Kicsó Balázs

Lassan tisztult ki a kép. Foltosan öreg vászon kanapéhuzat, macskapisa és sörszeg. A dohányzóasztalon gúlányi csikk takar be egy hamutartót. narancshéj, poharak és üvegek.Amikor megpróbált feltámaszkodni leesett a földre. Belátott a kanapé alá. Régi magazinok, pizzás doboz volt alatta és egy doboz patkányméreg.
-Ohh. Feltámaszkodott. A dohányzóasztal majdnem felborult.
-Kurvaéletbe. - sziszegte. Kissé megszédült és lerogyott a kanapé tövébe, lábait az asztal alá eresztve, hátát a kanapénak vetve. A vérrel együtt a fejfájás is megérkezett a fejébe.
-Édes jó istenem. - nyöszörögte. aztán egy csinos női lábra lett figyelmes ahogy a galérialépcsőjén feltűnik. Háttal.
-Te még itt vagy? - szólt hátra álmosan a lány. - Tehetnél magunknak egy szivességet azzal, hogy pillanatok alatt eltűnsz a picsába.
-Tehetnék. bólintott óvatosan. - De nem teszek.
A lány leért. Pólóban és bugyiban aludt. szemei bedagadtak az kómaszerű alvástól. a festék még itt maszatolódott a szeme körül. Az arcára és a nyakára geometrikus mintákat nyomott az ágynemű.
-Balázs.
A lány kicsit előrehajolt.
-Férfinév.
-Az enyém.
-És az enyém mi?
-Úrnőm? - felvonta az egyik szemöldökét, tudván, hogy ez a mozdulat nagyon viccesen torzítja be az arcát. legtöbbször bejön.
-Az lenne a minimum, hogy egy ilyen pocsék este után emlékezz a nevemre.
-Mi az összefüggés?
-Na húzz innen.
-Tehát a puncidat láthattam az egyszemű szörnyemmel, de az arcodat másnap reggel már nem. És mi lehet a neved? - megpróbált feltápászkodni, de a fejfájás közbeszólt.
A lány felsegítette és azzal a lendülettel ki is vezette a lakásból. a cipőjét és a kabátját lazán utána dobta.
-Filmhős vagyok, ugye E.T.? -leült a lépcsőre és felvette a cipőjét. a kabátzsebből egy gyűrött csomag cigit húzott elő. Meggyújtott egyet majd eldobta.
-Víz. Víz kell, te barom. - biztatta magát csendesen, azzal elindult lefele a sokadik emeletről.
Kilépett az utcára és próbálta elhelyezni magát a térképen. Magasan állt a nap. a telefonja szerint negyed egy volt. Ebédidő. Találomra indult el és hamarosan a Rákóczy úton találta magát. Egy kis boltba vett vizet. Mire Attilához ért megitta. A sarkon vett két doboz húst a kínaitól aztán a kopott belvárosi ház húgyszagú kapualjában beslisszolt a kiszivárgó nagyon sovány szép arcú cigány lány mellett.
a belső udvar sárga kövei körbeölelték a középen pompázó kertet. Cserepes növényekkel bástyáztak körbe egy kutat. amiben víz nem volt, de öblös medencéibe virágokat ültettek, és a tetején billegő puttó fejére árnyékot vetett egy pálma.
Attila kint ült a szürkére ázott fonott székben, mellette a házhoz szállítós ebéddel. Fejét a falnak támasztva aludt. A sportszék úgy állt előtte, mintha a beszélgetőtársa épp csak felpattant volna valamiért. Balázs leült a kerekesszékbe és komótosan megette Attila ebédjének maradékát. Aztán bement a lakásba és kovászos uborkát keresett.
Attila hunyorogva ébredt fel.
-Mi a fene. - vigyorogva nyújtózott majd fülelt a konyhai zajokra. - Valaki megette a kajámat. - Átlendült a kerekesszékbe és bevitte a tányért. - Legalább dobd be a mosogatóba, ha már megetted. Nem bánom, el is moshatod.
-Honnan tudtad, hogy nem a macska volt? - vigyorgott Balázs.
-A macska nem nyit semmit ki amiben szénsav van.
-Ja. szisszent a viz, valóban.
-Romos vagy.
-Te is.
-Szeretlek. - grimaszolt.
-Én is.
Régi rutin volt ez.
-Gyere vissza ki. Olyan jó ez a vénasszonyok nyara. ha nagyon akarod adok egy kávét is. -a távirányítót előkapta a kocsi belső oldali zsebéből és már be is búgta Camille Dalmais jellegzetes hangja a lakást. a nyitott ajtón és konyhaablakon át kiterült a zene a belső udvarra, felvéve a versenyt a háziasszonyok főzési zajaival és a különböző rádiók duruzsolásával.
-Néha szinte értem miért szeretsz itt lakni. - Zöttyent le a fonottba Balázs. Fejcsóválva nézte a barátját a konyhaablakon át, ahogy megtölti a kotyogót.
-Szeretsz itt lebzselni te is. Érzed a varázsát, csak nem mered bevallani. - kivigyorgott Balázsra az ablakon át. -Nincs itthon. - intette a fejével Margitka lakása felé. - Ilyenkor dolgozik, mint minden rendes ember.
-Jah. - Balázs elpirult. - Eszembe sem jutott.
-Ja. csak nekem jut folyton eszembe?
Balázs elröhögte magát és átvette a kis bögrét Attilától.
-Tegnap megismerkedtem egy lánnyal, aki...
-Én is aludtam az éjjel.
-Na basz. Milyen egy kis pöcs bírsz lenni. - hátradőlt. - Mindegy is, az a lényeg, hogy elvinnélek bulizni holnap este.
-Már a múltkor sem süt el jól.
-A múltkor több mint három éve volt.
-Akkor még van majdnem két évem a következő próbálkozásig.
-Miért? - összevont szemöldökkel nézte a barátját. a csészét oda sem figyelve tette a kis asztalra.
-Mert. - nem való az nekem. Lépcsők, büdös, zaj. a lányok meg. - Elnevette magát. - Miféle lányok? Hol? - A szeme is nevetett, nem csak a szája. Balázs nem értette.
-Mindjárt harmincöt leszel. Ellátod magad. Van egy jópofa lakásod, fura melód. Éppen csak egy csaj hiányzik.
-Neked. - letett ő is a bögréjét és egészen kihúzta magát a kocsiban. - Mióta elváltatok úgy viselkedsz mint egy másodéves orvostanhallgató, aki észrevette, hogy minimális tanulással is abszolválható a félév.
-Mi van?
Attila sóhajtott és a kezeire nézett. Az egyikről hiányzott két ujja.
-Az van, hogy szétestél. és az is van, hogy a lányok akik engem érdekelnek azok nincsenek ott a zajos mulatóidban.
-Mulató? Miféle szó ez?
-A mulatóba szórakozni járnak az emberek, kicsit előkelőbb mint a kocsma, de még nem táncos vagy vetkőzős hely és van meleg étel este 10-ig. - felpillantott Balázsra. - Juditot sem ilyen helyen találtad.
-Te ... te - vett egy nagy levegőt, hogy ne kezdjen dadogni. - Te analizálsz?
-Ja, nem. - visszavette a kávéját és belekortyolt. - Tényeket állapítok meg.
-Hol leszel tíz év múlva? - Balázs támadásba lendült.
-Gondolom ugyanitt. - Lenne benne szépség.
-Lenne.
-És te?
-Kapd be! - Egy mozdulattal itta ki a kávét, mintha valami tömény lenne. felpattant és úgy fröcsögte a szavakat Attila fölé magasodva. -  Leszerveztem. Kareoke buli. Újépítésű lakóparkban. Tágas terasz, kevés bútor, csinos testvérpár, szerény létszámú főleg lányos buli.
-Mit csináljak én ott?
-Beszélgess, barátkozz és aztán ha jól érzed magad énekelhetsz is. Lesznek szingli lányok. Macskatulajdonosok. És ha nem elég okosak neked leveszed őket a lábukról a hangoddal.
-A kis zseni, odass! - letette a kávéját és szélesen gesztikulált miközben magas hangon sápítozott. - Szegény nyomi, de legalább hangja van, csak hozzám ne érjen az E.T. kezével.
Balázs elröhögte magát.
-Te annyira hülye vagy! Évekig volt ez a beceneved, sosem szóltál érte!
-Jogos volt, ahogy most is jogos. - kezdte elveszteni a jókedvét - Pár évente rád tör ez a házasítsunk ki engem daganat a fejedben. Tudok csajozni, Csoki, ha akarok, tudok. De nem akarok. Elég volt. Két lánnyal éltem együtt gyors egymásutánban, volt vagy tíz akikkel csak randizgattam, de annyira kiábrándító ez az egész.
Balázs hosszan hallgatott. Attila kezdett lecsillapodni.
-Azt mondtam neki, hogy a tesóm vagy. Áginak hívják. Ügyfélszolgálatis. Az ő barátai lesznek ott. Hőbörgött az akadálymentesítésen mikor átépítették az aulát. Kicsúszott a számon, hogy a tesóm is kerekesszékes. Azóta jön ki velem cigizni.
-Jól van, baz'meg. Elmegyek veled. - sóhajtott Attila. -elmegyek, de ha nem érzem jól magam azonnal hazajövök. Semmi adj még nekik egy kis időt nekik duma. - Állt a székben. Tincsei össze vissza meredeztek a fejéről, mint valami glória.
Balázs kezet nyújtott.
-És azonnal megmondjuk, hogy E.T. a becenevem. Vegyük elejét a jópofizásnak. - tette még hozzá Attila. - Várj csak! - hajolt közelebb még mindig fogva Balázs kezét. - Te Csoki, te nem is ennél az Áginál aludtál ezek szerint?
Balázs próbálta kihúzni a kezét a fogásból. Felsandított Attilára.
-E:T: barátságos lény. Sosem tenne fel ilyen kérdéseket. - röhögte el magát.
-E.T. a példaképem és rokonom... - látványosan megvizsgálta háromujjú kezét, aztán nagy komolyan még hozzá tette. - de én csak egy tanítvány vagyok, gyarló és kegyetlen.
-Kegyelmezz.
-a nevét sem tudod.
-Tudom hol lakik. - vigyorgott Balázs.
-Remek. Na húzás dolgozni, mindjárt kettő.
-Basszus! - Balázs nekiiramodott. - Akkor holnap este érted jövök.
-Taxival!
-Taxival!
Attila fejcsóválva ment vissza a lakásba. Kati néni macskája azonnal feltelepedett az előmelegített fonottszékbe és lelkes mosakodásba kezdett.

