Legközelebb

Minden tele van növénnyel. A ruháim kiszorították a szűk szekrényből a gyerekkori emléktárgyakat. Jobb is, mert nem engem emlékeztettek valami idillre, hanem anyámat rám. A parkettán száz éve ott virító foltokat az első székem hagyta, azt a rémisztő illúziót keltik most, hogy semmi nem változott azóta.

Anya húslevest főz a fal túloldalán a konyhában, apa a sportcsatornát nézi a nappaliban. Pólóban vagyok és a szemközti ház ablakait figyelem, pedig tél van és fagy odakint. É a panel-meleg szülői fészekben melegszem kívül, de belül ugyanolyan fagy van bennem, mint a ház előtt az utcán.

Sosem szerettem lába állni. Az olyan instabil, billegő bizonytalanság, ami igazán csak akkor működik, ha előre menekülök. Úgy tanultam meg járni is azokkal az ormótlan protézisekkel, egy enyhe lejtőn, lefele. Megállni nem tudtam mert dőlni kezdtem. Úgyhogy inkább előre dőltem, mint hátra, és hogy előre ne bukjak magam elé kaptam sietve az egyik lábam. A dőlés folytatva pedig a másikat. Ez az a haladási forma aminek a végén a megállást valamilyen tárgy okozza, nem az akarat. Valójában így csak esni lehet. Nekicsapódni vagy átesni valamin, esetleg csak úgy egyszerűen orra esni.

Na ilyen az életem. Ilyen előre dőlt futás valami távoli fal felé, amire aztán biztonságot lelve felkenődhetek.

Őszapók libikókáznak az ablak elé behajoló pár vékonyka ágon. Helyes kicsi fehér madarak, öten. Mindig páratlan számban élnek. Jellemző, hogy itt ugrálnak az én ablakomban - gondolom. Páratlan vagyok, a szó minden egyes jelentésében. Örülhetnék is, hiszen mindenki páratlan akar lenni. Párosan páratlan. Akit aztán a hasonló páratlan csodával határosan meglel. Ilyesmi.

Na én nem. Én most már szívesebben lennék tömeges, tucat vagy átlagos, csak ne kelljen folyton visszatérni ide, ebbe a lakásba, ebbe a száraz panel-melegbe és ebbe az állapotba. Tudatosan jöttem haza, hátha így kikerülhetem a lecsúszást. Az önsajnálat szintjeit az alkoholtól, a megszakállasodáson át az elhízásig. Szociális életem így is virtuális, de van ennél messze még lejjebb. Anyámmal ezt talán nem teszem meg. Ezért jöttem haza.

- Ebéd. Atika, gyere.

Atika nem megy. Atika nézi a szemközti házat és azon mereng, melyikbe is lakna éppen, és mit csinálna, és arra jut, hogy éppen síelni van a családdal, és éppen egy osztrák sípálya tetején hüttézik és boldog. A kisebbik gyerekem az oktatóval ekézik, a nagyobb már lemegy a közepes pályán az anyjával. Én megmacsóztam már a vörös pályát, ezt a kört megérdemelten kihagyom.

Aztán arra gondolok, hogy tanár vagyok és éppen készülök a következő heti óráimra, vicces feladatokkal és izgalmas képekkel. Fizika vagy történelem tanár lennék, és lenne egy helyes kis kutyám, meg egy könyvtáros feleségem, akinek álomszép hangja van. Esténként suttyomban hallgatnám ahogy mesét olvas a gyerekeknek, aztán megkérném, hogy hozzám is beszéljen azon a hangon, amit úgy tud búgni. És olyankor ő súg. Először szépeket, később pikánsakat, el elakadó hanggal, majd egyre magasabb hangon egyre durvább szavakat, míg én fölé hajolva egyre hevesebben nyomom magam az ölébe, ágyékomat vagy az arcomat, mikor hogy kívánja. Nyelveket tanítok neki, hogy több szóból válogatva találja meg azt a párat, amit csak ő tud úgy kimondani, hogy eszem vesztve kívánom meg őt.

-Atika, gyere, drágám, kész az ebéd.

Sóhajva fordulok az ajtó felé.

- Jövök, csak elgondolkoztam. - motyogom az újra üres ajtókeretnek.

Tulajdonképpen fogalmam sincs mit szeretnék. Kellően gyomorszájon kap a gondolat, hogy Áginak igaza volt, és én nem akarok mást, csak bütykölni a szavakkal - fejben - és megdugni azt a csendes - tehát ne zavarjon meg - de szép nőt aki hajlandó csendbe kivárni míg képes vagyok letenni - fejemben zsinatoló - szavakat amikkel folyton bíbelődöm. Ha felrobbanna a külvilág az sem zavarna, amíg van áram és házhoz hozzák a kaját.

