Egész-ség

Ági a húga ágyán tespedt. Újra tizenhat évesnek érezte magát. A húga éppen az ablakpárkányon kuporogva cigizett. Beteg, sovány testén lógott a ruha, az ujjai mint ideges botocskák fogták a cigarettát.

-Miféle félelem ez, Ágika? Mi a szartól félsz? - a húga kifele beszélt az ablakon.

-Nem tudom. Olyan nagyon nehéznek tűnt... - nézve a húgát már nem tűnt semmi nehéznek amit ET-vel együtt lehet csinálni. Kifújta az orrát. Bori egy hete volt otthon, szigorúan szobafogságban és teljes figyelem alatt. Valami drogtól totálisan lepusztult alig egy év alatt. Volt elvonón, de inkább haza ment. Borinak meggyőződése hogy hamarosan meghal, é ezen nem is igyekezett változtatni. Ági pedig biztos volt benne, hogy a drog csak fedő sztori és valójában Bori szívében van valami baj. Nem lesz egy szép, sikeres, fiatal nő drogos, csak úgy egyik pillanatról a másikra.

Bori nem beszélt magáról, de kivételesen érdeklődött Ágiról és a „nyomorék ex”-éről.

-Megijedtem, hogy ha netán terhes leszek ott állok majd egy végtaghiányos gyerekkel.

-Ahhoz nem kell nyomi apa. Bárkinek eshet gyogyi gyereke. - megrázta a fejét immár sokadszorra és legyintett. Mélységes szánalommal tekintett Ágira a problémáival.

Hallgattak. Bori beszippantott egy slukknyit

-De nem is akar gyereket. - kifújta a füstöt. - Nem értelek. Találtál egy neked való fríket aki imád, eltart, ágyba hozza a kávédat pedig lába sincs, nem bunkó, nem hazudik, nem iszik, nem drogos, nem kurvázik és még bírod is. - visszafordult Ági felé és beesett szemeiből sütött a lenézés. - Mit nyafogsz?

Ági nem nézett a húgára. A nő aki a húga lett valami mély poklokat megjárt öreg díva volt, aki tudta hogy haldoklik, de nem zavarja. Ági látta, hogy remeg a cigi, hogy remeg a keze, és valószínűleg az egész kis sovány fáradt test remeg, de a tartása nem változott.

-Tudom milyen. - folytatta Bori. - Függés ez is. Függünk anyánktól, aztán a haveroktól, aztán a szerelemtől, aztán a főnöktől, ki piától, ki szertől, a banktól, a gyerektől. Hagyd a picsába Ágika. Egyetlen dolog számít, hogy neked hiányzik e? Ha hiányzik, menj és feküdj mellé, és szard le mi lesz holnap. Simán lehet hogy az a holnap amitől félsz, soha nem jön el.

Ági nem válaszolt.

Minden reggel úgy ébredt, hogy felriadt Attila hiányára. Egész nap semmi baja nem volt leszámítva azokat az apróságokat, hogy például levette a boltban a polcról ET kedvenc kekszét, aztán visszatette. Simán felhívta hogy elmondja, hogy látta egy nő kezében az orosz sci-fit a villamoson, amit Attila előző nyáron fordított, de szerencsére időben kinyomta a telefont. Hogy kimagozta a citromot mielőtt a teába facsarta, pedig őt magát nem zavarják a teában úszó magok. De minden reggel nagyon hiányzik, az a hangulat, az a nyugalom, az a babusgató szeretet amivel keltette. A tudat, hogy ott van, hogy otthon ül és bármikor felhívhatja és meghallgatja, nem nyomja ki mert semmi sosem volt fontosabb mint ő.

Ági rájött, ott Bori lenéző pillantása súlya alatt, hogy ezt nem akarja megosztani. Hogy egy dolog annak a terhe, hogy sérült gyereke legyen és egy másik, hogy ET figyelmén valakivel osztozzon és egy harmadik hogy szégyelli magát az egész miatt. Azért sem megy vissza mert el tudna süllyedni a szégyentől és attól, hogy ennyire, azóta is bántja Attilát minden egyes távol töltött nappal.

-Nem tudom visszacsinálni. - mondta a húgának. Bori elnyomta a párkányon majd kihajította a csikket.

-Nem? Hiányzik vagy nem?

-Hiányzik.

-Mennyire?

-Nem tudom.

-Ha lent lenne a kapuban lerohannál?

-Igen.

-Milyen gyakran gondolsz rá?

Ági elsírta magát.

-Milyen gyakran gondolsz lábatlan gyerekre?

-Nem... már nem...

-Na akkor gondold ezt végig újra, és most menj. Aludni akarok.

Látnia kellett a testvérét, a szinte halott mogorva Borit, aki megmondja kíméletlenül amit csak haldoklók látnak. Ott hagyta. Gyalog indult át Pestre, aztán végül metróra ült és kiment Óbudára. Ott keringett a lakótelepen, aztán rávette magát és becsöngetett a földszinti lakásba ahol Szirtesék laktak.

-Csókolom. Ági vagyok.

-Szervusz. Gyere be. - Mária néni beterelte. Érződött némi csodálkozás, de nem adott ennek hangot. Leültette Ágit az ebédlőben. - Aztán mi járatban? - kérdezte miután elé tett egy kávét és egy kis kekszet.

-Elköltöztem Attilától.

-Igen. Igen. - Mária néni bólogatott mint aki mélységesen megérti.

-De nagyon hiányzik.

-Jó fiú ő. Te is hiányzol neki.

-Elmondta miért? - Ági szeme megtelt könnyel.

-El. De ez... ez igazán rátok tartozik. Főleg rád. Ő nem választhat. Te igen.

-Őt szeretném.

-Nincs itt.

Ági elmosolyodott.

-Milyen volt? Kicsinek, milyen volt?

Mária néni kiegyenesedett ültében, felhúzott szemöldökkel meredt Ágira.

-Okos. Nagyon kicsinek is nagyon találékony volt. És huncut. Mondta is az apja, hogy ki fogja találni magának, hogy hogyan álljon a saját lábára. Aztán látod, meg is csinálta.

-Mi volt a legnehezebb?

-Hogy megbámulták. Az iskola. Az volt a legnehezebb. De manapság ez máshogy van. Talán... remélem...Talán ma már van kivel beszélni. Ott az interneten talál mindenki egy másik embert akinek ugyanilyen problémája van. Az nagyon sokat számít, hogy olyannal beszéljünk aki érti mi a baj.

Ági hallgatott. Mária néni pedig intett neki, hogy maradjon egy percre és eltűnt a lesötétített hálószobában. Hamarosan két nagy fotóalbummal tért vissza.

-Itt vannak. Nézd meg. Szép gyerek volt. - azzal kinyitotta és szépen nyugodtan végigmutogatta a közel száz fotót az újszülött Attiláról készültektől a diplomabanketten készült fotókig. Az aki lediplomázott egy olyan elesett srác volt, akiben csak a mosolya emlékeztette Ágit arra az Attilára akivel együtt élt.

-Mi hajtotta? Miért nem elégedett meg kevesebbel?

-A Kicsó Balázs. Az a kis gazember. Az folyton vitte magával, már általánosban is. Nélküle nem ment volna, nem akart volna. Bocsássa meg az Úr. Ma már azért látom, hogy hogyan lehetett volna jobban.

-Hogyan?

-Mutatni, engedni neki csinálni mindent, hogy lássa meg, hogy mi mindenre képes. - Mária néni hangjában szomorúság volt. - Mert látod... Csak ellátja magát. Nem kell őmelléje senki.

Ági megsimogatta az idős nő kezét.

-Minden rendben lesz vele, Mária néni.

-Ha attól félsz, hogy nem lesz ép a babátok, nézz rá. Ha rá gondolsz és a hiányzó részei jutnak eszedbe, akkor ne maradj vele. Akkor nem vagytok egymásnak rendelve. De amitől ő olyan jó gyerek az nem a testében van.

-Nagyon hiányzik.

Mária néni elmosolyodott.

-Sütöttem tegnap pitét. Viszel neki?

-Viszek.

A metrón sírt. Ölében a pitéken néha koppant. A Széll Kálmánon már egészen megnyugodott. A villamoson már egészen vidám volt. A házban előkotorta a kulcsát és halkan benyitott a nagy egyterű lakásba. Attila a gép előtt ült, szakállasan, fülén a hatalmas fülhallgatóval. A kinyúlt kék pulcsiban, keze mellett felgyűlt tányérok és bögrék halmozódtak. A konyha sarokban hegyben állt a szennyes edény, az ágy bevetetlenül, széttúrva, pont úgy mint mikor először találkoztak.

Nem fordította oda fejét csak a szeme sarkából figyelte Ágit ahogy a hűtőbe teszi a süteményt. Ági nekidőlt a pultnak és úgy ahogy volt sapkában bakancsban nézte Attilát.

-Nagyon sajnálom. - mondta aztán.

-Jah. - Attila pislogott és a nyakába ejtette a fülhallgatót. - Van itt pár cuccod még. - intett a szekrény felé. Ági odament hozzá és zavartan billegett.

-Többet nem megyek el. - mondta mosolyogva.

-Sose mondd hogy soha. - Attila nem mosolygott. A pajzsai fent voltak, a szenvtelen kívülállás humora volt ez.

-Megértettem miért estem kétségbe.

-Én is, de segíteni rajta most sem tudok.

-Szeretlek.

Attila végignézett Ágin.

-Az a'szem ehhez kevés. A félelem nagyon nagy úr.

-Már nem félek.

Nézték egymást.

-Elmentél már.

-El. - leült az ágy szélére, a fejük egy magasságba került. ET odafordult és hallgatott. - Tudtam eddig is, de most hogy beszéltem Borival, most a csontjaimban is érzem, hogy egyszerűen nem lennél ilyen ha lenne lábad. És ha esetleg születik is gyerekünk te több lennél mint egyszerűen az apja. Te tudnád őt segíteni azzal, hogy ismered azt az utat. Azért ijedtem meg mert ez nagyon nehéz annak, aki nem látott ilyet közelről sosem.

Attila összeráncolta a szemöldökét.

-Ági?

-Hm?

-Nekem a mai napig nincs lábam. Hm? Nem nőtt ki.

-Tudom. - vigyorgott. - Miért mondod ezt?

-Úgy beszélsz mintha túl lennék valami hegy megmászásán vagy valami betegségen.

-Igen? Nem értem.

-Te engem teljes egésznek látsz.

Ági csak nézte.

-Magaddal teszel egy platformra, nem a gyerekkel aki vagy fogyatékos vagy nem. - elnevette magát, de Ági észrevette a szemében a könnyeket. - Én nem félek ettől. Ha gyereket akarsz, gyerekünk lesz. Valahogy. De ha engem egésznek tekintesz akkor a gyermekkel is meg tudod tenni. Ennél jobb alap pedig nehezen elképzelhető.

Ági odahúzta maga elé és megfogta a kezét.

-Megbocsájtasz?

-Persze hogy haza jöhetsz.

Ági megcsókolta. Attila nem moccant, de nem húzódott el, végül csak odahúzta magához a lányt. Nem oldódott fel benne a távolságtartás, de el akarta hinni, hogy visszajött hozzá Ági. Hinni akart benne.

-Tényleg sajnálom. - súgta Ági és ott maradt Attila ölében.