Szirtes Attila

Megint remeg az ideg a szemem alatt. A nap épp csak kezdte megtalálni az utat a házak között. Nem világít be ide a négyemeletes belső udvarára, de mégis érezni, hogy valahol kint süt a nap. Kati néni macskája kitartóan nyávogott az elsőn, pont a fejem felett. Szegény jószág még nem jött rá, hogy Kati néni szigorúan hétkor nyitja ki a konyhaablakot. Addig semmi mozgás. Gondolom süket is, különben azt kellene gondolnom, hogy szívtelen állat és emberkínzó boszorkány. Az meg nem lehet. Egy nyomorék nem gondolhat rosszat senkiről. Egy nyomorék legyen hálás. Még jó hogy én nem vagyok nyomorék, csak lábam nincs. Fogást váltok a bögrén. Na jó, ujjam is kevesebb van mint lehetne.

Lassan le kéne cserélnem ezt a két öreg fonott széket, hiszen még a nénié voltak. A párnákat még ő varrta bele. Alig öt hónapja lakom itt, de már teljesen a bőrömmé vállt ez a lakás. Egyetlen szobájához hozzányitották a konyhát és az előszobát is, így egy majdnem négyzetes teret kaptak, amiből csak a fürdőszoba harap ki egy sarkot. A néni nem akart otthonba menni, inkább kért egy elektromos kerekesszéket és megbeszélte a szomszédjával, hogy az segítsen neki ebben-abban, cserébe ő felolvas neki. A fickó rokkant. valami üzemi balesetben megsérült a szeme. Úgy elvan, de olvasni nem tud csak igazán nagy betűket, abból is csak a vastagabb fazonúakat. Most is itt lakik szemben. Sosem beszél velem. Köszönni is csak kelletlenül az orra alatt. Megértem. A néni meghalt én pedig nem olvasok fel neki.
Megemelem a kávém kicsit, a kanálka árnyékából lesek csak az ablaka felé. Pedig biztos jó arc ő is. Valkó Aladár a neve. Úgy hetven lehet. Kortyolok. A konyhaablaka mögött mintha mozdulna valami. Biztos ő is így néz engem, függönyökön át és csendben haragszik. Pedig a nénit én még csak nem is ismertem. csak a lányát láttam kétszer mikor kivettem a lakását.
-Mindegy. - szalad ki a számon. Nyújtózom és csavargatom a felsőtestem. az alsót is meg kell tornáztatni, de azt majd bent a szobában. A két fonott között egy virágállvány áll, asztallá alakítva. Nyáron ilyenkor már ide süt a nap. Így október derekán már túl ősz van ehhez.
Visszazöttyenek a sportszékbe és benavigálok a lakásba. A laticelt ezüstös felével felfele terítem le, rutinosan, egy mozdulatból. Emlékszem kis srác koromban mennyire menő volt az ezüsthátú laticel. Akkoriban, mikor a gyakorlatokat csináltuk Marci bá' azt mondta ez egy űrhajós kiképzés. Ha ügyes voltam betekert a laticelbe és a hóna alá kapva megpörgetett. Mindig eszembe jut ez az űrhajós kiképzés dolog, mikor előveszem. Minden nap előveszem. Százat csinálok. Nyugi van.
Ahogy fekszem és emelgetem a lában, pont odalátok a Margitka lakására. Ő is a gangon issza a kávéját. Később kel mint én. Ilyenkor kávézik, míg én szépülök. Erős frissen darált kávét iszik. Néha érzem az illatát is. Margitka harmincas és nagyon menő. Fel van nyírva a haja és ki van fehérítve. Erős pink meg sárga ruhái vannak. Hangosan beszél a telefonba és van egy nyula. Valami törpe jószág. Sosem láttam.
Margitkáról könyvet lehetne írni. Kimonóban flangál a lakásban. Fehér kimonóban, ragyogó bordó főniksszel a hátán. Kicsit emlékeztet Bertára. De rég is volt. Berta is rövid hajú lány volt. Volt valami pongyolája is, vörös, nagy zsebekkel. Emlékszem abba csempésztem neki csokit. Nem evett édességet. Figyelt az alakjára. Meg az enyémre is, persze. Az én formámra valahogy mindenki nagyon vigyáz. Valóban hajlamos vagyok hízásra, de eddig nem sikerült elhíznom. Az agyamat is rendben tartom hol használattal, hol álmodozással, hogy omega-3 zsírsavval.
száz.
Visszamászok. Odagördülök az íróasztalhoz. persze dolgozhatnék bárhol. a kanapén, a konyhaasztalnál, az ajtóm előtt a fonottban vagy két utcányira a kávézóban ülve valami limonádé szürcsölve nagymenősen. De nem. Én itt kucorgok a nagy monitorom előtt, mindenféle elborult zenéket hallgatok és óránként egyszer ránézek a facebookra.
Most sci-fit fordítok oroszból. Csodálatos. Persze mind az. A nyelvek, úgy értem. A nyelvek viccesek és meghatóak. Az írók is helyesek ahogy próbálkoznak - magamat beleértve - megtalálni a legjobb kombinációkat. Mint valami bróker. De valójában a nyelv vezet, a valaha hallott vagy elolvasott szavak vágnak gondolat ösvényeket az agyunk kvartyogó zsongásába. Úgyhogy ma délelőtt is fordítok. Oroszból magyarra.

Aradi Andi

Kiült a kertbe. A kávé még is finoman rázkódott a kezében. Nem volt nagy kert, csak pár fa és alatta fű. Kettővel jobbra, Ancsa néni ajtaja előtt volt pár virág, parkettázásból maradt szegőlécekkel az ágyás sarkain, spárgával körülkerítve. Ahogy kell. Andi kiült a kertbe és igyekezett élvezni a kora őszi napot, ami már nem égette, ahol érte, csak finoman melegítette. A pánik továbbra is ott reszketett benne. Volt hogy nyüszítve, volt, hogy mardosón, de végig tagoltan, szinte szótagolva adagolta a fejébe a jövőképeket.

-Nem találok munkát.

