bármeddig ellakhatsz, de vissza is mehetsz a Damjanichba. A Nóra csak egy bérlő, még ha nagyon rendes bérlő is. Nyugodtan küldd el, ha ott jobban éreznéd magad. - mondja anyám tárgyilagosan.

Turkálom az ételt. A szomorúság a harag és a szégyen vidám körtáncot jár bennem a bűntudattal.

- Nem tudom jól csinálni. - szakad ki belőlem végül. Szavaim nyomán minden leáll. A villák és kések épp úgy mint a madarak verdesése a konyhaablak előtt álló fán.

- Nem kicsim. Most már jól fogod tudni csinálni. - förmed rám anyám és idegesen elveszi előlem a tányért. - Okulj ebből. És legközelebb figyelj oda.

- Legközelebb? - fájdalmas nyekegő nevetés szakad ki belőlem. - Nem lesz legközelebb, anya.

Nem lesz legközelebb.

Mire besötétedett én már túl voltam a háztömb másik oldalán megbújó egyetlen környékbeli kocsma üvegajtajának betörésén, fél liter pálinkán és egy nagyon hosszú hányáscsíkon, ami majdnem elért a kapunkig. Pedig guruló kerekesszékből kihányni csak tolatva lehet.

Nem nagyon emlékszem semmire onnantól, hogy hangos követelésemnek engedve betolt a csehóba a Karcagi Misi nevű autószerelő. Mindemellett teljesen érdektelen, hogy mi a neve, de én megjegyeztem ám. Mint azt a többi baromságot, hogy hányféle szó van az oroszban a szerelemre és a halálra, hogy hányféle trükkös utalással kerülik el a lengyelek a direkt gorombaságot. Most már Japánul is tudok egy jó pár burkolt káromkodást. De felismerni, hogy mikor kell, és aztzán kimondani pár egyszerű magyar szót... na az nem megy.

Másnap kicipeltettem apámmal a szobámból a sok növényt, köztük a két hatalmas hibiszkuszt is. Sikerült azt mondanom neki, hogy nem az édenkert ez, hogy ekkora fákkal lakjak együtt. Alig egy órán belül sikerült szétvertem az egeremet az íróasztalon dühömben, majd ráültem egy szilánkjára, végül feltépnem a karom a szekrényajtó zárjával.

Gratulálok E.T., leülhetsz.