-Én nem. - Attila belecsókolt Ági tenyerébe. - Nem hittem hogy jobb lehet még, de jobb lett.

Gyerekekről

Zsófi sminkelt, gyors pontos milliószor ismételt mozdulatokkal. A telefon kihangosítva a komódon.

-... az a baj - folytatta miután rutinosan tuscsíkot húzott a pillái tövébe - … hogy nem merek előhozakodni neki vele. Tudod milyen macho. Én vagyok az első komoly nője. Nem akarom elijeszteni.

-A Kicsónak? - hallatszott Réka hangja a telefonból – A Kicsó elvált. Jó hogy annak már vagy hat éve, de nem te vagy az első együtt élős kapcsolata.

Zsófi keze megállt, aztán sokkal lassabban mint szokta kihúzta a másik szemét is.

-Ki mondta ezt neked?

-A Rippai, akivel a Vodánál dolgoztak együtt. Vodás volt a felesége, de elhagyta.

-Ki kit?

-A nő a Kicsót. De ne mondd hogy nem tudtad. Akkor mondta mikor a Kőlevesben a Mariannék is ott voltak... mikor a Géza elvesztette a fogadást.

Zsófi állt és nézte magát a tükörben.

-Akkor kérdeztem meg tőle, hogy nem akarna e hozzám cuccolni. Belecsókolt a tenyerembe azzal, hogy boldogan. - elfordult a tükörtől – Semmi másra nem emlékszem.

-Édesem.

Hallgattak.

-De ha ezt is te kezdeményezted lehet hogy az esküvőt is neked kellene.

-Az esküvő hagyján... - Zsófi kardigánba bújt aztán nagykabátba. Csini kis sapkát illesztett a fejére - Indulok. Kb 20 perc.

-Jön?

-Szerintem igen. - azzal kilépett az ajtón. - Réka?

-Igen.

-Próbáld tartani a szád.

Réka elnevette magát.

Kicsó fázósan topogott a villamosmegállóban. Rágyújott de a keze jobban fázott mint amennyire a forró füst melegítette. Topogott és szélesen elmosolyodott mikor meglátta Rékát.

-Helló! Hol hagytad a nőmet?

-Már elindult ő is. - nyomott puszit Réka Balázs arcára. - Tutujgathatnád kicsit.

-Baja van?

-Áh, csak ami minden nőnek baja, ha már egy éve együtt él álmai fickójával.

Kicsó pislogott és topogott kicsit.

-Baja van? Velem?

Réka úgy mosolygott mint egy idiótára. Türelmesen várt.

-Jézusom. - mondta Balázs és újabb cigit húzott elő. - Gyerek vagy esküvő?

Réka csak mosolygott.

-Fordított sorrendben, igaz?

Réka mellé állt és mosolygott rendületlenül.

-De miért nem várja meg amíg bennem támad vágy ilyenekre?

-Mert nem támad a magadfajtában soha.

-A magamfajtában. Köszi.

-Szívetek szerint anyátokkal laknátok, haverokkal buliznátok és csitriket dugnátok.

-Hm. - Kicsó elismerte hogy az anyás részt kivéve igaz is. Ő Attilával szeretett lakni, de a többi stimmelt. - A házasság komoly dolog. A gyerek meg még komolyabb.

-Egy igazi férfi komoly.

-Mint a Kolos, mi? - elröhögte magát, ahogy felidézte Réka pasijának Kolosnak a fejét, mikor kiderült, hogy minden szabad percében Szupermáriózik.

-Manapság sajnos csak a nők hoznak fontos döntésket és vállalnak felelősséget a kapcsolatokban.

-Kurva általánosítás.

-Igen, mert sokakra igaz.

-A nők sem komolyabbak.

-Miért nem mondtad meg neki, hogy voltál már nős?

Kicsó eldobta a cigit és a közeledő villamos lámpáit nézte. Miután felszálltak, Réka újra megkérdezte.

-Nem hinnéd el.

-Mit?

-Nem jutott eszembe. Egyszerűen annyira régen volt, hogy nem jutott eszembe.

-Nem hiszem el, valóban.

-Ez vár ma? Egy felidegelt Zsófi és a kanos pasid?

-Jaj ne drámázz már. Kérd meg a kezét és évekre megnyugszik. - Réka elégedetten nézett ki a villamosból. Kicsó Rékát nézte. - Különben is mire vársz? Neki ketyeg az óra. Lakás, meló van. Már csak egy gyerek kell.

-Már csak. - Kicsó gyomra diónyivá szorult.

Ági módszeresen vagdosta a húst. Attila valami netes mémet próbált neki elmesélni, de Ági nem igazán tudta követni miről beszél. Folyton arra a kislányra gondolt, akit a buszon látott két hete. Sokszor eszébe jutott, milyen sokáig nézte őt a nagy barna szemeivel. Valójában hosszan nézték egymást, komolyan. Aztán a kislányt lekapta az anyja a buszról, mint egy zsákot.

Attila beszélt még egy kicsit aztán letette a villát.

-Baj van? - kérdezte azon a semleges hangon, amit akkor használ ha fél hogy sebződik.

-Nincs.

Baj nem is volt. Csak valami nagyon nyomasztó jövő előszele.

-Pedig olyan. Nem válaszolsz, nem nézel rám, nem bújsz ide hetek óta.

-Két hete.

-Mi történt két hete? Had tegyem jóvá ha megbántottalak. - A szeme esedezett, míg a hangja komoly maradt.

-Semmit nem csináltál. - annyira megsajnálta, és annyira szégyellte magát. - Tényleg semmit. Minden oké. Csak láttam egy kilányt kezek nélkül a buszon.

Attila hátra dőlt. Félre billentett fejjel nézte egy darabig a rántott húst hosszan fűrészelő ágit.

-Másfél év. Kb. Hm. - mondta halkan, magának. Ági felpillantott.

-Mi az?

-Félsz, ugye?

Ági nyelt egyet és letette a villát.

-Mitől félnék? Melletted fatalista lesz bárki. - mondta Ág, de ET nem mosolygott.

Hallgattak.

-Kimondhatom én is. Valójában az én bűnöm. - Attila szeme összeszűkült. Arckifejezése kemény lett és rideg. Ági nagyon régen egyszer látta ilyennek. Most nem bírt megszólalni.

-Igen, genetikai. Hiszen tudod. Igen, bármelyik végtag hiányozhat. Igen. Nincs mintázat. Nincs százalék. Nincs bizonyosság. Semmilyen.

Ági beharapta a szája szélét és próbálta visszatartani a könnyeit. ET elgördült az asztaltól és odagurult az asztalához, valamit kattingatott az egérrel de Ági tudta, hogy nem is látja a monitort. Pár perc múlva már meg tudott szólalni.

-Nem akarok gyereket.

Attila hátrafordult, kocsistul. Nézte Ágit azokkal a hideg szemeivel.

-Nem akarsz valóban, de már annyira félsz, hogy esetleg becsúszik, és végtaghiányos lesz, hogy már azért sem engedsz közel magadhoz.

-Csak sokkolt.

-Mi sokkolt? Én is voltam gyerek.

-De elképzelni más mint látni.

Attila lenyúlt az asztala mellé és elővette a lábait.

-Ez az én génállományom. Ismered minden sejtemet egyesével. Nem vagyok darwini értelemben egy örökítésre érdemes egyed, tudom. De ha gyereket akarsz van más mód is. Spermabank, örökbefogadás, donorozás? Hm? - Újra ő volt, a meleg tekintetével, komolyan de tartva a választól.

-Szeretlek.

-Pláne. - Attila szomorúan elmosolyodott. - De ez nem oldja fel a félelmed. Ha félsz ettől akkor hamarosan totál elhidegülünk egymástól.

Ági hallgatott. Érezte milyen igaz ez, és semmi ötlete nem volt a megoldására.

-Passz. - mondta Attila mosolyogva. - Te vagy a második szerelmem aki ezért hagy el.

-Dehogy hagylak el! - pattant fel Ági.

-A félelem nagyon nagy úr és sokkal jobb a marketingje mint a szeretetnek. - Attila sóhajtott egyet, mint aki maga is megkönnyebbült.

Ági visszaült. Ismerte Attilát, mint a tenyerét. Tudta, hogy a személytelen humorizálás életük legnagyobb drámája közepén a feladás jele. Ő fejben már feladta, elengedte Ági kezét.

-Te is félsz. - mondta ki Ági végül.

-Persze, mert tudom mivel jár, de én legalább a látványt már megszoktam. De senkinek nem kívánom azokat a tekinteteket a buszon. - nézte Ágit hosszan. - Ha akarod sterilizáltatom magam.

Ági csuklani kezdett, Attila pedig elfordult.

Éppen a pultnál várta a sörét mikor megcsörrent a telefonja. Mozdulatai kissé már koordinálatlanok voltak, de még nem volt kimondottan részeg.

-Kicccso. - szól bele kicsit talán hangosabban mint tervezte.

-Szirtes. - hallatszott valahonnan nagyon messziről.

Csoki visszatette a sört a pultra és átvette a telefont a másik fülére.

-Részeg vagyok.

-Én is. - sercegett a túloldal.

-Hol?

-Itt a mamut mellett...őőő. meg sem néztem a nevét, de mindegy... csak.. nem tudom.

-Ehhehehehe – nevetett Kicsó – Milyen ott a sör?

-Jah. Jó?..

-Rendesen be vagy állva... - röhögött Kicsó és odahajolt a pultos lányhoz. - Éppen egy időutazáson veszek részt.

-Mi? - próbált képbe helyeződni Attila a vonal végén.

-Semmi, semmi. Derítsd ki a nevét a helynek én meg hívok egy taxit. - mosolygott. Aztán megfogta a sörét és odavitte annak a csinos barnának a bárpult másik végében ült a barátnőjével. A taxiban már majdnem józan volt. A bár előtt pedig ideges mint egy vizsgázó egyetemista. Bent megtalálta a szétcsúszott Attilát és rendelt neki egy vizet, magának meg egy ugyanolyan sört, amit a lánynak adott alig negyed órája.

-Szarul nézel ki. - mondta miközben leült Attila mellé z ablakon kibámuló asztalhoz.

-Jah.

-Nahát! Lábon?!

-Jah.

-Szakítottatok. - nem tudta palástolni az elégedettségét

-Jah.

-Nekem is azt kéne. - dörmögte maga elé.

-Jah. - mondta Attila ugyanolyan ritmusban, még a biccentés is gépies volt mellé. Az utcát nézte. A feldíszített fákat és vastag kesztyűs kötött sapkás lányokat, akik egymást várták a sétálóutcában.

-Mi a fasz bajod van?

-Hm. - gondolkodott el ET. - Szakítottam a szerelmeddel. Gondoltam hátha akkor most jobb nekünk.

-Hát nem tudom.

-Hm. Jah.

Hallgattak, aztán lassan hatni kezdett a víz és ET tekintete is kiélesedett.

-És veled?

-Egy Zsófi nevű csajjal élek.

-Na de jó. - Attila kisandított Kicsóra és megcsillant a szeme. - Házasság? Gyerek?

-Na bazd meg ET, ez nem vicces.