Belekortyolt a kávéba. Marta a keserűsége. Cukor nélkül itta, ahogy a többiek is az irodában. Igyekezett kizárni a cukrot az életéből, mint a boldogságérzés legügyesebb délibábját. Valódi örömöt akart, valódi édes életet. Megnyalta az ajkát, hogy tompítsa a maró ízt. A kis pad, ami békeidőket idézett és kellően lepukkant volt, hogy gondosan illeszkedjen a két fenyő alá háttal a háznak, szemközt a téglakerítéssel állt. 

-Pont ilyen az életem - filozofált Andi - mint ez a kert. Szűk, átjárható, téglafalakkal és idegenekkel határolt, meglepetések és raktár nélküli. Csinos, de jellegtelen és üres. Valójában funkciótlan.

Újra belekortyolt a kávéba. Még keserűbbnek érezte.

-Andika, hogyhogy itthon?

Ancsa néni kiöntötte a leves alját a csatornába, aztán odatotyogott hozzá, kék-sárga virágos otthonkájában, ami alatt elnyűtt trénig nadrágot hordott és télen-nyáron vastag frotir zoknit.

-Olyan jó ez a kis nap még így az őszi szelek előtt, ugye? - fogatlan mosolya derűs volt, millió ránca hálósan borította az arcát.

-Igen. Jó.

-Olyan szomorúnak látszol, lelkecském. - Ancsa néni megpacskolta Andi alkarját, amitől a kávé kicsit meglottyant. - Akár mi is a baj, hidd el nekem, hogy elmúlik minden. Jön majd helyette más. Úgy ám. - mosolygott, legyintett és visszaindult a sötét szoba-konyhába.

- Minden. - visszhangozta Andi magának. - Igen, valóban. Emlékezett az első valóban anyagi kárt okozó megmozdulására, amikor ki akart állni az apja kocsijával. Harmadikos gimnazista volt, és még nem volt jogsija, de az apja megengedte neki, hogy kiálljon időnként. Egy zsákutcában laktak a Testvérhegy tövében. Se forgalom nem volt az utcában, se beláthatatlan helyek nem voltak rajta. Mindenkinek garázsa volt, úgyhogy egészen a buszmegállóig le lehet látni tőlük. Nem is az volt a baj, hanem a kertkapu. Rosszul támasztotta ki és mikor elé ért, egy széllökés nekicsapta a kocsinak. Nem csak a festék ugrott le róla, de mélyen be is horpadt a bal hátsó ajtó közepe. Percekig ült csak és nem merte megnézni. Aztán megnézte és annyira szégyellte magát, hogy meg sem bírt szólalni. Az apja tajtékzott dühében, az anyja sírdogált. Andi elment matek korrepetálásra, ahogy máskor is kedd este, de nem bírt a matekra figyelni. Aztán a tanárnő letette a tollat és újabb cigarettára gyújtott. A hüvelykujján tökéletes sárga kör mutatta hova szokta a szálat támasztani. A metszőfogai között jellegzetes rés volt és nagyon erősen kifestette a szemét mindig. 

-Akkor most szépen idd meg a teádat, csukd be a füzetet és meséld el mi történt. - hátradőlt a csergével takart alacsony kanapén és várakozón nézett Andira.

Andi becsukta a füzetet és töredelmesen bevallotta a tettét. A tanárnő nem bagatelizálta el a dolgot. Négy kérdést tett fel csupán.

-Hány éves autó ez?

-Négy, azt hiszem.

-Mennyi idős volt az előző autótok, mikor megvette ezt?

-Egy Daciank volt előtte. Kicsit volt nálam fiatalabb - elmosolyodott - anya néha öcsinek hívta emiatt. Szerettük.

-Két hét. Annyi kell mire mindenki elfelejti.

-Kettő? Az nem sok.

-Annyi idő alatt biztosan megcsinálja az autószerelő. Mivel nem fog látszani, mindenki elfelejti hamar. Ami nincs a szemünk előtt folyton, azt teljesen elfelejtjük. Ezért mondom én mindig a férjemnek, hogy ne vigyünk le semmit a pincébe. Felesleges. Ha le akarja vinni, inkább adja oda valakinek, aki örül nekik.

A tanárnő évekkel ezelőtt meghalt, és ő sokkal a temetés után értesült róla egyáltalán. De ez a dolog a szem előtt lévő dolgokkal sokszor eszébe jutott.
Tegnap délután kirugták a munkahelyéről. Persze valójában nem volt vele több vagy súlyosabb gond, mint a többiekkel. Ő is utálta a favágást és a bunkó ügyfeleket, a behajtókat és a folyamatos hazudozást a főnökéről a hitelezőknek. De annyival volt nagyobb a vétke, hogy elöl volt a névsorban. A fizetési papírjai mindig a kupac tetején voltak és az excell file első sorában. Így őt rugták ki az egyformák közül. Andi kezében megremegett a kávé.
-Felfoghatnám úgy is, hogy egy kis szabadság, egy kis pihenés ez a keményen végig gürizett tizennégy év után. Úgy is gondolhatnék erre, hogy ez a tökéletes lehetőség újragondolni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. - belekortyolt a kávéba aztán maga mellé üntötte inkább a pad lábának tövébe.
Elszégyelte magát, mint egy gyerek. Aztán belenézett az üres csészébe és elsírta magát. Megcsillant benne a felismerés, hogy mekkora iszonyatos kontrollban él ő. Hogy nem öltözhet úgy ahogy neki tetszene, mert már a tudatát, a magazinok lapozgatása közben cenzorálja a félőlény. Az aki attól retteg, hogy ha valakinek nem tetszik az amilyen ő valójában akkor kirugják. Kirugják, tehát megvonják tőle a pénzt, ami az élet maga. Akinek van az él, akinek nincs az csak vegetál.
-Ami nincs szem előtt azt elfelejtik. - mondta ki suttogva a kávéscsészébe. A könnyek összepettyezték a pólóját. Ancsa néni újra kijött egy műanyag széket húzva magaután, kezében egy kis fém cukorkásdobozzal.
-Nagy a riadalom lelkecském? - kérdezte miután nyögve leült.
-Nincs már meg a munkahelyem. - próbálta tompítani az igazságot Andi.
-Annyi baj legyen. Majd lesz másik. - Ancsa néni cukorkát vett elő a dobozkából.
-Fogalmam sincs miből fogom kifizetni a lakást. Van rajta hitel, tetszik tudni. - szipogott.
-Nem baj. Majd kialakulnak a dolgok. Most van más amit tehetnél? Van amit intézhetnél?
-Nincs. Még nem adták ki a papírjaimat. Ez most a felgyűlt szabadságom első napja.
-Akkor tekintsd ezt úgy is. - bólogatott már már elégedetten. - Sütök holnap egy pitét neked, hogy a második nap is jó legyen. Hány napod van? - kérdezte vidáman Ancsa néni.
-Ne tessék sütni nekem, Ancsa néni. Nem eszem cukrot.
-Cukorbeteg vagy ilyen fiatalon. jaj édesem, nagyon sajnálom.
Andi elmosolyodott.
-Nem, Csak vigyázok az alakomra. Olyan könnyen felszedek pár kilót.
Ancsa néni végigmérte.
-Ahogy akarod lelkecském. De valamit találj ki minden napra, különben nem szabadság lesz, hanem várakozás. Annál meg kevés rosszabb van,. mint valamire várni ami nem jön el.
-Ön szerint sem kapok munkát? - keskenyedett el Andi. - A válság miatt...
-Nem, dehogy. Biztosan találsz valamit. - nevetett az öregasszony. Csak ha várod, Ha elképzeled akkor biztosan csalódsz. Indulj úgy, hogy nem rajtad múlik, de tudd hogy kevés vagy egymagad, és akkor a jóisten hozzáteszi a magáét. Olyan csoda dolgok kerekednek olyankor, hogy az ember elámul rajta, és bárkinek meséli, senki nem hiszi.
- Mennyit gondoltam erre, - kifújta az orrát -, hogy majd kiülök kávézni a kertbe, és süt majd a nap és mennyire jó lesz. És most mennyire nagyon nem jó.
-Pont olyan jó, hidd el lelkecském. Pont olyan jó.
Hosszan ültek és nézték a téglafalat.-Csak keringek, azt sem tudom mihez kezdjek.
-Hát akkor nagyon jól tetted, hogy kiültél a napra lelkecském. - lehajolt és megnyomkodta a lábaszárát. -Aztán anyáddal beszéltél e már?
-Jaj. - Andi a kezébe temette az arcát. A csíkos ikea-s bögre úgy lógott a középső ujján mint valami ormótlan gyűrű.
-Ej hát az anyák szeretnek, no. Nem kell félni.
-Teljesen kétségbe fog esni szegény.
-Na hát nem ismerem. De csak nem. - megsimította Andi hátát. - Amikor te megfogantál ő már felnőtt volt. Csak nem ijed meg egy nap munkanélküliségtől.
-Egy nap?
-KI tudhatja azt? Lelkecském, hát mondd meg ki tudhatja? - mosolygott.
-Bár én is nyugdíjas lehetnék. - kukucskált ki Andi a kezei közül.
-Ajaj. - Ancsa néni nevetve csapott a térdére. - Dehogy akarod te azt. A fájós tagokat, az öregséget meg a 48 ezret ami az én nyugdíjam. - nevetett. Fogatlan ínye fakón villant a szájában. - Minden rendben lesz, lelkecském. Az úr elrendezi.
-Az úr rendezte ezt is. - morgott Andi az orra alatt.
-Akkor bizony jól van ez így. - Ancsa néni megpacskolta Andi térdét. - Hozok egy kávét, aztán lefekszem, alszom egyet.
-Kávé után?
-Nincs is jobb, mint kávézás után sunyni egyet. - Betipegett a konyhába. Andi hallotta a kotyogó jellegzetes hangját. Ancsa néni két kissé viseltes virágos bögrével tért vissza.
-Köszönöm szépen. Nem tetszett cukrot tenni bele, ugye? - Vette el mosolyogva Andi.
-Dehogy nem. - Ancsa néni még bólintott is a végére aztán leült. - Dehogy nem, lelkecském. Dehogy nem.
A kávénak nagyon furcsa íze volt. Keserű is maradt és közben édes is lett. Ez a két ellentmondó íz aztén birokra kelt Andi szájában. Forgatta, apró kortyokban itta. Barátkozott vele.
-Nem túl jó. - mondta. -Azt hiszem jobban ízlett cukor nélkül.
-Akkor majd holnap úgy hozom. - mosolygott.
-De.. most akko... miért?
-Én nem mentem hozzá az Iszmai Ferihez. Pedig imádott. Kövér voltam, meg volt egy fiam is. Özvegy és munkás és mindig fáradt. Az Iszmai Feri szép volt , de legalábbis magas. Hadirokkant, de kedves ember és úgy nézett engem, de úgy. Aztán elment Pécsra. Elvett egy varrónőt és lett két lányuk is. Azóta is bánom. Vele másként lett volna minden.
-Ő itta cukorral?
-Nem, lelkecském, nem. Ő mondta, hogy amit meg lehet kostolni édesen és sósan is, azt meg kell kóstolni édesen és sósan is.
-Túróscsusza.
-Azt is. - Ancsa néni mosolyogva pacskolta meg Andi kezét de a szeme messze nézett és nagyon csillogott. - Azt is. 

