Erőből

Pippó elém jön. Megbotlik a lábában, de mégsem. Iszonyatosan jól csinálja. Néha még én is elhiszem, hogy esik. Valójában kevés igazán jó eső bohóc van. Ő meg egész nap gyakorol. A terem poros, tágas és sötét. Két csupasz körte himbálózik, négy foglalat üres. Pippó vigyorog.
-Jó lesz. - bólintok és már teszem is le a cuccom.
-Legyen labda meg klasszik kiemelés. Addig én körbeszaladok a kalappal. Néha nekem is dobjatok. Aztán csinálhatnánk ilyen zsebtolvaj számot is, ahogy folyton elkapsz, addig a lány kalapozna. - egy levegőre mondja el, miközben tesz egész kört körülöttem. Én kiveszem ezalatt a ruhám a viharvert sporttáskából és fölé magasodok végül.
-Ennyi?
Vigyorog.
-Akkor melegítsünk be aztán szépen lassan kezd el megint.
-Jó. - ugrál körülöttem mint valami Órarugógerincű Felpattanó.
-Ki lesz a lány?
-Nemtom.
Megállok, elcsípem.
-Mi?
-Majd valaki... Nem gond.
Nincs erőm veszekedni vele újra és újra. Legyen annyi amennyi sikerül - fogadtam meg évekkel ezelőtt. Azóta lett havi egy fellépésünk biztosra és lám lett próbaterem is. A tűzraktér bezárása betett, de nem annyira hogy elmenjen a kedvünk az egésztől.
-Oké. Akkor mit gyakorolunk?
-A zsebtolvajt meg a labdást.
-Oké. - nem vitatkozom. Minek is tenném? Abból főzünk ami van. Ezt csináljuk amióta csak találkoztunk általánosban. Eddig működött, eztán is fog.
-Hányra mész? - kérdezem jó félóra múlva, túl a bemelegítésen és pár igazán viccesen alakuló helyzetgyakorlaton.
-Hétre. Jó lesz. Tegnap egy német csoporttól kaptam egy tízezrest, zsebbe.
-Akkor ma ebédelünk?
Nevet. - Persze.
Aztán hat körül elindulunk. Belógunk a sarki nagy bank menzájára. Pippó kimosolyog két komplett menüt a nénitől. Eszünk az üvegablak mellett az Astorián. Azt gondoljuk, hogy itt dolgozunk. Komoly dolgokról beszélgetünk. Pár szó csak, vicces. Nevetünk. Aztán az aluljáróban elköszön és kézen áll a mozgólépcsőn az ellenőrük háta mögött.
Én meg a kanapéján alszom, szemem a tandem bringán, amin még ott van tegnapról a pléd, rajta a Kopaszi gát rendezett füvének kalandor szálaival.

Rendes Bence

Kevesebbel is beérem, mint egy szoba és egy takaró az ágyon. Hamarabb is kapcsoltam már, mint a harmadik randi. De ez most mégis szebb mint az a biciklis nyár volt a görögöknél. Nem gondolok bele, mert igazából nincs mibe.
Lassan melegszik az aszfalt a műhely előtt. A buszok messziről nézve katonás sorban állnak. Kékek a világos földön, csinos fehér sávok között. Itt lent, hanyatt fekve alattunk látszik jól hogy mindnek a bele lóg. Drótokkal összeeszkábált alváz, rozsdafoltokat hegesztve patkoló javítgatások és szigetelőszalag kilométerszám feltekerve mindenhova. A kis gumitömítéseket a kis rezsón olvasztgatjuk újra eggyé, aztán a Marci bácsi körömollójával levágjuk a megfolyásokat és mehet is vissza a helyére. A BKV olyan mint valami elszánt apokaliptikus gépezet. Iszonyatos pénzeket adakozunk az isteneknek, miközben a világégés után megmaradt alkatrészekből próbáljuk fenntartani a mozgást, amit  nagyképűen közlekedésnek hívunk. Ha ez a busz állat lenne, egy háromlábú sovány girhes öszvér lenne, aki nyüszítve küzdi magát előre.
A sofőrök is csak emberek. Ők is abba rugnak aki lejebb van a ranglétrán. Ha leáll a girhes öszvér azonnal sikítanak szerelőért, de reggel, ha beröffen a motor és sűrű füstöt böfögve kigördül a vonalra, ők az utak urai, akik vagy megvárják a futó nyugdíjast vagy nem, és lehet csikket dobni a szerelőaknába, nagy ívvel, lenézően. Vannak jó arcok is. Pali is ilyen, aki most itt szopogatja a kátrányszínű kávéját mellettem. Az övé a 3955-ös lett ma. De az a szerencsétlen nem megy már sehova. Ücsörgünk. Várjuk a telefont a művezetőtől, hogy melyikre szálljon át. Nem mintha nem lenne mindegy.
-Azért ez sokkal jobb, mint a metrónál.
-Jah. - beleröhögök a bögrémbe. - Hallottam, hogy megint lassítanak.
-Jah. - mosolyog, mint az apa a hülye gyerekén. - Végül is lehet így. Mondjuk egy idő után bányalovakat lehetne bevezetni, hogy húzzák a szekereket az alagutakban.
-Lenne ott helye állatvédőnek meg légfrissítőreklámnak egyaránt.
-Odalent a huzat örök.
-Jaj de szépen mondod Pali. - hátba vágom, had örüljön. - Mondd még egyszer.
-Az örök huzat vonja a szekereinket az új állomásra, hol fény és öröm vár minket és a beállított visszaszámláló.
-A nagy restart előtt?
-Ja nem. Csak mindig elcsodálkozom, hogy a metróban előre számol, méri az időt, hogy mióta nem jött szerelvény. Normáliséknál, nyugatabbra visszaszámol, hogy még mennyi van a szerelvény érkezéséig.
-Á. Nem tudhatják azt előre.
Röhögünk. Kihörpinti a kávét.
-Nah, ránézek a Zsuzsikára, hogy elfelejtett e szólni, vagy csak kávészüneten van ő is.
Feltápászkodik az alacsony kis sámlimról. Intek neki jó napot aztán visszamászom én is a 7245-ös alá, hátha a Dezső bá indulásáig rendbe tudom tenni. Nem gondolok szobákra és takarókra, nevetve limonádézó Balaton szagú délutánokra sem. Mire itt végzek este lesz, pedig hajnalban jöttem. Ő meg irodában görnyed és gépel egész nap. Nem egy ilyen kripli való neki, egy békávés erőművész, egy fakó képű negyed ukrán erős ember. Valami öltönyös, okos illene neki. Aki nem a kávézó mellé terített plédre invitálja, hanem a kávézó másik oldalán csillogó étterembe viszi.