-Ó dehogy nem. - Kicsó fele fordult és az alkoholtól nedves szemekkel fürkészni kezdte az arcán megjelenő reakciókat. - Ő igen és te nem, vagy egyik igen másik nem... vagy

-Ó hagyjál már. Nyilván esküvőt akar, aztán sietve gyereket, de melyik szerelmes harmincas nő nem ezt akarja? - nagyot húzott a söréből. - Most komolyan erről fogunk dumálni?

-Fiatalabbal kell kezdj. Le kell cserélni harminc körül őket. - bólogatott nagy komolyan. - Illetve neked. Én a'szem ligát váltok.

-Mit csinálsz? - Kicsó közelebb hajolt.

-Pasizni fogok. Okos vagyok, törékeny és menő, nem kell nagyon erőt vegyek magamon, hogy egy édes meleg fiúnak tűnjek.

-De nem vagy meleg, baszki. Ez nem ilyen...

-Lehet hogy menne. Még nem próbáltam.

-De.. nem áll fel pasikra, nem?

-Nem.

-Akkor.

-Akkor szopás. Mármint – elvigyorodott, gonoszan és hidegen – nem a szopás marad, hanem a sterilizálás.

Kicsó nézte aztán ivott aztán inkább az utcát nézte, aztán újra ET-t. - Mi van?

-Kidobtam Ágit két napja, mert nm fekszik le velem, vagy ha igen, abban nincs köszönet.

Kicsó kinyitotta a száját, aztán szólás helyett inkább kiitta a maradékot és intett a pincérnek egy újabbért.

-Most akkor szerelmi bánat van?

-Olyasmi. Időutazás is van. Doctor Who vagyok, aki újraéli a kapcsolatait.

Kicsó hátradőlt és az utct nézte.

-Jah.

-Te is?

-Jah.

-Gyereket akar.

-Jah.

Attla elmosolyodott.

-Csinálj neki gyereket. Sokat. Neked jók a génjeid.

Csoki rámeredt.

-Nem. - mondta aztán. - Én ugyan nem. Nekem is szakítanom kéne.

-És összejönni Ágival.- búgta a fülébe Attila. - És csinálni szépséges kis Ágikákat és pár csini ki csokit is.

Csokit kirázta a hideg.

-Kurva részeg vagy.

-Látod pedig vizezel.

-Így is.

-Nem is. Csak őszinte vagyok. - a szemei vöröslöttek a hideg neonfényben is. - Sajnálom, hogy elszerettem a nődet, de..

-... valójában nem sajnálod.

-Téged sajnállak... meg most már magamat.

-Ez beteg.

-Mindegy. Én már elbasztam vele... - körülnézett – kérek egy ilyet én is. - mutatott Kicsó sörére.

Kicsó intett a pincérnek, hogy Attila túl részeg, nem szomjas már.

-Nem bírod a piát. - fordult aztán a csalódott ET-hez.

-Jah.

-Össze fogsz hányni mindent.

-Jah.

-Hazaviszlek.

-Hehehehe. - Attila ismét közel hajolt. - Vigyél haza te sármos tenyészcsődör.

-Mit röhögsz? - Kicsó megfogta Attila fejét. - Mi van veled?

-Meghaltam és valami halhatatlan gonosz hordja a testem éppen. Le foglak hányni.

Ági pakolászta a cuccait az albérletben. A könnyei már elapadtak. Hiába minden józan szó, minden megértő érintés végtelenül aljasnak és gyávának érezte magát. Annyira szerette volna, ha működik, ha el tudja hitetni mindkettőjükkel, hogy a test csak test és a belső szépség sokkal fontosabb. De nem ment. Annyira bepánikolt hogy képtelen volt belelazulni a szexbe. Aztán meg már semmibe. Attila hol édes volt, hol keserű, végül kidobta. Keményen, gyorsan és őszintén. Egy napot adott neki összepakolni, aztán hívott neki egy taxit és hazaküldte. Ő teljesen megszeppenve pakolt össze de a taxiba sírva szállt be. Képtelen volt túllendülni a genetikán. Juharné Zita, az anyja pszichológus barátnője azt tanácsolta, hogy menjenek párterápiára, de Ági nem akart. Attila szeme elé sem akart kerülni. Zitának úgy fogalmazott, hogy végig hazudtam neki, mert benne semmi nem változott.

Kipakolta a ruháit, aztán főzött egy teát.

-Azt gondoltam mélyebb közöttetek a kapcsolat annál, hogy ezt ne tudnátok kezelni. - mondta Zita akkor, - Anyád annyi jót mondott róla.

-Nekem is. - bólintott Ági akkor – Főleg azt hogy jaj szegény fiú... később pedig, hogy szegény szülei.

Ági keserűen elmosolyodott az emlék felidézésekor a vízforralót várva. Mennyi jel volt, mennyi apró jel, amit nem akart meglátni. Attila sosem beszélt családról, gyerekekről, és Ági sem hozta szóba, pedig biztosan kellett volna. Ezen kívül boldog volt. Cirógató, békésen mosolygós napokat éltek, saját belső poénokkal, illatos fürdésekkel és madárcsicsergős reggelekkel. Attila valóban lábra kapott és a kezdeti nagyon szerencsétlen kétbotos bicegéséből hamarosan egy könnyed egybotos sima járást fejlesztett. Megéltek, jól voltak. Egy év után pedig bekapcsolt Ágiban a para. Hiába mondta Attila, hogy eddig sem történt semmi. Szedi a fogamzásgátlót, eztán sem fog teherbe esni, de ez Ágit nem nyugtatta meg. Sosem mondta ki neki a legfontosabbat, hogy csontig maró szomorúsággal tölti el a gondolat, hogy ne legyen soha gyereke. Persze spermabank meg örökbefogadás, de ő normálisan, klasszikusan szeretne gyereket a szerelmétől. És ez az. Ez a kulcs. Hiszen akkor szembesült vele, hogy nem szereti Attilát annyira, hogy bevállalja ezt a rizikót, még akkor sem, ha nem biztos a gyermekük esetleges végtaghiánya.

Leült a sötét kis konyhában a teájával és próbált túl lenni a szakításon. Minden percben hiányzott neki a légkör amiben éltek, de érezte hogy helyesen döntött.

Zsófi belesett a sütőbe. A mozdulat hatására a sült illata kiszabadult. Elégedetten vette le a kötényt és indult a szobába.

-Még negyed óra kell neki.

Balázs a tévé előtt ült, rá sem nézett.

-Jó.

-Kivel söröztél tegnap?

-ET-vel.

-Kivel?

Kicsó felsandított.

-ET. Szirtes Attila. hm? - kérdő nézett Zsófira. Nehezen hitte, hogy még sosem mesélt neki T-ről, de emlékezni valóban nem emlékezett. Őszintén szólva egy beszélgetésére sem emlékezett Zsófival. A lány decens, magas szőke nő volt. Jogi végzettséggel dolgozott a telefonos cégnél tizenkét éve. Jól keresett, heti kétszer konditerembe járt, jól főzött és volt saját lakása. Ruhában és ruha nélkül is meglehetősen dekoratív nő volt. Kicsó pedig életösztönből felszedte és kielégítette az ágyban és felvállalta a cégnél, néha még bulizni is elment vele.

-Nem tudom ki. - ült mellé a kanapéra Zsófi. - Valami amiről beazonosíthatnám?

-Kerekes székes. - Kicsó lehunyta a szemét egy pillanatra és csatornát váltott, a sport 1-ről az RTL X faktorra.

-Mi bajod van?

-Mi bajom lenne? Semmi. - Átkarolta Zsófit de a távirányítót nem engedte ki a kezéből.

-Tényleg rokkant?

Balázs egy pillanatig hezitált, aztán lenémította a tévét.

-Réka azzal fárasztott tegnap, hogy esküvőt meg gyereket akarsz. Fasza lenne ha nekem jeleznéd és nem a kis telemarketinges csipkeszájú barátnődnek.

Zsófi hátrahőkölt.

-Te részeg vagy?

-Nem. Józan vagyok. Az a baj. Szóval?

-Harmincnégy éves vagyok. Együtt élek egy fickóval akivel jól érzem magam. Szerinted?

-Szerintem ennyi elég.

-Tudom, hogy te nem vágysz többre, de én örülnék. Csapodár vagy, titokzatos, autonóm és szexi. - elmosolyodott szeretettel és olyan melegséggel ahogy igazán szerelmes nők tudnak csak. - Én pedig szeretnék gyereket tőled, és szeretnék a feleséged lenni. - nagyot sóhajtott annak tudatában, hogy Balázsnak fogalma sincs mekkora erőfeszítés volt tőle kimondni ezeket, ahogy arról sem, hogy ezzel, hogy neki kell kérnie a fele jóérzés már el is veszett.

Kicsó csak bámult rá, aztán kiment a konyhába egy sörért. Kibontotta és bámulta a néma tévén a tátogó énekeseket. Zsófi ült és várt. Aztán felkelt és elzárta a sütőt. Mikor visszatért Kicsó már a sör javát megitta.

-Nem vagyok beléd szerelmes, Zsófi. Eszembe sem jutott, hogy már itt tartasz, hogy házasság és gyerek. Én nem akarok ilyen gyorsan családot alapítani.

Zsófi csak nézte.

-Voltam már így. Bepánikoltam és elváltam. - széles gesztust tett a sörös dobozzal. -Most ugyanezt érzem. Nem akarok. Nem.

Zsófi ült és nem mozdult.

-Voltál már valaha szerelemes?

-Akartam e valakit elvenni?

-Igen.

-Igen. De csak hónapokkal a szakításunk után jöttem rá.

-Akkor menj vissza hozzá. Innen pedig a hétvégén cuccolj el. - azzal kiment a konyhába és felvágta a csirkét. Volt ideje némán sírni a konyhában és a fürdőben, míg Csoki végignézte a hokimeccset a sport1-en.

Attila a kiüresedett lakásban ült. Túl volt 9 óra Assasin Creeden és 3 óra GTA-n. Vöröslöttek a szemei a monitorbámulástól. Felment Facebookra és kissé módosult tudatállapotban létrehozott egy nicket Motó Úr szaval néven és feltöltött pár jobb novellát és hangulatosabb képet. Bejelölt véletlenszerűen idegen embereket és ha visszajelölték azok ismerőseiből újabb random arcokat megjelölt. Hajnal fele elaludt és Ágival álmodott, ahogy összegabalyodva nézik a Sherlockot. A zenéje még szólt a fülében mikor felébredt. Fél kilenc volt és a Sherlock zenéje szólt, azaz csörgött a telefonja. Jónás Judit volt az, aki színesebbnél színesebb melókkal bombázta. Mikor lerakta megeresztette a vizet és elmerült a kádban.

-Motó úr leszek. - mondta ki hangosan, kedves hangon. - Nem járok senkivel. Okos vagyok és megközelíthetetlen, vicces és titokzatos. És ha nagyon dughatnékom van majd hívok egy kurvát! - ordította.

Küldetés

Hosszú gyalogösvény kanyargott a házig a sziklakerttel tompított élességű sziklás domboldalban. Cserjék és pozsgások burjánzottak a szabálytalan formájú kőlépcsők mentén. Apám hangját már messziről hallottam ahogy a teraszon ácsorogva énekelt valami siratót. Az egész olyan valószerűtlen volt. A sosem hallott magyar sirató a svájci hegyek között, miközben a házunk és a múltunk ezer szállal kötődik Ázsiához. Ahogy feljebb értem egyre lassítottam. Nem néztem balra, a terasz irányába, csak beléptem a házba, mintha nem is hallanám. Anyám szemben ült a ház nyitott ajtajai által egy térré összeállt alsó szint nappalijában. Lábait felhúzta maga mellé. Olyan volt mint egy grimaszoló kislány.