Botond

A konyhába besütött a nap. Ő az asztalnál ült és a kiszóródott gyufaszálakból rakott ki mintákat. Minden össze volt csomagolva, csak Botondra várt. A konyha rendben, tisztán vette körül, fehér és nyír színekben. a színes bögrék takarosan lógtak a felső szekrény alól, a hűtőajtón ott pompáztak a képeslapok és vidám hűtőmágnesek. A hűtőből még csöpögött némi víz, de ez érdekelte legkevésbé. A szárba szökkent hagyma jobban zavarta, vagy az egyre ráncosodó krumpli. Botond késett. Összesöpörte a viaszosvászonról a gyufaszálakat és szépen egy irányba forgatva őket visszatette a gyufásdobozba. Nagy kincs lehet ez még.

Meghallotta a kapu döndülését.

-Végre. - sóhajtott és felkászálódott. A gyufát a kabátja zsebébe csúsztatta és felvette a kisebbik hátizsákot. A bejárati ajtóban megjelent Botond. Kockás inget vett valami koszhadt pólóra. A cipője fűzője elszakadt. 

-Szia. Ő. Indulunk is? - reménykedve nézte őt. Ő pedig megragadta a kötélfüles szatyrot. Készült erre, számított rá, most mégis gyomorszájon vágta a dolog. Az öccse sosem konfrontálódott, csak ha muszáj volt. De voltak csökönyös dolgai, amikhez foggal körömmel ragaszkodott. Bori kiakadt rajta a legtöbbször.

-Mennünk kell. A telken vannak gyümölcsfák, elférnek tyúkok is. Túlélünk.

-Aha. - félre nézett, aztán lépett egyet a kis odú felé, amit a szobájának csúfoltak mind. A konyhából és az előszobából harapták ki, ablaktalan apró lyuk volt. Egyetlen galériaágy teljesen kitöltötte. Egyik irányból az elfordított szekrény, a másikból egy furnér lap választotta el. - Majd utánatok megyek, jó? Van itt még pár levespor. El leszek.

-Szerinted ezt a sok cuccot hogy vigyem el? - Bori hangja elkezdett hangosodni, és egyúttal magasabb tartományban is szólt. Elhallgatott. Kényszerítette magát, hogy ne kezdjen el visitozva veszekedni az öccsével.

-a buszig segítek.

-Nincs busz.

-Jah. - Botond újabb lépést tett az odú felé. - akkor hogy?

-Lejössz velem, segítesz. Aztán tőlem mehetsz ahova akarsz. - majdnem sírt dühében.

Botond nézte a csomagokat, aztán lassan bólintott.

-Oké.

Lassan magára húzta a nagyobb zsákot és a négy szatyrot kettesével véve elindult a folyosón a lift felé. A harmadik lakásnál jutott eszébe, hogy nincs napközben áram. Bori rezignáltan várta a lépcsőnél.

-Csak tudnám min jár az eszed.

-Nem jár. - morogta Botond. 

A főútnál megálltak, hogy pihenjenek egy kicsit. A sávok közötti füves sávban egy férfi feküdt. Mellette egy kutya ült és nyüszített. Botond letette a szatyrot és átvágott a férfihez. Levette a zsákját és odahajolt a fickó arcához. Hatvanas ápolt úr vlt. Őszülő haja csillogott a napfényben. Kezei szeret maga mellett. Inge nyaka kinyitva. A bőre sápadt és szőrtelen volt. Botond nézte őt, aztán megvakarta a nyüszögő kutya fülét.

A halál közel járt. Ő odafeküdt a fickó mellé. Bori közben elkezdte kipakolni a nagy hátizsákot és pár dolgot átrakott a magáéba. Közben folyamatosan szitkozódott és sziszegett a dühtől. Botond nem törődött vele. Meg akarta nézni a halált. Figyelte az öreg eszméletlen arcát. aztán arra eszmélt, hogy Bori ott hagyta a kutya elaludt és a Nap vakító sugarai mintha az öregből sütnének. lefeküdt mellé és ahogy a válluk összeért ő elképzelte ahogy a középpontja fele halad. A gondolatok elmaradtak, ahogy a testtudata is. a fény maradt csak vele, a tiszta csend és a fény. Aztán lassan visszakúszott a tudatához a testérzet és az elgémberedett hát és a hűvösödő idő. A kutya ott ült nem messze és egy rigót rágott éppen. az öreg is ott feküdt hidegen és élettelenül. A zsákja is meg volt még, éppen csak a világtól való távolsága változott meg. Felkászálódott. Füttyentett a kutyának és elindult vissza a lakásba.