Szánalmas vagyok és önző. Beülök a helyemre az ebédlőben. Anyám szed a húslevesből. Aranylik, pont úgy, mint gyerekkoromban. Nézem a kezem, ahogy a kanalat tartja.

- Kihül, drágám, egyél.

Végem van. Nincs semmim ami értékes lehet másnak. Mindjárt negyven vagyok. Minden gondolatom üres elméleti világelemzés, tőlem aki az élete nagyon nagy részét egy zárt szobában élte le. Összes mozdulatom béna kapálózás egy nem túl gusztusos testben. Talán ha olyan hatalmas szívem lenne, mint valami szentnek... talán. De ezt kompenzálni. Nincs... nem létezhet akkora szív ami ezt mind kompenzálja.

Leteszem a kanalat, vissza a levesbe. Potyognak a könnyeim. A szám és az arcom mozdulatlan. Szüleim szerencsére elég rosszul látnak. Lassan befejezik a levest. Én csak kevergettem.

- Ne haragudj anya, de nem tudok enni.

- Nem baj kicsim, majd csipegetsz a másodikból. - megérinti a kezem ahogy elveszi előlem a tányért.

- Nem is kérdeztétek meg mi volt a baj.

- Nem. - sóhajt apám. - Ha akarod elmondod. Aztán meg ... Köszönöm. - veszi el anyámtól a tányért - Ha ennyire ki vagy borulva, bizonyára magadat okolod az egészért.

Megkapom én is a magam tányérját. Illatos, szépséges. Leteszem és nézem.

- Persze hogy magamat. - nem is értem. Nyilván. Majd biztos Ági tehet róla aki velem maradt a Kicsó helyett. - Bah.

Nem néznek rám. Tudom, mit gondolnak. Valami rejtett kincsnek hisznek, valami megismételhetetlen csodának, akinek azért nincs ki az összes végtagja mert a fejébe több van neki, mint másnak.

- Tudod, hogy itt bármeddig ellakhatsz, de vissza is mehetsz a Damjanichba. A Nóra csak egy bérlő, még ha nagyon rendes bérlő is. Nyugodtan küldd el, ha ott jobban éreznéd magad. - mondja anyám tárgyilagosan.

Turkálom az ételt. A szomorúság a harag és a szégyen vidám körtáncot jár bennem a bűntudattal.

- Nem tudom jól csinálni. - szakad ki belőlem végül. Szavaim nyomán minden leáll. A villák és kések épp úgy mint a madarak verdesése a konyhaablak előtt álló fán.

- Nem kicsim. Most már jól fogod tudni csinálni. - förmed rám anyám és idegesen elveszi előlem a tányért. - Okulj ebből. És legközelebb figyelj oda.

- Legközelebb? - fájdalmas nyekegő nevetés szakad ki belőlem. - Nem lesz legközelebb, anya.

Nem lesz legközelebb.

Mire besötétedett én már túl voltam a háztömb másik oldalán megbújó egyetlen környékbeli kocsma üvegajtajának betörésén, fél liter pálinkán és egy nagyon hosszú hányáscsíkon, ami majdnem elért a kapunkig. Pedig guruló kerekesszékből kihányni csak tolatva lehet.

Nem nagyon emlékszem semmire onnantól, hogy hangos követelésemnek engedve betolt a csehóba a Karcagi Misi nevű autószerelő. Mindemellett teljesen érdektelen, hogy mi a neve, de én megjegyeztem ám. Mint azt a többi baromságot, hogy hányféle szó van az oroszban a szerelemre és a halálra, hogy hányféle trükkös utalással kerülik el a lengyelek a direkt gorombaságot. Most már Japánul is tudok egy jó pár burkolt káromkodást. De felismerni, hogy mikor kell, és aztzán kimondani pár egyszerű magyar szót... na az nem megy.

Másnap kicipeltettem apámmal a szobámból a sok növényt, köztük a két hatalmas hibiszkuszt is. Sikerült azt mondanom neki, hogy nem az édenkert ez, hogy ekkora fákkal lakjak együtt. Alig egy órán belül sikerült szétvertem az egeremet az íróasztalon dühömben, majd ráültem egy szilánkjára, végül feltépnem a karom a szekrényajtó zárjával.

Gratulálok E.T., leülhetsz.