-Anya?

-Gyere. - mondta magyarul. A hangját nem hallottam csak a szája mozgásáról olvastam le. A magyar a saját kis titkos nyelvünk volt az évek alatt, amit fenntartottak a velem való kommunikációra és minden intim bensőséges kommunikációra egymás között. Pedig... és ez akkor is eszembe jutott ... a magyar nem egy sima folyású szelíd nyelv.

-Anya?

A cipőmet a sarkammal húztam le menet közben, oda sem figyelve. Megálltam előtte aztán lassan letérdeltem. A keze megkereste a kezem.  a szeme könnyes volt, de komolysága megmaradt. Ebből tudtam, hogy nem haláleset történt. Mégis valami mélyen megrázta őket.

-Ülj le, kisfiam.- mutatott maga mellé. 

Leültem. Apám befejezte a dalt aztán lassacskán ő is visszatért a házba. Leült a foteljébe és csak azután vett észre mikor már ült egy ideje. Akkor felpattant és olyan melegen ölelt meg ahogy kis srác korom óta nem. Meghatódtam. Aztán visszaült és sóhajtott párat mielőtt belekezdett volna a magyarázatba. 

- Margit mama agyvérzést kapott. Kórházba szállították. Az orvosok szerint az állapota nem fog javulni.... ágyhoz kötött. Alig tud beszélni, családtagokat, szomszédokat nem ismerte fel se személyesen se fényképről. Hajadon leánynak hiszi magát. Keresi a szüleit. - vett két mély lélegzetet mielőtt folytatta. - Andrea van mellette, de ő sem akar hosszan Budapesten maradni.

Apám ekkor nyelt egyet és segélykérően anyámra pillantott majd a kezeit kezdte nézni mint aki koszfoltot keres a körmei alatt.

Kényelmetlen volt ilyen elesettnek látnom. A nagymama valami távoli piskóta meleg édes gyerekkor volt, valami olyan hely ahol minden változatlan, ami mint egy fénykép ugyanolyan marad az idők végezetéig. Nyolc éve nem jártam Budapesten, előtte évente maximum egyszer pár napra mentünk.

- Ha a munkád megengedi, édesem...- anya szinte kóreaiul beszélt pedig a szavai magyarok voltak. Az arca és a testtartása ázsiai. "Megkérünk a család számára fontos tettre amire nem mondhatsz nemet, de hidd el tudjuk hogy nem akarod és mi sem szánnánk neked ilyen életet, de a családért meg kell tenned." Magyarul ez sok mondat. Az ázsiai nyelvek legtöbbjén ez 4-7 szó. - ... költözz kérlek pár hétre Budapestre. 

Az ilyesmi sosem pár hét. Soha, sehova nem költöztünk pár hétre.

-Azt kéritek tőlem, hogy költözzek Budapestre és gondozzam Nagymamát? - indulatnak nyoma sem volt a szavaimban, inkább precizitás és hűvösség. Túlzott hűvösség.

-Nagymama kórházban van de találni kell számára egy minden tekintetben megfelelő intézményt ahol szakszerűen gondját viselik. - szavai olyan simák lettek ahogy egy diplomata feleségtől, nehéz időkben elvárható. - A világon sok helyen ehhez nem kellene személyesen eljárnunk, de sajnálatos módon Magyarországon még a személyes ügyintézés sem kecsegtet kielégítő eredménnyel.

-Természetesen. - válaszoltam és ültömben meghajoltam kissé anyám felé. apám ekkor lecsapott. Tenyérrel az asztallapra. 

-Fiam. A nagymamádról van szó. Anyámról. Nem lehetsz ilyen hideg és számító egy ilyen nehéz helyzetben.

-Természetesen úgy teszek ahogy az a leghelyesebb. Odaköltözöm és megteszek minden tőlem telhetőt. De kérlek hadd ne kelljen nektek örömet mutatnom mikor olyan helyzetbe kényszerülök ezzel, amit magamtól sosem választanék.

Anyám megszorította a kezem. Apám fújtatott mint egy bika.

-Jól van. A tolmácsolást fordításra kell szűkítened, nyilvánvalóan. Ezzel együtt beköltözhetsz Nagymama belvárosi lakásába, hiszen többé sajnálatosan nem lakhat benne. Hasznosítsd ezt az időt és kérlek mutass fel valami értékelhető eredményt. Tanulj és erősödj, és légy észnél, - itt megemelte a hangját, mint egy ázsiai - mikor nagymama dolgai felől intézkedsz. Bárminél jobbat érdemel ez az asszony.

Megérettem. A saját bűntudatát nyomja át felém. Nekem kell most megadnom minden törődést amit ő elmulasztott míg Nagymama tényleg élt. Fizikailag most is él persze, de már nem fog megismerni engem. Meghajolok ültömben felé is.

-Akkor nem is késlekedem. A kulcsok Andreánál vannak?

-Igen. Megadta a szálloda címét. Oda menj. Itt a száma is. - átnyújtott egy papírlapot, rajta anyám gyöngy betűivel minden szükséges adat.

Eljöttem. A repülőn Bachot hallgattam. Aztán rájöttem, hogy valójában valami ilyesmire vártam. Valami olyan küldetésre ami ellen tiltakozhatok, ami azért annyira nem terhel le, de mégis kicsit kényelmetlen. Nagymamát szerettem ahogy az ember valami kedves gyerekkori emléket szeret, de szót nem sokat váltottam vele felnőtt koromban.

Budapest valami távoli koszos lepukkant városként élt a fejemben. Mindig télen mentünk, karácsonykor, amikor hamar sötétedik, a nappalok is szürkék. Fel van ugyan díszítve de inkább látszik valami lepukkant, próbálkozásnak Párizs vagy Bécs előtt, míg Párizs már a javított változat.

Persze ez hülyeség és inkább érzés mint gondolat, de ott a vonaton elővettem és úgy találtam, hogy a balkáni egzotikusság akár tetszhet is. Ha turista lennék Moszkvát biztosan úgy választanám, mint valami túlélőtúrát. Budapest pihenő lenne előtte és utána.

A vonat berobogott a külvárosba. Néztem ki az ablakon és próbáltam belelazulni az eddig elég sajátosan megélt magyarságomba.

Folyékonyan beszélek és elég jól írok magyarul. Ismerek egy csomó gyerekdalt és verset. Ismerem a népviseletet és a népszokások nagy részét olyan mélységben ahogy a legtöbb Magyarországon élő magyar nem ismer. De sosem éltem itt. Nem voltak magyar barátaim. Nem ismerem a szlengeket sem a kortárs írókat, zenészeket. Nem hallgattam magyar könnyűzenét. Nincs közös múltam az itt élőkkel. Lényegében külföldi vagyok.

A belváros szélsőséges. Hol katasztrofális hol igen jó állapotú. Meglepetten tapasztalom, hogy tele van minden külföldiekkel. Az egész város nyüzsög és vonul és nevet és szemetel.Teljes nagyvárosi hangulat. Kezdem magam jobban érezni. Nincs sok cuccom. Egy gurulós bőrönd és egy kis kézitáska. A szálloda kellemes. Andrea olyan mint emlékeztem. Kis akcentussal beszél, remek fogakat csináltatott. Úgy tartja a kezeit mint aki attól fél, hogy összekoszolja az ujjait. Hát igen. Megvilágosodok egy pillanat alatt. Belém is belém nevelődött ez a Budapest mocskos dogma. Felismerem Andreában anyám gesztusait. Pedig nem testvérek. Andrea apám testvére. 

Átveszem a kulcsokat. Andreát elengedem. Megkönnyebbül. Úgy ítélem hogy gyalog sem lehet messze a szállodától a cím. Húzom a vacak aszfalton a bőröndöm. Két nő is rám mosolyog. E tekintetben mindegy hogy a világon merre járok. Csak az évszám számít.

A szűk utca olyan mint Párizs. Az autók úgy parkolnak hogy alig férek el mellettük a járdán. Falfirkák és részegek. Nagymama házát tavaly felújították. Szép sárga-fehér. Kiemeli a stukkók fényűző szépségét. A lépcsőházban a korlátokat is felújították. Valóban elegáns itt minden, csak a lift a régi lepukkant ócskaság és maguk a lépcsőfokok kopott íve mutatja a valódi korát az épületnek.

A negyediken megállok és korlátra támaszkodva végignézek a belső folyosón. Lent egy kis darabon növények és valami régi kút maradványai. Mellette két öreg fonott szék a falnál és egy kis asztalka. Kellemes.

A lakás Nagymama szagú. Van nyoma némi felfordulásnak. Gondolom amikor Andrea feltúrta kórházi szükségletek szerinti ruhákért és holmikért. Másfél szoba. Ragadós öreg konyha és gondosan vigyázott öreg bútorok. Magas falak és megsárgult tapéta.

Végigdőlök az ágyon. Nyikorog. Porszagú. A londoni lakásom jut eszembe. A legöregebb házban, ahol valaha laktam. Csodálatos ódon házikó. Szinte szellem járta. Mégis karbantartva, vigyázva, szeretve. Nagymama olyan mint ez a város. a lakása pedig mint ő. Összekapom magam és bemegyek a kórházba hogy meggyőződjek róla, hogy valóban nem emlékszik. Egész úton szoktatom magam a gondolathoz, hogy itt fogok lakni egy darabig.

Holler

Mauritius Holler néha olyan mint egy profetikus ivócimbora. Úgy tűnik fel és süllyed a homályba, mint egy jó narrátor. Ottával való újra találkozásom után, kis teraszomon üldögélve ennél a résznél sikerült belepillantsak százharminc éves naplójába:

„Nem rest kimondani ami a szívét nyomja. Serényen teríti be érzelmei dagadó árjával rendetlen nappalimat. A por csak úgy örvénylik gesztikuláló keze nyomán a levegőben. Érzem porszemnyi magamat az ő jelentőség teljes életében. Mikor végre szusszan, a portóival teli pohárért nyúlva e szavakkal adom kezébe és finoman indítom kifelé.

-Úgy beszélsz mint láng lelkű költők, mint ifjú ki életét először övezi a szerelem aranyos dicsfénye. Úgy szólsz, hogy magam is elhiszem ezen indulat, mi gyötrő és édes egyszerre, létjogosultságát ezen a napsütötte órán, szerény hajlékomban. De barátom... - és e ponton nyikorgó ajtómat szélesre tárom előtte - … elébb vesd papírra mindezt, hogy forrjanak a szavak ott és ne tebenned. És ha már mindet a betűk ketrecébe zártad, hozd vissza becses poharam, és én meglátom mit tehetek fájdalmaid enyhítésért.”

A kis erkély a szűk belvárosi utca felett egyirányú, és a város szívébe mutat.  Újra ide ülök, újra itt nyitom ki. Holler bölcs most is. Tudja, hogy míg élő, napi a fájdalom vagy öröm, azon változtatni nem lehet. Otta távoli fény bennem, aminek lángja még mindig felfedi szaros kis lelkem lomjai között bujkáló apró nyálkás szörnyeimet.