Napok teltek el. Ő kereste a csendet és igyekezett kizárni a gondolatait a fejéből. a csend mint valami hűs tó rezzenetlen vize fogadta be és tartotta meg őt valahol egyel magasabban mint addig. Mindaz ami a városban zajlott kevésbé volt már fontos. Persze lement ő és lopott kaját onnan ahol nem őrizték, de mindig csak annyit amennyi aznapra kell neki és a kutyának. Ha meg is verték, mert kétszer ez is megtörtént, azt sem vette annyira magára. Hagyta, hogy fájjon a teste, de nem gondolkozott rajta és cseppet sem izgatta magát fel. Az ötödik napra tudta megfogalmazni, hogy a csend kiöli a félelemet belőle. Nem úgy, mint egy veterán katonában. vannak neki érzelmei, fél is, és tud megijedni is, de mindezek sokkal kisebb lángon égtek már benne. Aztán egy este nem ment vissza a lakásba, hanem lement a térre a kutyával és szóba elegyedett pár reményvesztett idősebb emberrel. Elmondta nekik, hogy milyen jó a csend és milyen fényes mindenütt ha behunyja a szemét. Azt is, hogy nem számít igazán semmi, hogy ez a világ csak egy játszótér, és neki lassan vissza kellene térnie a fénybe, az ő valódi helyére. csak akkor beszélt ha megkérdezték mitől ilyen derűs és nyugodt. A legtöbben bolondnak tartották. Bárkivel szívesen megosztott a plédjét vagy az ételét, de nem engedte hogy szükséget szenvedjen ő maga. 

Végül odagyűlt mellé egy pár figura akiknek megnyugtatóak voltak Botond szavai és válaszokat találtak égető kérdésikre benne. Botond nem sokat törődött velük. Meghallgatta őket és nem traktálta őket a válaszaival. Végül felkerekedett és mikor úgy érezte egyszerűen ott hagyta őket. a kutya ment vele, és nem ugatott többet. 

Gyuri

Már Biatorbágynál járt, mikor elfogyott az üzemanyag. Úgy lassult le a gép, mint a filmekben. Kicsit sem rázott. A szertehagyott autók és buszok egész úton intették a végre. Az összeroncsolódottak is, és az épek is. Sikerült félrehúznia a kamiont mielőtt az teljesen leállt volna. Remélte, hogy még eléri a kutat, de így sem volt baj. Persze élőben sosem olyan semmi, mint a filmeken. A filmeken amiket annyira szeretett nézni, a filmeken amiket ezer variációban játszott le újra a fejében. Millió lehetőséggel végigzongorázva, hogy ő mit csinálna. Olyankor mindig nagyon sármos volt, mindig délutáni nap volt és mindig nyár. Sosem ült egyedül a kocsiban, és mindig jókat mondott. Gondolatban.
A deggendorfi kereszteződésnél jutott először eszébe, hogy nem megy haza. Persze a becsület azt diktálta volna, hogy menjen, de egy porcikája sem vágyott haza. A kamion elég nagy volt, hogy elaludjon benne, hogy egyenesen lakjon benne. nagyobb volt, mint az építkezési konténerszállások, hiszen rögtön kettő volt, és a leghosszabb fajtából. Ha találna egy kifosztatlan benzinkutat, élhetne benne a kút mellett és ha olyanja van arrébb megy, mint valami lakókocsi monstrummal. Tetszett neki a gondolat. Hallgatta a csendet, falta a kilométereket és újra és újra visszakanyarodott ehhez a gondolathoz. Az áramszünet és a rémes éjszaka elrejtené őt. Bárki azt gondolhatná, hogy meghalt, ahogy annyian. És hogy a kamion nincs meg sem bizonyít semmit, hiszen az emberek kirabolják még a galacsinná roncsolódott szerencsétleneket is.
Haza nem akart menni. Otthon zaj volt, visongás, tévé és kutya ugatás és mosógép és gyerekzsivaj. Nem hallotta a saját gondolatait, nem tudott elmerülni magában olyan jól, mint vezetés közben. A csaja meg elpuhult. Sosem érzett szerelmet, vagy mit, senki iránt. nem volt sok nője. Volt az a csaj abban az osztrák pihenőben a kávézóban akivel időnként kefélt. De abban a nőben sem volt semmi különös. Hajlandó volt, nem volt drága, hiszen csak annyit kért, hogy maradjon reggelig. Készséges volt és még a melle sem lógott annyira. narancsbőrös volt, persze, de abban a félhomályban mindegy volt. Volt a hátán, lapockatájon  egy tetoválása, Egy kicsi flamingó ahogy egy virág kelyhébe fúrja a csőrét. Arra izgult fel legelőször. Mindig hátulról rakta, hogy lássa a tetkót. anélkül nem is ment volna.
a kamionban a másik ülésen kis dvd lejátszó pihent. Kipurcant persze az is, mire Bécsbe ért, d addig jó szolgálatot tett. Hiányozni fog a sok órányi mélytorkos, de sokkal jobban a sokgigányi film, amit összeharácsolt az elmúlt években a pihenőkben összeverődő sorstársaktól. Nem látott meztelenül olyan csajokat soha életében, ahogy fegyvert sem fogott soha. annak idején pont megúszta egy gerincferdüléssel és egy lúdtalppal,. 5000-ben fájt. Megérte.
Nem akart kamionos lenni, ez csak úgy jött. Ahogy a nő is, ahogy a ház is, ahogy a gyerkek. Nem gondolkozott ezeken, hiszen az életnek vannak kötelező elemi. Az ilyesmi kell, mert enélkül elengedett lufi csak egy férfi. Bár ha a volán mögött ült, olyankor sokkal szabadabbnak érezte magát mégis. az autópályák kötött aszfaltszalagjai célba vitték. Lekanyarodni véletlenül nem nagyon lehetett róluk egy ekkora járművel. Tudatosan meg minek is hagyta volna el kis falvakért. Visszafordulni egyenesen lehetetlen volt, csak trükkös kereszteződésekben.
Ilyen volt az élete, egy hosszú sztráda amiben az áramszünet volt a csillag kereszteződés. Nem akart tovább menni abba az irányba. Nem akart maga mellé nőt se férfit. nem akarta a ki és bepakolásokat, a koszos udvart se a nyivákoló gyerekeket. Csak elég üzemanyagot akarat és a horizontot.
Mikor a gép megadta magát Biatorbágynál, kiszállt. Hátrament és kinyitotta a konténert. Bentről kis por libbent ki rá. Elégedetten bólintott és hátat fordított a gépnek. a szeme előtt a dombos táj egészen paradicsominak tűnt. csak el tud bújni egy kis időre itt. Köpött egy hegyeset és kivette a legkülső kannát a raktérből, majd leakasztotta a gumicsövet az ajtó belsejéről.
Előrecipelte a motorhoz. Mikor végzett leült az üres kannára és megtörölte a homlokát. Döntött. Nem megy haza. Marcsi el fog bírni a kölykökkel. Úgy sem szerette őt soha, bármit is jelentsen ez, csak a gyerekek és a ház miatt volt vele. Legyen így. - gondolta egyre felszabadultabban. Nekem itt a kamion és horizont. Ha meg felrobbanok valami gebasz miatt a dupla kamionnyi gázolaj miatt, hát akkor annak úgy kellett lennie. Visszamászott a fülkébe és elindult. Pest alatt az M6-ra fordult és nyugodt tempóba megkezdte az annyit vágyott céltalan utazást dél felé.

