Otta Svenström

Otta Sverström

Riga szép nyáron is, de így havasan, tengermély kék éggel még jobban szerettem. A vonat csendesen siklott egyre beljebb a városba. A házak lassan emelkedtek és takarták ki az eget. Ákossal ezen a vonalon ismerkedtünk meg. Mennyi éve már! Olyan volt mint egy filmsztár. Nézegettem az arcát és a minden mozdulatában természetes eleganciáját. Emlékszem azon gondolkoztam milyen körülményes lehet vele beszélgetni. Néha rám nézett, kicsit tovább mint indokolt lett volna, de nem mosolygott. Azzal hűtöttem le magam, hopgy az ilyen fickók nem tudnak beszélgetni, és annyira fontos nekik a test szépsége, hogy ha ki is kalandoznak egy egy éjszakára a magam fajta húsosabb nők közé, fel sem áll nekik a meztelen hurkák látványára. Kinek kell egy ilyen kudarc?

A vonatablakban visszatükröződő arca mintha mosolyogna.

Nem is emlékszem már hogy kezdtünk beszélgetni. Micsoda eufémizmus. Őrült vontatott társalgás volt egy hosszú vonatúton. Gondosan megrágott és mérlegelt minden szót. A gesztusai, a keze, a tartása és a szavai elviselhetetlenül modorosak lettek volna ha az arca nem játszik közben. Ha a szemöldöke, a szája íve, a tekintete változatos alakulása nem töltötte volna fel élettel és impulzusokkal a visszafogott eleganciát és lassú mondatszövést. Az arca folyamatosan beszélt, szinte hadart. Teljesen elvarázsolt.

Emlékszem azon gondolkoztam a hosszú szünetekben, míg kitalálta mit is mondjon, hogy milyen életút, miféle tapasztalatok juttatnak oda egy ilyen helyes fickót, hogy ennyire precíz legyen mind öltözködésben, mind mozdulatban, pláne kimondott szavak terén.

Másnap vacsora közben derült csak fény a válaszokra. Persze akkor már mindegy volt. Imádtam. Jaj az az első este vele elképesztő volt. A 90 napos diétám tizedik hetében jártam. Gyümölcsnapom volt. Hisztérikus voltam és nagyon éhes. Ő valami gyümölcshabot hozott és plédeket. Jól befűtötte a kis skandináv minimalista lakását és levetkőztetett. Miután a puha takarók közé vezetett végigmesélte a testem. Olyan zavarban voltam, hogy vihogtam mint egy kamaszlány. Ő tőle szokatlanul folyékonyan beszélt. Testrészeimet mint földrajzi helyeket mesélte el. Nem létező sebeimet mint történelmi seményeket sorolta. Simogatta, körberajzolta a formáimat, bármilyenek is voltak azok. Én igyekeztem takargatni magam és vihogtam tovább.

-Hogy jut ilyesmi az eszedbe? - kérdeztem kettévágva egy mondatot.

-Nem nekem. Dakadu Mopasaut írta a kilencedik század elejéről származó észak-afrikai szerelmes balladák alapján, 1978-ban, a börönben...

Otta kinézett a havas Rigai házakra. Újra eszébe jutott az a türelmetlen feszültség amit Ákossal az utolsó hetekben élt meg. Addigra varázsát vesztette a vontatott szövege és az elegáns megjelenés is. Nem kárpótolták heves szeretkezéseik sem a lendület teljes hiányát. Addigra kiismerte, hogy Ákos folyékony, nyelvi zsenialitással fordít vagy tolmácsol a rengeteg általa ismert nyelv bármelyikére bármelyikéről. Saját gondolata azonban vagy nincsenek vagy képtelen őket elviselhető tempóban tálalni. A végére Otta száz kilós testével ugrálva szabályosan toporzékolt.

A lépcsőházban állt, Ákosra várt, aki a cipőjét húzta, indulás előtt voltak, és közben egy kérdésre kellett volna válaszolnia. A kérdés annyi volt, hogy mi volt a film vége amin Otta előző este bealudt. Otta emlékezett a film címére, emlékezett a lépcsőház szagára is, a kőre a lakás előtt. Ákosra is emlékezett ahogy a mozdulatba fagyva komoly arccal percek óta kereste a szavakat.

Otta végül lenyugodott. Ellépett a döbbent fiú mellett. Visszament a lakásba és összeszedte a cuccait.

A vonat lassan beért az állomásra. Otta még mindig Ákoson gondolkozott és a saját nővérén aki nem értette, és a mai napig sem érti miért szakított vele. Tulajdonképpen senki nem értette, hiszen Otta kövér nőként nem számíthat még egy ilyen csinos, kellemes férfira az életében. Otta az állomáson végigsétálva megállapította hogy valóban rá sem nézet nagyjából azóta sem senki. Mégis. Ákos mellet megőrült volna, szépség ide vagy oda.