Bátorságot gyűjtök, aztán kihozom a telefonom. Dette száma még megvan, azt hívom. Beszélek, mosolygok, várok, újra beszélek. Míg beszélek a tenyeremmel úgy nyomogatom az erkélyajtó üvegét, mint valami hatalmas érintőképernyőt. Pár perc és megvan Otta száma. A svéd telefontársaság tudakozója gyors., és ezúttal eredménytelen. Visszarogyok a földre. Fél óra bambulás és a hiábavalóság egy seregnyi nyelven fejben felkutatott szinonimájának kigyűjtése után felhívom a fordítóirodát és elkérem a cég számát akiknél összefutottunk.

Aztán kicsöng én beszélek, majd felpattanok és besietek a szobámba, hogy felfirkáljam egy szórólat hátára Otta budapesti címét.

Lerogyok a kanapémra. Nézem a címet és remeg a kezem. Gondosan leteszem az asztalkára és a laptopért nyúlok.

Mester, van valami megosztható gondolata véletlenről, váratlan egybeesésekről? -írom ET-nek a fórumon, minden magyarázat nélkül. A válasz nem késik sokat.

Nincsenek. - írja ő. - Ijesztő a felbukkanásuk, de abban bízom olyankor, hogy nem léteznek valójában..

Azonosság

Nem aludtam jól. Forgolódtam pár feszített tempójú álom között, amik után csak a szorongás maradt. Olvasni nem megy ilyenkor. A betűk összefolynak. A filmek érdektelenek, a zene idegesít. Az ablakom spalettáinak résein úgy tör be a felkelő nap mint valami sci-fi-ben az idegen űrhajó fényei. Szélesre tárom inkább, hadd raboljanak el akik csak akarnak, de az ablak előtt a gangon nem állt egy idegen létforma sem, csak a szemközti tető kéményeire támaszkodva emelkedett a Nap egyre magasabbra. Főztem egy kávét és rányomtam a Berta után itt maradt tejszínhab maradékát. Napokig azt hittem Berta hiányzik, meg a kacagása, és a márványos fehér bőre ahogy szégyenlősen takargatja magát az egyetlen kanapémon. De ma reggel már tisztán érzem, hogy nem. Nem ő hiányzik, vagy az illúzió amit keltett. Nem volt itt sokat, talán ha tíz alkalommal. Most minden tiszta újra és egyszerű.

Nagyi bútorait elvitettem, sajátom nem sok van helyette. Az egész életem ilyen. Mások bennem felejtett nyomait tologatom, ahelyett hogy sajátokat hoznák létre. Csak tudnám hogyan. Kimegyek a gangra, nézek le a sárga téglás belső udvarra. A kis kertet még gondozza valaki, de a kint hagyott ősrégi fonott székeket már mállasztja az időjárás. Elköltözött a kerekesszékes srác is már, aki reggelente ücsörgött bennük, ölében a macskával. Kedveltem őt is bár sosem tudtam meg a nevét. Leslattyogok az ívesre kijárt lépcsőkön és megállok a fonottak előtt. A macska ott kuporog most is az egyik alatt. Leülök. Keresztbe vetett lábaim nem adnak módot neki a feltelepedésre. Megáll a térdem hegyén és nyávog.

Tisztán megvan az érzés, ahogy végigvárakozom az életem. Teszem a dolgom, de kifakulok a jelenből. Vékony testem nem a megfelelni akarás vagy az önmérséklet jele, hanem egyre fogyó jelenlétem. Cselekedni, lépni kellene. végül is mindegy hova. Nem sodródni, várni, hallgatni. Hanem indulni. Valahogy, valahova.

-Helló.

Felkapom a fejem. Egy fickó áll előttem. Kopott bőrdzsekiben, cigit keresgélve tapogatja a zsebeit. Végül talál egy majdnem üres dobozt.

-Te vagy a bérlő?

Leteszem a macskát és úgy figyelek, kicsit előre hajolva.

-Hogy mi?

-Te bérled a lakást Attilától? - a fejével int a mögöttem lévő ajtó felé.

-Ja! - világos. - Nem. Sajnos. Csak leültem ide.

Tipródik.

-Nem tudod mikor jön haza?

-Sajnos nem. - lassú vagyok, fel is tűnik neki. - Azt sem tudtam, hogy a srácot Attilának hívják.

Nem néz rám. Leül. A macska azonnal felugrik az ölébe.

-Cigit? - gyorsan magára talál és rágyújt.

-Kösz, nem. - leteszem a kávét. Figyelem.

-Szoktad látni a bérlőt?

-Nem tudom.

Hallgat, hát én is hallgatok.

Felpattan.

-Oké. Köszi, pajtás.- hirtelen feláll. - Ülj csak itt. - érzem a hangjában a zavart, és megértem. Valóban úgy viselkedek mint egy retardált - Itt a macska is. - átnyújtja a jószágot. - Én megyek. - azzal elmegy, meggörnyedve és gondterhelten.

Megiszom a kávé végét és kiballagok a postaládához. Megkeresem a földszint 4-hez tartozót. Szirtes Attila.

Ácsorogtam kicsit aztán visszamásztam a lakásomba és megnéztem a levelezési listát. Valóban volt egy Szirtes Attila a fordítók között. A címe láttán elmosolyodok. Sokat hallottam a srácról, de csak a becenevén. Hirtelen olyan nekem ő, a maga folyton online guru életével, ahogy mégis benne van az élet velejébe, azokkal a lehetetlen vidám és furcsa történeteivel, mint valami ajtó amin beömlik a fény. Hirtelen írok neki, átgondolatlanul, gyorsan és visszavonhatatlanul, úgy, hogy valójában nem fedik egymást a nyelveink így sosem váltottunk direkt egymással szót.

From: HerrHercz@gmail.com

To: ET_dolgozik@gmail.com

Szia Attila!

Ültem ma a kerti székeidben a macskáddal. Ha valóban a tied az a lakás. Az a bizonyos földszint 4, ahonnan egy ideje nem árad chillout reggelenként. Keresett gy fickó. Magas, erős, széles szájú, kopott bőrdzsekis, cigarettázó macskabarát. Azt hitte én vagyok a bérlőd.

Nem tudom fontos e, csak gondoltam szólok. Amúgy itt lakom én is a negyediken.

Hercz Ákos

Elküldöm aztán megbánom. Végül is mi közöm hozzájuk. Beindítok valami zenét és hanyatt dőlök az ágyon.. Aztán hallom ahogy pittyen a levelező.

From: ET_dolgozik@gmail.com

To: HerrHercz@gmail.com

Szia Ákos!

Kösz hogy szóltál. Jó barátom a fickó. Úgy tudtam Svédországban van. Mióta laksz ott? Szerettem azt a lakást. A macska jó arc, nyugodtan szelidítsd meg, és bátran használd ki a kerti székeket amíg még vannak..

Kedden lesz valami nyelvhűtő buli a Holdudvarban. Ha nem tudtál róla, ezennel meghívlak. Gyere! Csak hogy végre tudjak arcot kötni a névhez.

ET.

Elég meleg van még ilyen késő éjjel is. Ücsörgünk. Azon kapom magam, hogy irigykedem a kerekesszék adta otthonosságra. Hogy ott van minden a keze ügyében, és mégsem egy táska. Látom a plédet szorosra tekert kis csomagként a hát résznél és valami cuccot elöl, ott ahol a lába lenne. ET maga a költészet. Ízletes kifejezéseket forgatunk a szánkba egész este, versengve kapunk elő újonnan tanult szlengeket és elképesztő szakkifejezéseket, mesélő szóvirágokat és duruzsoló összetett kifejezéseket. Négyen maradtunk éjfélre. A Maja, a Rikkancs és mi ketten ET-vel. A Rikkancs valami lánnyal enyeleg már vagy egy órája, a Maja pedig stabil oldalfekvésben horkol mint egy bernáthegyi. Végül csak kibukkan belőlem a sokadik fröccs után, hogy miért is jöttem el.

-Tudod ET, rájöttem ott a fonottban ülve hogy mennyire hasonlítunk. - bólogatok és nyelvet váltok. Ő leteszi a poharát és fölülről néz bele mint egy kútba. Elmélázok izmos karjain.

-Miben? - kérdezi nagy sokára. Én el is felejtettem már mibe kezdtem.

-Ja. Igen. A remeteségben. Te egy igazán sármos zseni vagy, és nekem is magas pontszámot adnának a vonzó furák versenyén. - én is belenézek a poharamba, hátha jó. De csak üres. Semmi különös.

-Sármos zseni? - néz, én meg visszanézek. most látom csak milyen távol van, valahol messze bent magában. 

-Jah. Anna tavaly hetekig készítette az ajándékot neked.

Néz. Szinte látom, ahogy egy csőben egyre közelebb araszol.

-Milyen ajándékot?

-Azt a kis filmet a csetelésekről.- próbálok visszanézni. aztán már nem megy. Forgatom a poharat.- Biztos emlékszel. Tele volt fórumos utalással. Kis rajzfilm.

-Jah! - megörül tényleg. Elnéz ki a fák kezdte sötétbe. A Margitsziget egy bolygó most. - Nem tudtam hogy nekem csinálta. Azt hittem mindenkinek.

-Erre gondoltam. Erre, hogy nem tudod mi mindened van. 

Újra találkozik a tekintetünk.

-Én is így vagyok. Várok, hogy valaki más leszek egyszer csak, de nem. Ez vagyok én. És nem megy. Próbálok elhelyezkedni az életemben, mint egy hálózsákban, de kényelmetlen és rövid és túl szűk vagy meleg. - Nézek és lassan pislogok rá mint egy béka. - Azt hiszem te is így vagy. Megteszel mindent, hogy ne a külsőd, a megváltoztathatatlan adottságaid szabják meg, hogy kinek lát aki elsőre rád néz.

Ahogy figyel, lassan fókuszt vált. A szeme már engem fürkész, nem a testet vagy az arcot. Valahogy mögém néz, belém, mélyen le a kútba. Aztán oda int magához közel. Összehajolunk az asztal mögött. Az arcunk pár centire van egymástól.

-Nem engedem, hogy a testem lássák elsőre, tudod. Úgy intézem, hogy ha lehet, senki se ezzel szembesüljön.

Mosolygok. Tudom, hiszen én is olvasom őt évek óta. Tudom milyen, hogy ír, mit gondol, és hogy milyen személytelen szeretettel tud adni, nagyon is személyesen annak akinek szüksége van rá.

-Működik? - kérdezem, és igyekszem tartani a szemkontaktust. Hosszan néz, mintha kiolvasná a fejemből a múltam. Pedig egyszerűen csak ismeri a mindenkire egyaránt igaz törvényeket. Részeg vagyok, ahogy ő is. Úgy hogy figyelek és elhiszem már előre amit mond.

-Menj oda ahhoz akire gondolsz. Egyszerűen csak legyél ott egy pár hónapig. És ha úgy kell lennie, úgy lesz.

-Én nem reménytelen szerelmes vagyok.

Mosolyog szomorúan.

-Azt a legkönnyebb megfogni, azt az érzést. Van melód van lakásod de a szíved üres. Nem tudom ki az, de menj vissza hozzá.

Azonnal Otta jut eszembe, ahogy ül a vonaton és nézi a házakat. Mindig így jut eszembe, így, ahogy először megláttam.