Lengyel Marcsi

Aztán lelépett az útra ott, ahol régebben a zebra volt. Na nem mintha ezernyi autó vonult volna elszánta onnan ide meg innen oda. Nem. Alig lézengtek az autók, a sok bringás meg nagyon gyorsan kapcsolt. A zebrának sem volt már jelentősége. A lámpák nem égtek, mert nem volt akkora a forgalom, hogy szükség legyen rá. Átvágott  a Grassalkovich úton aztán be a Hősökön a rendelőig.Ott a lerohadt volvo busz mögül elővezette a biciklijét. A kertvároson áttekerve az ismerős porták előtt lassan hajtva az öreg csepelt, egyre gyűlt benne a méreg. a kicsinek oviban kellene lenni, a nagyobb most lenne elsős a Grassalkovichban. annyira örült, hogy felvették. Jó iskola az. Erre besül az egész ezzel a francos áramszünettel. Azért tekert le az iskoláig, hogy megnézze, valóban nincs tanítás. A kapun ott volt egy papír, gondosan irattartó bugyiban, vastagon oda celluxozava, ami biztosított mindenkit, hogy a tatnítás azonnal folytatódik, amint elmúlik a szükségállapot.
Marcsi lassan tekert. Főleg, hogy a kutyákat ne zavarja fel. Nagyon félt tőlük. Másrészt, hogy lasabban érjen haza. Otthon a szomszéd Panna vigyázott a srácokra, de ahogy az elmúlt lidérces napokon, úgy eztán is rámaradtak. Szívták a vérét. Gondolta ő, hogy majd nehéz lesz Gyuri mellett, de erre azért nem számított. Otthon 'Varsányban, azért mindig megoldották a dolgaikat, mármint a szülei. Neki valahogy nem ment. Gyuri szájában megaludt a tej. Ha otthon volt csak aludt vagy a gép előtt ült és szólni sem lehetett hozzá. Néha kiült a gyerekekkel az udvarra de hamar felcsapta az agyát, hogy milyen kupi van az udvaron.
Van. Valóban. Szerte a sok műanyag játék, dömper meg autók, labda, matrac, homokozó cuccok. De mit lehet csinálni két égető kölyökkel, aki ráadásul mind fiú? A kocsibeálló elfoglalja az udvar nagyobbik részét. Mondta ugyan annak idején Gyurinak, hogy álljon a kocsival inkább az utcára. Túl kicsi a telek, ahhoz hogy beálljon. Elfoglalja majd az egészet, de Gyuri csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ellopják különben. Drágább volt, mint a ház. Valóban. Most a poros gazzal itt-ott felvert udvaron, ha Gyuri nincs otthon a gyerekek játszanak, és igen, széthagynak mindent.
Reggel míg megeteti őket már szétszalad a konyha, nincs egy dolog amit be tudna fejezni. A főzés is ezer megszakítással készül. Anya, nyisd ki, csukd meg, segíts levenni, meg a másik fele, a tedd le, ne bántsd, hagyd békén, mosd meg, tedd vissza, ne vedd el tőle, ne verd meg, ne csípd meg, miért bántod már megint. Örökös rendfenntartás. Vérszívó kis ivadékai. Mocskosak, pimaszak, komiszak és féltékenyek még a levegőre is amit nélkülük vesz.
Ráfordult az utcájukra. A hepehupás lejárt homokban kilapított béka virított. Erről eszébe jutott mennyire undorodik a csupaszságtól. A békáktól és minden más lénytől, akin nincs valami borítás, szőr, toll, vagy minimum pikkely. Aztán eszébe jutott ahogy feküdt pár napja az ágyában, anyaszült meztelen, és próbálta elképzelni, hogy Gyuri megérinti, hogy hozzáér. A nyakáig felhúzta a takarót és vacogott alatta a nyári meleg ellenére is. Csupasz kis béka vagyok - gondolta és szégyenkezve ugrott ki az ágyból, hogy felvegye a pizsamáját. Mindegy milyen meleg van, majd kitakarózik. Mire visszamászott volna a nagyobbik már be is fészkelte magát. Késő éjjel volt. Ciripeltek a tücskök. A nagyobbik sokat forgolódik álmában, így ő ismét nem aludt. De inkább a nagyobbik alvó fészkelődése, mint Gyuri sietős, kelletlen tapogatózása, ami inkább testi szükséglet, mint valódi szeretet.
Letámasztotta a bringát a bejárat mellett. Halkan szitkozódott, mikor rálépett egy műanyag katonára. Félre rúgta és benyitott. A házuk nem volt bevakolva. az ablakok fehér műanyag tokja virított csak töretlenül. A lakásban a rendetlenség még tovább fokozódott. a nagyobbik éppen marokszám szórta szét a legot, a kisebbik a dvd-tartó dobozban ült. A vékony karton alig bírt már ellenállni a fiúcska nyomásának. Kezében a félméteres vékonytestű facica, amit a nővérétől kapott pár éve. A cica feje már letörött. Panna a kanapén ült, felhúzott lábakkal és egy tinimagazint lapozgatott békésen.
Marcsi egy pár pillanatig csak állt az ajtóban és nézte őket. aztán inkább a konyhába ment. A pultra támaszkodott és a arccal a falnak próbálta nem elsírni magát.
-Szia Marcsi. akkor én megyek is. - hallotta Panna melankolikus hangját a háta mögül. Nem mozdult. egy pillanat múlva már a bejárati ajtó csukódására rezzent össze.
-Anya! Anyaa! - hallatszott a kicsi egyre hangosabb szirénázása a nappaliból. - Beszorult!
-Be. - mondta ő mint egy magának, aztán megfordult és megértett valami nagyon fontosat magáról. Benyúlt a mosogató alá és elővette mind a négy IKEA-s műanyagszatyrot és módszeresen elkezdte válogatni a konyhai eszközöket. A kicsi kitotyogott hozzá legörbült szájjal.
-Anya! Cica beszorult a tévé alá.
Estefelé már annyira fáradt volt, hogy kiült a koszos udvarra két székkel. Az egyiken ült, a másikra a lábát tette fel. Arccal a kocsibeállónak, persze. Lassan tekergette a koffeinmentes kávéját. Gyurin gondolkozott. Az esküvőjük elmaradásán, az első gyerek érkezésén. Azon a nyugodt, már már unott hétköznapi némaságon, ami körülveszi őket. Észre kellett volna vennie a jeleket. Látnia kellett volna már az elején, hogy nincs köztük szerelem. Hogy a nyugalom van csak. annak a békéje, hogy valakihez hazamehet. Valaki úgy csinál majd hogy ne legyen baj. Valaki befizeti a csekkeket, valaki gyereket szül, mert azt úgy kell. Valaki majd felépíti azt a látszatot, hogy ők hétköznapi emberek.
a kiskanállal kiemelt a csészéből egy kis kávét majd visszacsurgatta a csészébe.
Megállapította, hogy nem is ismeri Gyurit. Fogalma sincs róla, hogy mi jár a fejében, ha jár egyáltalán valami. A kötelező elemeken túl nincs közöttük kapcsolat, és itt ülve a poros udvaron és visszatekintve együtt töltött éveiken, egészen biztosan sosem volt. Ő a lányregényes álmait vetítette a kevés szavú srácra, aki nem ellenkezett, mikor összeszedte őt, mikor bejelentette hogy gyereket vár és esélyt sem adott rá, hogy máshogy legyen, mint ahogy ilyenkor szokás. Összeköltöztek. Összeházasodtak ugyan, de esküvőjük nem volt a szó klasszikus értelmében. Akkor úgy gondolta, majd a gyerek után, ha visszanyerte az alakját. Most már tudta, hogy soha többé nem fogja visszanyerni. Nem mintha nem tudna lefogyni. Inkább azért mert nem akar. Mit tud ő Gyuriról? Hogy szereti a Foram 1-et és a mekis sajtburget? Hogy szeret vezetni és van két cimborája még a suliból, Árpi és Zoli. Őket sem látta már hónapok óta. lehet hogy már nem is tartják a kapcsolatot. Tudja, hogy szereti a marhapörköltet galuskával és nem eszik csirkét. Hogy nem bírja a hangos dolgokat és szereti a fegyvereket. Melyik férfire nem lenne igaz mindez?

Össze volt pakolva minden. A gyerekbiciklikre felkötötte amit csak lehetett. Könnyű dolgokat, műanyagot, főleg játékokat. a magáéra épített egy nagy felépítményt a mindenképpen szükséges konyhai dolgokból, és a ruhákból. a hátizsákját is ruhákkal tömte meg. A kaját eldugta a vízóra aknába, azért majd holnap visszajön. 'Varsány nincs olyan messze. Talán estére le is érnek, még ha tolják a bringákat akkor is.

Laci bácsi

Laci bácsi lement kenyérért. Persze ez nem volt ennyire egyszerű. Összeszedni magát eléggé ahhoz, hogy lekapcsolja a Mónika show-t, vagy legalább levennie a hangerőt sosem volt könnyű feladat. Úgy tapadtak az idegvégződései az egész nap bekapcsolva hagyott tévére, mint éhes gyermek szája az anyja mellére. De az éhség is elég hangos tud lenni, ahhoz, hogy egy idő után nem sodorhassa félre a lustaság és a reklámblokk. Laci bácsi feltornázta magát az öblösre kiült kanapéról és nyögve tett pár lépést. Meggyőzte magát, hogy nem kell nadrágot váltson, csak egy kabátot elég lesz felhúzzon a sportingre, amit még a neje vett neki. Szegény Zsóka már vagy nyolc éve meghalt.

