Rendes Bence

Kevesebbel is beérem, mint egy szoba és egy takaró az ágyon. Hamarabb is kapcsoltam már, mint a harmadik randi. De ez most mégis szebb mint az a biciklis nyár volt a görögöknél. Nem gondolok bele, mert igazából nincs mibe.
Lassan melegszik az aszfalt a műhely előtt. A buszok messziről nézve katonás sorban állnak. Kékek a világos földön, csinos fehér sávok között. Itt lent, hanyatt fekve alattunk látszik jól hogy mindnek a bele lóg. Drótokkal összeeszkábált alváz, rozsdafoltokat hegesztve patkoló javítgatások és szigetelőszalag kilométerszám feltekerve mindenhova. A kis gumitömítéseket a kis rezsón olvasztgatjuk újra eggyé, aztán a Marci bácsi körömollójával levágjuk a megfolyásokat és mehet is vissza a helyére. A BKV olyan mint valami elszánt apokaliptikus gépezet. Iszonyatos pénzeket adakozunk az isteneknek, miközben a világégés után megmaradt alkatrészekből próbáljuk fenntartani a mozgást, amit  nagyképűen közlekedésnek hívunk. Ha ez a busz állat lenne, egy háromlábú sovány girhes öszvér lenne, aki nyüszítve küzdi magát előre.
A sofőrök is csak emberek. Ők is abba rugnak aki lejebb van a ranglétrán. Ha leáll a girhes öszvér azonnal sikítanak szerelőért, de reggel, ha beröffen a motor és sűrű füstöt böfögve kigördül a vonalra, ők az utak urai, akik vagy megvárják a futó nyugdíjast vagy nem, és lehet csikket dobni a szerelőaknába, nagy ívvel, lenézően. Vannak jó arcok is. Pali is ilyen, aki most itt szopogatja a kátrányszínű kávéját mellettem. Az övé a 3955-ös lett ma. De az a szerencsétlen nem megy már sehova. Ücsörgünk. Várjuk a telefont a művezetőtől, hogy melyikre szálljon át. Nem mintha nem lenne mindegy.
-Azért ez sokkal jobb, mint a metrónál.
-Jah. - beleröhögök a bögrémbe. - Hallottam, hogy megint lassítanak.
-Jah. - mosolyog, mint az apa a hülye gyerekén. - Végül is lehet így. Mondjuk egy idő után bányalovakat lehetne bevezetni, hogy húzzák a szekereket az alagutakban.
-Lenne ott helye állatvédőnek meg légfrissítőreklámnak egyaránt.
-Odalent a huzat örök.
-Jaj de szépen mondod Pali. - hátba vágom, had örüljön. - Mondd még egyszer.
-Az örök huzat vonja a szekereinket az új állomásra, hol fény és öröm vár minket és a beállított visszaszámláló.
-A nagy restart előtt?
-Ja nem. Csak mindig elcsodálkozom, hogy a metróban előre számol, méri az időt, hogy mióta nem jött szerelvény. Normáliséknál, nyugatabbra visszaszámol, hogy még mennyi van a szerelvény érkezéséig.
-Á. Nem tudhatják azt előre.
Röhögünk. Kihörpinti a kávét.
-Nah, ránézek a Zsuzsikára, hogy elfelejtett e szólni, vagy csak kávészüneten van ő is.
Feltápászkodik az alacsony kis sámlimról. Intek neki jó napot aztán visszamászom én is a 7245-ös alá, hátha a Dezső bá indulásáig rendbe tudom tenni. Nem gondolok szobákra és takarókra, nevetve limonádézó Balaton szagú délutánokra sem. Mire itt végzek este lesz, pedig hajnalban jöttem. Ő meg irodában görnyed és gépel egész nap. Nem egy ilyen kripli való neki, egy békávés erőművész, egy fakó képű negyed ukrán erős ember. Valami öltönyös, okos illene neki. Aki nem a kávézó mellé terített plédre invitálja, hanem a kávézó másik oldalán csillogó étterembe viszi.