-És ha már van valakije.

-Mindig van mindenkinek valakije. Sokszor csak fejben, de akkor is van.

-De hogy?

-Csak tedd meg. Hidd el nekem, hogy ha utána fel is képel, még mindig jobb, mint várni rá.

-De neked sincs barátnőd.

-Dehogy nincs. - felderül az arca, kivilágosodik, megváltozik az egész. - Van. Vár otthon.

Nincsenek kétségeim, hogy valóban várja haza valaki. Mégis olyan igazságtalannak érzem, biztos az alkohol miatt, hogy neki van, aki illik hozzá, aki túllát a testen, még ha más előjellel is. Nekem meg nincs, mert mindenki leragad a külsőnél, aki meglát.

-Honnan ismered?

-A fickó aki keresett, a legjobb barátom. - a mosoly mint egy filmtrükk úgy olvad el az arcán. A szemei rebbennek pohárról rám és vissza. Az összeszedett szabad gondolkodó egy mondat alatt esik szét. - A barátnőm az ő szerelme volt, mielőtt az enyém lett.

Huszáros

Öt után ment haza. Mondtam hogy maradjon, de azt mondta át kell gondolnia mindent. Nem volt erre mit mondani. Igen. Nekem jó. Nekem nem kell átgondolnom semmit. Első éjszakámat az új lakásban úgy alakult, hogy vele töltöttem. Jellegzetes eleme volt a hosszú jelenetnek a szoba egyetlen tárgya, az ágyam. Persze most sem tudom melyikünk volt jobban befosva. Én annyira régen voltam meztelen bárki előtt, hogy ez önmagában is elég kemény stresszhelyzet volt. Teljesítmény kényszerem nincs, de felismerem a szitut ha villantani kell. Minden esetre úgy emlékszem kicsit talán túl lassú, kicsit talán túl óvatos, de végül is nagyon kellemes, testfelületi ismerkedéssel töltöttük az időt. Aztán összebújva aludtunk el, ami ilyenkor nekem nagyon kell. Úgyhogy kellően kisimulva ébredtem a madarak üvöltözésére. Jó kezdet. E tekintetben babonás vagyok. Úgyhogy nem gondolok bele mi drámázást sikerült összehozni aztán még reggeli előtt. Nem akarok. Próbáltam zen maradni, de tényleg. Aztán egyszer csak azon kaptam magam hogy már megint kívül vagyok és hűvösen figyelem az eseményeket, és nyomom a legszebb pszicho szövegeket elfogadásról és szeretetről. Pedig. Pedig minden elromlik ha a másik nem érzi egyenlőnek, ha úgy érzi, hogy nagyobb áldozatot hoz. Ó a kurva mindenit ismét. Ezt mondogatom mióta elment. Szépen pakolom ki a cuccaimat a nagy tükörajtajú beépített szekrénybe. Aztán az egyik dobozból kiveszem a lábam. Nézegetem, mint aki most látja először.

Ágival az a jó, hogy látott már magasan és látott nagyon mélyen. Sok újat már nem tudok neki mutatni. Meg az is jó, hogy érti amit mondok, például. Meg azért is oda vagyok ahogy létezik körülöttem, mint valami illat, valami fény. Egyszerűen ott van és körül vesz. Például minden feszkó nélkül aludt vagy háromszor a dohányban a nagy fotelban míg melóztam. Akkor már nagyon irigykedtem a Kicsóra. Szóval ott a láb a kezembe és hajlamos lennék szépen visszatenni. Be a zacskóba, ami valami régi HUMANIC-os zacskó. Még emlékszem az egyetlen cipőmhöz adták, ugye, amit a lábhoz vettem. De nem rakom vissza. Valahogy nem. Kirakom szépen a közben összeeszkábált dohányzóasztalra. Odaállítom marionett testem lecsatolható részét, hogy barátkozzunk. Lábán szépen ott virít a HUMANIC-os cipő.

Fél éjszaka forgolódtam, ücsörögtem, még cigiztem is, basszus, hála az egyik régi kabátom zsebében meglelt négy szál ciginek. Aztán miután kiderült hogy továbbra sem esik jól befeküdtem a kádba, jó forró vízbe, hadd fájjon kívül is. Nem sokkal hajnali három után voltunk. Még sötét kint minden. Madarak nyugosznak.
Azt gondoltam nem találhatok én senkit akivel az áldozat összemérhető. Régebben még volt bennem valami hit, hogy lesz olyan lány aki szemében ez nem áldozat. Ma már nem vagyok ennyire naiv. Viszont nincs mit cserébe szenvedjek, ugye. Ó pedig Ági ha tudnád, hogy levágatnám érted a lábam. - Na itt sikerült elröhögnöm magam a kádban. Aztán kigyúlt a fény. Kimásztam, gyorsan megtörölköztem és végre békén aludtam 11-ig. Aztán felkeltem. Rendesen megcsináltam az űrhajós laticelen a gyakorlatsort, majd lábat húztam és  felöltöztem. Aztán taxit hívtam. A taxival megálltam itt ott, aztán végülis nagy bátran elvitettem magam Ágihoz. Kiszálltam és visszaszóltam a taxisnak, mintha egy filmben lennék, hogy ne várjon meg. Az ilyesmi erőt ad.

Ajtót nyitott. Állt és nézett. Én meg őt. Aztán gondoltam valami legyen már mert hosszan lábon még nem tudok állni, úgyhogy előre toltam a kétszemélyes Jupát-tálat amit idáig hoztam és közöltem, hogy szeretnék vele ebédelni itt. Addigra már mosolygott. Miközben porciózta a rengeteg ételt én oda lazáztam neki, hogy ne higgye, hogy nem értem őt. És hogy érezze mennyire komoly, teszek neki egy vállalást. Nem nagyon szólt, csak a szemén láttam, hogy jól szórakozik.
-Ha a kínosság a kocsi miatt van, lábrakapok, mint egyszeri huszár a lóra. Még nem megy úgy, mert alapvetően lusta vagyok, de ha ezen múlna, hát ezen ne múljon.
Néz rám. A keze a krumplis dobozzal megáll a levegőben.
-Nem akarom, hogy kínos legyél.
-Erről beszélek.
-Drága.. - kezdi és leteszi a krumplit. Elém lép és ln azonnal felállok. Picit vagyok csak magasabb, és ez hirtelen felül ír mindent. Vigyorgok. - Magasabb is tudok lenni.
Együtt nevetünk, mert ami abszurd az sokszor vicces. aztán mikor elmúlik ő még mindig ott áll velem és ölel.
-Szerintem mindent tudsz amit ezzel kapcsolatban mondanék. Ujjakat nem tudok növeszteni, de lábat húzhatok.
Hosszan néz és el elkezd valamit de csak a levegővételig jut. A kezei szinte kapaszkodnak belém. A csípőm tiltakozik az ácsorgás ellen, de nem érdekel. Megvárom mit mond.
-Nem akarlak megváltoztatni. Elgondoltam, milyen lenne ha máshogy lenne, de akkor már nem te lennél. - elpirul - Úgy értem nem a széked vagy te, de ettől lettél az amilyen vagy. Egyszerűen hozzád tartozik, jellemződ, mint az én könyökömhöz a műtéti hegek.- mondta lassan, el elgondolkozva.

Persze nem mentem aznap már haza. Már nem is drámáztunk. Már kicsit gördülékenyebben feküdtünk egymásra, és már néha ő is belelazult, úgyhogy délután filmet is néztünk, mintha száz éve ismernénk egymást.
Mert valójában száz éve ismerjük egymást.

Ági

-->

Nem is tudom igazán mit gondoltam, mi lesz. Mi lehet ennek a vége. Az a keserű epe, a szégyen satuja eközben gyomorszáj környékén. Nem is tudom. Így visszagondolva olyan régen hurcolom ezt a kis belső satut, hogy már egészen megszoktam. Most tűnt csak fel, reggel, mikor egy félórára megint elmúlt. Persze néha kiújul. Majd megfigyelem, de úgy tűnik akkor újul ki ha egyedül maradok.

Szóval letettük a telefont. Persze én végtelen kínban, hogy már megint nem sikerült kimondani az igazat. Ő meg persze megint az erő maga, a béke és a megbocsájtás 8 ujjú szobra, egy viccel veszi élét mindennek. Azt hittem majd csak később megyek és addig elmegyek tényleg egy félórára futni, hogy kicsit kiadjam a feszültséget, de végül ott álltam a Budagyöngyénél a villamosmegállóban és fáztam is egy kicsit. A dohány utcai lakásában néha ott is aludtam abban a hatalmas fotelben kucorogva, hosszú órákat, míg vártuk Csokit, vagy míg ET befejezte a fejezetet amin dolgozott. Többnyire annyira elmerült a munkában, hogy elfelejtette hogy ott vagyok. Aztán felriadt és kicsit zavartan rám mosolygott. Jó volt erre ébredni bóbiskolásból. Most meg itt a villamosmegállóban ácsorgok és várom, hogy múljon a satu.

Arra gondoltam elmondom az egészet, hogy mennyire szeretem a csendjeit és a mondatait, hogy mindent elolvastam amit fordított, még a szar ezós könyveket is, és azokat a kis botorkákat, ahogy hívja őket, amiket csak úgy a fordítói levlistára szokott írni. Azt is csak onnan tudtam meg mert a gimis szerelmem, a Kovács Dávid simán felteszi egy ET-re mutató linkkel facebookra. Meg azt is el akartam mondani, hogy bár nincs látványos fogyatékom ami elhatárolna a világ zömétől, mégis úgy érzem magam óvódás korom óta hogy én itt csak néző vagyok, maximum statiszta. De ezeket nem mondtam el persze, pedig ezek nem bántóak, sőt. Pláne nem mondtam el neki, hogy mennyit pörögtem Kicsóval azon hova vihetnénk ismerkedni, hogy összeszedjen végre valakit, és azt sem, hogy bár Csoki mély meggyőződéssel állította hogy ET igenis szívtipró, én magamban el sem tudtam képzelni, hogy kellhet egy magamfajta, vagy barátnőim féle nőnek. Aztán egyszerre hagytak itt. Aztán rájöttem, hogy mennyire hiányoznak. Aztán azon kaptam magam, hogy Csoki hiánya, illetve a csalódottság hogy így lelépett csak ritkásan mart belém. Attila azonban gyakorlatilag mindenről eszembe jutott. Aztán elkezdtem félni, hogy nem jön vissza mert összeszed valami csajt valahol a világban. És persze próbáltam a legjobbakat kívánni neki, de nem ment. Ez volt az a pillanat amikor megjelent a satu bennem. A szégyen hogy itt volt, hogy lehetett volna, hogy rájöhettem volna, hiszen Kicsó mondta is, de nem. Én is csak egy olyan vak pina vagyok aki nem lát mélyebbre, aki nem veszi észre a valós erőt, csak a kakaskodó felfújt tollakat. A macho Kicsót imádtam és sajnálkoztam a szegény ET felett aki ugyan nagyon jó fej, de hát a végtaghiány az végtaghiány. Ki vágyna egy kézre amin csak három ujj van, a többiről nem is beszélve.