Kitapogatta a kabátzsebben a tárcáját és a botjáért nyúlt. Fejben végigvette a megtenni szükséges távokat és sóhajtva elindult. Lifttel ment le az elsőről a földszintre. Nyikorgó izületei lefele sem nyugodhattak. Az utca éles fénye hunyorgásra késztette. Lassan, topogva ment. Köszönt a kocsiját takarító szomszédnak és a legkisebb íven próbált lekanyarodni a mellékutcába. A bolt a szemközti sarkon volt, benne újságárus és lottózó is elfért. Leült a lottózóban, mielőtt bement volna a boltba. Nézte a színes magazinokat. Régen sokat olvasott. Verseket és regényeket is. Passuthot legszívesebben. Mostanában nem olvasott. A könyvlapok okkersárga maszatos cetlik voltak. Rég nem látta már a betűket. az orvosnő nem javasolt műtétet a szíve miatt. azt mondta szokja meg.-Nem lehet ezt megszokni. - mondogatta minden alkalommal ha olvasni kellett.Feltápászkodott és odament a lottózós ablakhoz.-Jó napot! adjon egy egyheti szelvényt.-Skandinávot, hatost vagy ötöst...-Nem, nem... - vágott a szavába fáradtan. - Sima ötöst legyen szíves.-Ki van téve. Ikszelje be én meg beviszem a gépbe. - darálta a hölgy unottan.-Ja. - fordult körbe Laci bácsi.Megtalálta a cetliket, aztán csak állt és nézte a színes szélű szürkés lapocskát. Valaki megállt mellette.-Jó napot, Laci bácsi. - hallatszott az ismeretlen mély hang.-Jó napot! Segítene kérem? - kérdezte bizonytalanul az öreg. A nagydarab férfi kivette a kezéből a cetlit és tollért nyúlt.-Mondja csak, jelölöm.-22. ez az én születési évem. 27 Ez szegény Zsókámé volt. 54 ez a lányomé és 59 a fiamé.-Kell még egy.-Maga mikor született?A fickó megdermedt, aztán zavart hangon kinyögte.-Ötvenben.-Akkor legyen az. - mosolygott Laci bácsi és a zsebében kezdett kotorászni apróért.-Hagyja csak. Meghívom erre, tanár úr.Laci bácsi elmosolyodott. A szerelőműhelyben hívták így a fiatalabb kollégák, mert minden felmerülő nehézségre pontosan tudta a választ. Szerette, hogy így hívják. Tisztelet volt benne és szeretet.-Az apjával dolgoztam, ugye? - kérdezte bizonytalanul. De a férfi nem válaszolt, hanem benyújtotta a szelvényt a kisasszonynak, a sajátjával együtt. majd visszafordult a bácsihoz és a kezébe nyomta az igazoló cetlit.-Tessék. Minden jót Laci bácsi.- mondta és kilépett a boltból. A kezében kicsit forgatta a szelvényt, rajta a 22-es 27-es 54 és 59-es számokkal, aztán összegyűrte és kidobta. Tudta hogy a bácsi unokája pont a lottóhúzáskor fog érkezni, és ő fogja összeolvasni a számokat. A számokat amit ő jelölt be. A számokat amik nyernek.

Erősödő ütések

Erősödő ütések

Hátramenetbe kapcsolt. Az autó nyöszörögve lendült neki az egyirányú emelkedőnek. A saroknál sem torpant meg, remélve, hogy nem rohan bele senki. Kikanyarodott a keresztutcára és sóhajtva lendült előre. Az öreg kanáriszínű golf megbízhatóan poroszkált vele le a hegyről, azokon a romantikus kanyargós utcákon, ahol annyit sétált.Már a hegylábnál állt a pirosnál, mikor kiszakadt belőle a sírás. A kis papírdobozból zsebkendőt vett elő, de olyan hevesen ömlöttek a könnyei, hogy végül nem látta értelmét törölgetni. Sikamlós kézzel váltott sebességet. Az autó hátsó ülésén a gyerekülés mellől a kartonkönyvek bezuhantak az ülések közé. Hátrapillantva látta, hogy az otthagyott vizes flakon is megadta magát és lassan csepegve terjeszti a foltot az üléshuzaton. Mindegy volt. Mindegy volt már a rendetlenség az autóban, a folyamatos rohanás miatt félbemaradó feladatok, tettek és gondolatok. Most éppen az életét érezte félbemaradtnak.A mögötte álló autó dudálására eszmélt. Intett és a gázra lépett. A délelőtti ideges forgalom mintha valami tejüvegen túl kavarogna. A robotpilóta vezetett, pedig tudta, hogy ez a legveszélyesebb. Elmerült a semmiben ami a fájdalom és az ijedség között feszült, mint a fúga a konyhapadlóban, amit ő kent végig egy régi nyáron. Az üresség. Beállt a tesco parkolójába és kikapcsolta a biztonsági övet.-a házasságban a férfi létrehoz a nő megtart. - emlékezett a kineziológusnő szavaira. - Meg kell értened, hogy mi a te helyed és szereped a házasságodban.Akkor azt gondolta érti. Most nem értett semmit. Nem értette az egészet, az első perctől kezdve vesztette értelmét az egész rendszer. Visszamenőlegesen.Beállt a tesco busz és pár nyugdíjas szállt le róla és egy hajléktalan pár.Újra és újra lejátszott z emlékezete az utolsó jelenetet. Emlékezett a ruhakupacra a fotel előtt, a játszószőnyegre a kanapé mellett és hibiszkuszra permetezett növényvédő szer édeskés szagára. A hangfal sercegésére.A hálószobából kiszűrődő halk surrogások és elfojtott szavak. Nem emlékezett rá, hogy mondott e valamit vagy csak állt ott és nézte őket, ahogy összeolvadnak. Volt valami idegen abban a testben ahogy felszántotta a másikat. Valami áttetszőség vagy inkább ahogy a fény máshogy tört meg rajta. Mintha nem is lett volna teljesen ott. Emlékezett a saját ijedtségén és döbbenetén túl, valami időtlen tudatosságra magában. Valami rezignált felismerésre, hogy lám, a túlvilági lények át tudják törni a pokol falát. Aztán mikor az a férfi ránézett, mint valami rosszul beépített animáció egy suta sci-fiben ő nem bírta tovább és kifordult a szobából.Eddig talált valami bizsergetően izgatót a melek férfiakban. Főleg a nagyobb darab, férfiasan maszkulinokban, ahogy behódolnak egymás előtt, vagy ahogy elgyengülnek. Ez a férfi az ő saját ágyában az ő saját férjével azonban cseppet sem volt izgató. Ahogy fölötte állt, ahogy uralta az egész szobát azzal a nagyon is tudatos jelenlétével, az elcsúszott dimenziók határán.Kirázta a hideg.Mert ha megcsalja, csalja meg egy nővel. vagy ébredjen rá, hogy meleg és vallja be töredelmesen és tűnjön el aztán. De ez. Látni valaki mással, ha férfi ha nő mindenképpen megrázó. Látni ahogy valaki mást kényeztet, az is más. Ebben a jelenetben nem volt kedvesség. Az a férfi, az a brutális erő egyszerűen meghágta őt. Hason tartotta, hátrafogott karokkal.-Uram isten. - Homlokát a kormányra támasztotta. Karjai ernyedten lógtak szinte a padlóig. Próbálta elfelejteni az arcát, a tekintetét, ahogy hátra fordul és belebámul a szemeibe, miközben a férje nyög. -Nem lett volna szabad látnom. haza kellett volna telefonáljak. Szólnom kellett volna, hogy otthon felejtettem a tárcám. - gondolta kétségbeesetten. Aztán ahogy újra és újra felidézte az emléket az ágy mellett, az éjjeliszekrényen meglátta a tárcáját. Eszébe jutott, hogy mennyire a hangokra figyelt ahogy benyitott a hálóba és a hangok felülírták a csodálkozását azon, hogy az ajtónyílásból meglátta a tárcáját az éjjeliszekrényen. A  tárca ott világított az éjjeliszekrényen, mint egy csali.Sosem szokta bevinni a tárcáját a hálóba, a pénz mocskossága miatt. A háló legyen tiszta.Az a férfi azonban bemocskolta. Szétizzadta és összefröcskölte a hálószobáját és az életét a mocskával.

Valaki megkopogtatta a feje mellett a kocsiablakot. Felnézett. A tescos biztonsági őr hajolt közel az ablakhoz kezével árnyékolva a szemét, úgy kukucskált be.-Jól van, asszonyom?- hallatszott tompán az őr hangja.-Igen. - tátogta ő. - Köszönöm, igen. - és már fordította is el a fejét.-Elnézést de a mozgássérült parkolóban áll és nem látok az autóján matricát. - hallatszott a fickó hangja.