Aztán becsöngettem, bementem és leültem és dumáltam. Próbáltam kicsit lazább lenni, de nem ment. Ő persze görcsmentesen ragyogott körbe, mint mindig. Nem feszülve a dobozhegyek vagy az egyetlen bútor az ágya miatt. Leültetett oda és a világ leg természetesebb módján vette a talpam az ölébe és kezdte simogatni.

Akkor múlt el a satu először. Ott, ahogy nézett ahogy figyelt rám, pedig a nagy semmit magyaráztam, csak azért hogy nézzen rám úgy ahogy néz. Az a kis kívülállós mosoly, a mindent tudó megbocsájtó szeretet ami folyton körüllengi. Azt akartam. Elmerülni ebben végre. Mert ez hiányzott amióta elment a Japán útra. Senki nem nézett így rám rajta kívül. Úgyhogy mikor a satu elengedett én is elengedtem magam.

Reggel aztán apró mozdulataira ébredtem és a hajnali madárcsicsergésre. Nem volt sötétítő a hatalmas ablakon se reluxa se semmi. Fél hét lehetett. Ő egy hajtincsemet sodorgatta és nézett. Háttal feküdtem neki, az egyetlen közös takaró alatt, de éreztem így is a figyelmét. Aztán elmosolyodtam ettől a nyugalomtól, amit persze észrevett és megjelent egy ujja a vállamon. Lassan végigrajzolta a karom, a kezem mire elnevettem magam végre. Semmi nyomulás. Biztonság csak, ráérős reggeli derű. Aztán bejelentette hogy csinál reggelit meg kávét és azzal a fesztelenséggel amitől erős odagördült a konyhasarokba.

A satu meg újra bekapcsolt, azzal, hogy nem mondtam el, nem tudja hogy valójában csak lefölözöm. Csak kiveszem belőle azt amire szükségem van, de nem fogok vele kézen fogva gurulni az utcán, nem fogom bemutatni a barátaimnak mint páromat és nem szólok egy szót sem az anyámnak róla.

Felpattantam és sietve öltözködni kezdtem. Ő meg megfordult kezében egy vajas végü késsel és csak nézett. Figyelt. Kortalan öreg szomorú szemekkel. Aztán visszafordult és befejezte a szendvicset. Betette egy zacskóba és átnyújtotta.

-Jó utat.

Leültem az ágyra. A satu behorpasztotta a gyomrom.

-Én nem vagyok ilyen jó.

-Én sem.

-Nem tehetem veled ezt.

Az egyik szemöldöke elindult felfelé.

-Mit?

-Én ezt nem tudom felvállalni.

Elmosolyodott.

-Mit? A reggelit?

-Jézusom, tényleg odáig viszel hogy a szemedbe mondjam? - felpattantam és azt hiszem ezt már kiabáltam.

-Igen. Halld magad. Mondd ki és halld amit mondasz. - nyugalom és kis unalom volt a hangjában vagy tartásában, nem is tudom. - Utána elmehetsz. Utána hosszan nem fogsz keresni mert olyan mélységesen fogod szégyellni magad mint eddig soha. Én pedig kivárom a két hónapot és úgy foglak megkeresni mintha mi sem történt volna és te végtelen hálás leszel. - aprót bólintott, mint ki nem vár választ. Álltam csak előtte egy pillanatig aztán elsírtam magam.

-Már most is nagyon...

-Ági. Ági. Ági én nem haragszom rád. - felült a konyhapultra, onnan nézet. A hangja szelíd volt mint egy szülőé aki szidás után magához ölel.

-Én viszont haragszom magamra.

-Akkor most menj haza és gondold végig mikor hogy érzed magad. És ha rossz volt itt az este velem, vagy rossz volt bármikor akkor köszönjünk el. Ha máskor jó volt csak tegnap rossz akkor maradunk ami voltunk, barátok. Ha meg úgy általában jó és tegnap is jó volt, akkor mosd meg az arcod, tedd le a feneked, edd meg a reggelit. És aztán menj haza és gondold végig hogy mit szeretnél.

-Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni? Neked... neked...- nem tudtam kimondani olyan abszurd volt.

-Nekem te egy ajándék vagy. Egy csoda. Ha soha többet nem látlak akkor is zömében kedves emlékeim lesznek rólad. Ha barátok maradunk akkor is jó. Ha jársz velem, ha akarsz engem így ahogy vagyok akkor én szépen visszaköltözök a mennyországba ahonnan pár éve kivetettek. Így nekem a világon semmi veszteni valóm nincs. Ha viszont kínos vagyok, valami titkos aberráció az életedben, azt már holnap tudni fogom és akkor a magam úriemberes módján én foglak elküldeni, de abban nem marad barátságra lehetőség. Nálad van a döntés, nálam a reggeli. - újra mosolygott. - De most már ide kell jönnöd érte.

Álltam és néztem. Mindenki őszinteségre vágyik, de ez.. ez nem volt kellemes. Elviselni az igazat óriási erőt igényel. Amit elmondott az nem hagyott más utat.

-El sem tudom képzelni hogyan. Azt tudom hogy nagyon szeretek veled lenni, bármi is a kontextus. De hogy ezzel mit kezd a környezetem, az nagyon ijesztő. Semmi jóra nem számítok. - mondtam és maradtam állva ott ahol voltam.

-Az egész életem arról szól, hogy személyiségből próbálom pótolni a hiányzó végtagjaimat. Lehet hogy menne a családoddal is.

-Tényleg machóbb vagy még Csokinál is.

-Tényleg?

-Ő mondta.

-Nagyszerű. - kis bosszúság villant az arcán, de bennem oszlott a pánik, úgyhogy odamentem.

-Félek tőle hogy beszólnak. Sokan sokszor.

-Hm. - odaértem ő pedig magához húzott. Úgy a pulton ülve a kezével a derekam körül megint jó volt minden.

-Majd összekapom a legjobb formám és támogatásoddal és a verhetetlen humorommal elsimogatjuk a döbbenetet. - Elnevette magát. - Tudod anyámék azon fognak aggódni, hogy biztos a pénzemre utazol. Hm? Most még bevallhatod.

Most itt a metrón, hazafele, már mélyen a délutánban megint kicsit szorul a gyomrom, de a tudat hogy egy ilyen erő áll, hehe, áll mellettem folyton mosolygásra késztet.

ET

Na nesze. Telefon zsebbe, szem lehuny. Ági jön. Mikor jön vajon? Mindegy. Egyszer csak ideér.

-Gumikötél. - mondom ki hangosan, mikor belém nyilall. Berkeske mondogatta, amikor ücsörgött a suli mögött nagy cigizve. Berkeske Tomi meg a Hegedűs Linda négy évig jártak meg nem jártak. Ha együtt voltak rózsaszín, ha nem, akkor matt fekete, szabálytalan karcolásokkal. Nem a klasszikus se veled se nélküled volt, mert valójában ők akkor is együtt voltak mikor nem. Mégis. Berkeske mondogatta mikor éppen karcos fekete volt a világ, hogy nincs feszkó, csak gumikötél van. minél messzebbre húzzák magukat annál közelebbre rántják vissza egymást. Felnéztem rá a nagy bölcsességéért, azért emlékszem ennyire. Linda nem volt szép, de olyan álmatag volt, mint egy erdei tündér alkonyatban. Emlékszem ahogy elmosolyodik a HÉV-en, azzal, hogy túlment megint a megállón. Mindegy.

-Ehh. - nekiindulok a dobozoknak. Legalább fél óra, maximum kettő mire Ági ideér. - Gumikötél. - túrom a dobozokat a kocsival egyre beljebb a sarokba. Mennyire fura volt mikor ide, dehogy ide, hanem a Dohányba jött, hogy megmentsen. Mennyire szánalmas lehettem. Megállok, egymásra pakolom a dobozokat. Némelyik egészen nehéz. Most nem érzem a világvégét olyan közelinek. Van valami nagyon megalázó ebben a fura barátságban Ágival, de közben meg... Közben annyira jó hogy ilyen melankólika és közben okos is. Szeretem az okos szomorú nőket. Talán mert úgy lehet megnevettetni őket, hogy másnap is emlékeznek. Csodálatos. Vigyorgáson kapom maga. Vajon Ági szelíd vagy csak eddig nem sikerült felbosszantanom? Kabátot húzok és plédet dobok a lábamra. Kigurulok a kisboltig amit a terepszemlémkor megtaláltam. Veszek valami alkoholt meg valami kaját. Képletesen, szimbolikusan is jó, és ideális helykitöltő. Pótcselekedni is jó, meg ki tudja, reggelit is veszek. Vigyorgok. Vajon most vagyok szánalmasabb vagy mikor halni készültem merő önsajnálatból.

40 perc volt. Kerekescsiga. Nézegetem a telefonom, hátha csörög. Pakolászom, rendezkedek. Idióta.

Az egyik dobozon filccel felirat. Apám betűi: „JAPÁN”. Nézem, nézegetem, mintha nem tudnám hogy kerül oda. Nem nyitom ki. Tudom mi van benne. Én pakoltam bele. Szívom magamba a varázslatot. Ott voltam, igen. Egyedül. Persze volt szar is, de jó volt időnként, és sokkal jobb a tudat, hogy elmentem egyedül és megcsináltam.

Soha olyan messze nem érzetem magamtól Ágit mint amikor visszajöttem és találkoztunk.

Szinte mozdulatlanul várakozom a csengetésig.

Ajtót nyitok. Futó cuccban van. Kibuggyan belőlem a nevetés. Nem mosolyog, komoly.

-Futás?

-Nem.

-Gyáva.

-Hazug. - elállok az útból, vigyorgok. Intek, hogy jöjjön be. A pléd még mindig az ölemben. Ő meg szép. A futócucc körberajzolja. Széles a válla, sportos, de nem az a megcsinált jó test. Igazi. Hosszú egyenes haja lófarokban. - Azt mondtad utálod. - kijelentem.

-Igen. - jelenti ki ő is.

• Ahh. - utána gördülök. Lábat kéne húzni, hogy igazibb legyek. - gondolom, aztán bekúszik a realitás a gondolataim közé. - gyere, ülj le. -intek az ágyra. Más nincs. - Inni? Enni?
• Nem, kösz.
• Csoki?
• Nem ír, nem hívott. - leül és néz. Nem mosolyog még mindig. Mi lehet ez?
• Nem? Én csak vettem bonbont, arra gondoltam, meg van egy óriás Milka is.. - lassan engedem ki a vigyort. Figyelem a mozdulatait mint egy sas a prédát. Elszégyenlem magam. Hogy jövök én ehhez? Megfigyelek, analizálok és bőr alatt támadok, csak hogy védekezzen a másik és nehogy megtámadjon engem. Így szólt a szakvélemény. Ági. Ágika. Ágika elneveti magát. Zavarba jött. Egy null.
• Látod? Szörnyű egy alak. - körülnéz, hogy ne kelljen a szemembe néznie. - Jópofa ez a lakás. Nagyon tágas.
• Nagyon. - nézem. - Hozok ide poharat. Dobd le a cipőd, és érezd otthon magad.
• Jó ez a kék fal is.
• Aha. - jövök, hozom, szembe ülök. A térde majdnem hozzám ér. - Na mesélj, akkor, miért akartál találkozni?
• Nem tudom. Úgy éreztem hogy el kell jönnöm. - babrál a kezeivel valamit a cipzáron. Nézem a kezeit. Követem ahogy a kiszabadult tincset vissza irányítja a füle mögé.
• Futó cuccban?
• Jó poénnak tűnt. - körbenéz újra. - Segítsek? - int a dobozok felé.
• Nem, kösz. Magam szeretem az ilyesmit. Inkább adj ötleteket, hogy mit hova tegyek. - bátorítóan mosolygok és ügyes kis billegéseket adok elő két keréken. Elűzöm a zavarom és reménykedek benne, hogy az övét is elűzöm valahogy.
  Feláll és körbejár. Nézegeti a teret. Közben Kicsón gondolkozom, mit is mondott erről. Ha a lány zavarban van vagy adjuk át teljesen neki az irányítást vagy teljesen vegyük el tőle. Ági kőröz, kérdezget a régi bútoraimról és az újakról. Megbeszéljük. Okos, nyugodt, szép. Figyelem, aztán döntök.
• Ennyi? - kérdezem komolyan.
• Ennyi. - bólint és végre elmosolyodik.
• Akkor ülj le. Én töltök te pedig szépen nyugisan elmeséled milyen volt a napod. Leül én pedig a kezébe nyomok egy poharat és lenyúlok a lábáért. Megdermed. Beindul nyúl effekt. Vagy szarvas effekt. Mindegy. Az az amikor a préda megérzi hogy préda.
  Hagyja hogy az ölembe vegyem a kis nedves zoknis lábát. Kortyol a borból én meg lassan végigsimítom a talpát.
  Mesél. Lassan, akadozva a kolléganőjéről. Néha kortyol. Aztán az irodáról és a kipusztuló növényeiről. Lassan a másik lába is felkerül az ölembe. Gyönyörködik a szemem benne, miközben a kezem dédelgeti a lábát. A szavait csak mellékesen hallom. Leteszi az üres poharat és azt mutatja éppen hogy milyen kézjeleket találtak ki irodavezetői veszély jelzésére. Mosolygok. Nem is hallom már. Arra gondolok, hogy nyár volt és én úgy küzdöttem magam végig azon a píneák szegélyezte úton, mint egy halálraítélt. Kutattam valami után ami nem volt ott. Minden nap fel akartam hívni, elmesélni mit láttam. Néha még be is tárcsáztam a számát, de aztán nem. A mutogató kezei között előrenyúlok, finoman megérintem az arcát, a fülét, a nyakát és közel húzom a döbbenettől elhallgatott fejét. Finoman. Mindegy. Maximum felképel.
  Régen egészen jól csókolóztam. Régen. Alig emlékszem. Hagyom csak, hogy míg el nem lök, addig jó legyen. Nekem mindenképpen. Aztán jó is. Bársonyos. Ismeretlen íz. Olyan mintha reszketn. Reszket. Megfogom az arcát, úgy húzódom el, hogy nehogy elhúzódjon.
• Jól vagy? - Könnyes a szeme. - Kicsó? - kérdezem és már értem. Mélységesen csalódott vagyok. Egy idióta. Persze hogy Kicsó hiányzik neki.
• Nem. - elpillant aztán vissza néz rám. - Nem. Dehogy.
• Dehogy nem. - Gondolom.
• Elmondod? - kérdezem és nem engedem el még. Még nem. Majd ha már ütöt rajtam egyet a valóság. Addig még álom van. Addig fogom.
• Majd egyszer talán, de most semmi jelentősége.
  Elengedem. Természetesen nem hiszek neki. Ülünk. Néz. Nézem. Mosolyog. Egyre szélesebben. A szeme is huncut. Még csillog de már nem úgy. Aztán kinyúl felém. Előrehajol és már nem reszket, úgy csókol vissza.

Ludovicoval hármasban

Az új iroda nem volt olyan menő helyen mint a régi. Azonnali volt az utalás a romló gazdaságra, a spórolásra és bennük testet öltő hajókról leugráló patkányokra. húszan maradtak a majd' ötvenből. Ági így aztán kénytelen volt szerencsésnek és jó munkaerőnek tekinteni magát és hogy szó ne érje dolgozni is rendesen. Az új iroda a Damjanichban volt a Kaiser's tetején. A magas belmagasságot ügyes kis húzással szűk galériákra metszette a belsőépítész. A magas ablakok mögött a szürkésbarna belvárosi homlokzatok mosódtak össze egy lappá.

Tavasz serkent még a bőre alól is négy pattanás formájában. Andival és Petrával a költözés utáni második héten megállapították, hogy könnyű nyugágyakat szeretnének, napernyőt és zuhanykabint a ablak előtt kiterülő lapos tetőre. Aztán egy reggel tényleg tavasz lett és ő csak ült a monitora mögött és megbabonázva bámulta hogy rajzol kék ereket a még rügytelen gesztenyefa a lapos tető sárga kavicsrétegére. A telefonok csengtek, a munka elég hangos alapzaja vattaszerűen ölelte körül.

Andi hangos bosszankodása riasztotta fel a bambulásból.

-Menjünk este valami homályos alkoholt is kínáló helyre. Ki kell ölnöm ennek a faroknak még az emlékét is a napomból. - puffogott.

-Nekem fel kéne végre idéznem egyet... azt hiszem. - a két háttal fordított monitor mellett összenéztek és elnevették magukat. Jellemzően a nagypofájú Andi pirult bele. Ági tisztában volt minden nyomorával. Visszafordult a kavicsréteghez. Az árnyékok elmozdultak.

-Rohan az idő. - mondta lemondóan és mellékesen megnyitotta a böngészőt, ami automatikusan a Colheo idézetgenerátort nyitotta meg.

-Hogy te milyen öregasszonyos melankóliával vagy ma is. Született szinglik, office edition? Hogy volt ez az egyre lejjebb adás elve? Tekintsünk végig, drága asztaltársnőm, kik vannak nálunk is rosszabb helyzetben.

-dr. Maklár-tól van, Az eligénytelenedés elve.- Ági sóhajtva csukta be a böngészőablakot, hogy újra az excell tábla hálója borítsa be a monitort. - Szerintem mára elég ennyi bölcselet.

-Akkor este Kőleves?

-Jó. - hagyta rá Ági és kattintgatni kezdett a táblázat parcelláiban véletlenszerűen.

Délután négykor csörrent meg a telefonja. Attilától jött üzenet. Egy URL és egy mondat. „Csak állj az ablak elé és hallgasd meg.” Elkérte Andi fülhallgatóját és kiment a lapos tetőre. A fa már nem rajzolt árnyékot de az ég szép volt, a napsütés pedig narancssárga. A zongorafutamok emelkedőek voltak, burjánzóak, optimisták és andalítóak. Hagyta hogy elragadja és bár sírni is tudott volna inkább mosolygott.

-Ez olyan. - gondolta – Drága ET.

Míg szólt a darab ő begépelte a választ, végig sem gondolva ennek számos értelmezhetőségét. „Te vagy az akinek a film végéig drukkolnék.” Aztán meghallgatta újra a zongoradarabot. Aztán az irodavezető beparancsolta a tetőről. Aztán jött is a válasz.

„Gyere velem futni.” Ági hangosan felnevetett. „Bolond vagy.” - írta vissza.

„Gondoltam nagyvonalúan hagylak előreszaladni, de ha félsz a kihívásoktól...”

Ági nézte a telefont, aztán Viktóriát, az irodavezetőt, aztán újra a telefont. Végül határozott, szinte már vége is a munkaidőnek, és szinte nem dolgozott semmit. végül is ezen a percen már nem múlik semmi. Lejjebb süppedt a székbe, hogy a monitor takarásába kerülhessen és felhívta ET-t.

-Szia!

-Szia.

-Utálok futni.

-Ja, én is. Sosem ment.

-Nehogy kimond. - nevette el magát Andi, de Attila már kimondta közben.

-Talán a lábam hiánya miatt.

-Köszi a zenét.

-Szívesen. Van még, ha eluntad, szólj.

-Hogy vagy?

-Jól, köszi. Elköltöztem. Most van fám is.

-Állat. Hova?

-Budai lettem, lapos budai, nyilván, de budai. Van kert, van fa is az ablakom előtt, szép. Szomszéd néni menedzseli a növényeket az ablakaim alatt. Még nem tudom szeretik e. Nálad?

-Céges költözés volt. Koszos a belváros és fáj a tavasz. Valami csapatos alkoholfogyasztás lesz este. Valójában semmi érdekes.

-Gyere át. Alkohol kerül itt is. Hozhatod azt is akivel mennél.

Ági hallgatott. A kezei hidegek lettek. A torkában gombóc nőtt.

-Oké. - mosolygott ET hangja a vonal másik végéről - Akkor csak a másikat küldd át. - Attila megcsóválta a fejét az ölébe ejtette a telefont. Akkora volt a csend hogy hallotta volna ha Ági megszólal. Aztán egy gyors fintor után újra a füléhez emelte. - Akkor minden jót. - mondta és kinyomta.

Dobozokban állt még a cucca, de elküldte a szüleit. Nem viselte el ahogy oltalmazzák, ahogy mindent megpróbálnak helyette megcsinálni. Itt nem volt fonott régi fotel, nem voltak ott felejtett antik holmik. Egy türkiz és négy hófehér fala volt az egyetlen hatalmas szobának. Egy kis amerikai konyha és szemben vele a széle teljes egészében kinyitható háromszárnyú üvegezett sokkazettás ajtó, ami elől aznap került el a derékig érő hőszigetelő rost tábla. Meglátogatta a mély kádat a fürdőben. Aztán öt körül újra visszatért a világos padlójú szobába a sok banános doboz közé. Az asztalát és az ágyát engedte összerakni, de mást nem.

Nyolc körül csörgött a telefonja.

Ági.

-Szia!

-Szia.

- Utálok futni. - ismételte Ági a délutáni párbeszédüket.

-Ja, én is. Sosem ment. - válaszolta Attila, de nem tette hozzá a harmadik mondatot.

-Vinnék neked alkoholt.

-Ne hozz. Van itt. - nem neheztelt. Távol volt újra. Egész este pakolás közben úgy tett mintha másik városba vagy egy másik országba költözött volna. Jó volt nem a saját életét élni.

-Azért jöhetek?

-Jönnél? - lehunyta a szemét. Nem akart kemény lenni, de nem tehetett mást. Védekezett. Ismét. Ugyanaz ellen, ugyanúgy.

-Szeretnék.

-Nahát. - közönyösen, érdektelenül. Aztán sóhaj és még egy. Kinézett a kopasz fa ágai közül világító lila égre. - Gyere.

-Szeretnék... - Ági mély levegőt vett. - … nem tudom...

Pedig annyira szépen összerakta végre. Amikor délután Attila kinyomta a telefont, ő megvilágosodott. Már nem csak az érzés volt meg, hanem a gondolatok is. Meg tudta fogalmazni miért érzi úgy hogy leköpte, megverte és kútba dobta Attilát. De hallva a távolságot a hangjában képtelen volt kimondani.

-Szeretnék ott lenni.

-Nálam?

-Veled.

Csend.

Attila letette a telefont a térdére és úgy nézte a kijelzőt, mintha megláthatná Ágit ott. Aztán felkapta és mély levegőt vett.

-Azt ugye tudod, hogy nem megyünk ma már futni.

-Utálok.

-Az jó, mert én is.

http://youtu.be/dCBKFilg5jQ