Ő felnézett rá újra és rezignáltan beindította a motort.

Szabó Tomi

járókelő

Lassan mozdult, mint az a macska, amelyik a kutya kenneljében lopakodik, míg a kutya alszik. Lassan mozdult, először csak a rekesz peremét fogta meg, aztán belecsúsztatta a kezét, közben kicsit félrebillentette a fejét, mintha a felső polc egyik dobozának feliratát olvasná. Aztán kihúzta a rekeszből a zsákmányt és kabátjába csúsztatta. Csak a keze mozdult villámgyorsan. Minden más tagja mozdulatlan maradt. Egyetlen villanás. A keze újra a rekesz peremét fogta hanyagul. A biztonsági őr tekintete füstölgő pontokat égetett a kabátjába. Nem törődött vele. Aztán levette a dobozt a polcról és elmélyülten tanulmányozta, aztán fejcsóválva csalódottan visszatette. A biztonsági őr tovább ment.

Később, mikor eladta azt mondta kapta, de már van egy másik. A boltos vállat vont. Kint hét ágra sütött a nap. A kabátja alatt ott lapultak a jegyek. Inge szaglott már és a farmerja is szétfeslett a combján belül. Kopasz fejét már megfogta az idei nap. Szemei élénken világítottak barnuló homloka alatt. Mosolyogva lépkedett,  hosszúakat és lendületeseket, maga sem tudta hova.

Reggel bedobta a felest és a pirulát. Gyönyörű kerek kis tabletta volt. Nem is igazán tudta mi. Egy lomtalanításkor találta egy kupac másikkal együtt. Igazából mindegy is volt, csak pirula legyen és feles. Jártában a tömeg úgy tapadt rá, mint a pókháló. nem csak szagok, hanem érzések és gondolatok is. Vitte őket magán tovább, néha felismerve, hogy ezek valaki máséi, máskor sajátjaiként szeretgetve lenyomatokat. Voltak emlékek, szerelmek, örömök is persze. De legtöbbször magány és félelem. Ezeket nem tartotta meg és rögtön felismerte, hogy valaki másé.

Aztán úgy gondolta biztosan tart valahova, egy kávézóba, biztos. Valakivel találkozik. Igen. Az aluljáróban aztán rutinosan tántorgott neki a jegyet vásárlók sorának és egy jó szagú nő tárcájából sebészi precizitással emelt ki egy kék bankjegyet a sok közül. Elnézést kért és mosolygott. Nem volt részeg. Nevetett a szeme. Aztán elment a kedvenc kávézójába és ivott egy kávét, míg várt. Várta azt a barátját akivel annyi közös ügyletük volt, aki most is tartozik neki, és aki persze késik. Hosszú lábait keresztbe téve, hanyagul könyökölt a szomszédos szék támláján, kint a napon. Inge hajtókája gyűrött volt, de sármos arcán nem sokat rondítottak az évek. Csak az árkok a szeme alatt, azok nem akartak múlni és a kézremegés.

Nem ivott sokat, Többnyire csak egy-egy felest, mindenképpen töményet, de csak egyet. Sosem volt részeg. Azt gondolta fiatalabb korában sokat  ivott és sokat nőzött, és mostanra, így túl ötvene már megállapodhatna.

Voltak szerelmei, ábrándos szép nők. Sötét hajjal és okos szemekkel. Szeretve óvó természettel. Több is. Elhagyták őt, nem értve a zsenit, aki keresi az útját.

-Hosszú az élet. - sóhajtotta mosolyogva, és hunyorgott az emberekre.

Úgy ült le mellé, mintha őt várta volna.

-Bocs a késésért. - mondta neki hanyagul és az itallapért nyúlt. Robosztus testének szűk volt a szék.

-Semmi gond. - jött a laza válasz. Meglepettségnek semmi jelét nem adta egyikőjük sem.

-Mi újság? Család? Lányok? Jól vannak?

A világoskék szemekben egyetlen csillanás volt csak, aztán újra a derűs szemlélődés.

-Felnőtt nők már. Nem lógnak folyton az apjukon.

-A kicsi csak 14, ne viccelj! - rá mosolygott és intett a pincérnek.

-Igen... - mosolygott elrévedve a másik.

-Jah és fogadd részvétem, cimbora. - nézett fel az itallapból, majd egy pillanat múlva megszorította a másik kezét.

-Mi? - tért vissza a jelenbe a másik és belekortyolt a kávéba, csak hogy kibújhasson a kézszorításból.

-Apád temetése, most volt kedden, ugye?

-Igen. - az arc összeesett. - Igen. Nem mentem el. Nem bírtam volna végignézni. - Szemei megnedvesedtek, remegő kezeivel babrált.

-Már csak a bátyád él, ugye?

-Igen. - majd felpillantott a nagydarab fickóra. - Ismerted apámat?

-Persze. Szelíd kis öreg volt. Mindig kihúzott titeket a szarból.

-Ki. - kiitta a kávét. - Hoztál pénzt?

-Ja nem. Pénzt nem, csak a kilakoltatási jött meg, meg egy kőrözési papír. - könnyedén nyújtotta át. aztán megköszönte a pincérnek a kávét és odatolta a másik elé. - Maradj még egy kicsit, rád fér a napozás, olyan sápadt vagy. - Azzal felállt és elindult a park felé.

A két rendőr összenézett és megálltak a kávéház előtt.

-Jó napot! - lépett oda határozottan az egyik, kezében egy kis szerkezettel.

-Jó napot. - mondta erre ő és hunyorogva próbálta kivenni a vonásaikat.

-Szabad elkérnem a személyigazolványát?

-Persze. - mosolygott ő és a belsőzsebéből előhúzta a személyiét. Meg volt már vagy két éve. Juditnál készítette igazán nagy gonddal. Négy másikból építette meg. Igazi remekmű volt. Judit mosolygott is rajta és azt mondta, ez az ő megkésett mestervizsgája. A rendőr nézte aztán visszaadta.

-Köszönöm, Kovács úr. Viszlát.

-Viszlát. - hagyta rájuk és eltette a személyijét. Aztán felbontotta a borítékokat, amik mind Szabó Tamás névre szóltak. Nézte a szöveget de nem látta a szöveget. Azt gondolta ezek szerelmes levelek az egyik régi nőtől, aki Amerikába költözött és most vágyódva ír neki.

Miksa Márton

szomjúság

Miksa Márton megmártózott a reggeli szürkületben. A kirakatok előtt egyszer sem állt meg, csak hagyta hogy körvonalán végigcsorogjon sárga fényük. Az illatok és színek nem csábítgatták. Lassan haladt ugyan a többiekhez képest, de ez fel sem tűnt neki. Kopott kabátját minden szombaton kimosta és málószélű kalapját is gondosan Artúrra illesztette. Artúrt egy lomtalanításkor találta a Hegedűs Gyula utcában találta, és eredetileg kirakati bábú lehetett. Valaki a nyakába illesztett két vállfát és egy villanykörtét a feje búbjára. Ez utóbbit Miksa leszedte róla, még ott frissiben, így Artúr már teljesen alkalmassá vált a kalapja éjszakai gondozására. Miksa a Szondi utcában lakott egy belső udvarra néző, földszinti szükséglakásban. Otthon sosem hegedült.

A reggelek hosszúak voltak és változatos színűek. Ahogy végigbaktatott a Szondyn, ki a körútra. A gimnázium olyankor még kihalt volt és csendes. A gyerekek úgy öntötték el a folyosókat nyolc előtt, minden reggel, hogy készületlenül érte őt. Ott szeretett ülni a keleti folyosón, a 71-es tablókép alatt. Szerette azt az osztályt. Oda járt Szépvölgyi Klárika, aki éveken át járt hozzá magánórákra és talán hegedűtanár lett belőle. És Herceg Isti is oda járt akinek olyan hangja volt, hogy a szomszéd teremben is megállt az óra egy pillanatra ha dalra fakadt. Emlékezett rájuk. A köpenyek surrogására, a nagy, napilapok zizegésére a pad alatt. Szerette ahogy a lányok kirévednek az ablakon, míg ő hegedül. És pontosan ismerte a kócos magas fiúk gondolatait is, miközben ők próbálták hosszú termetüket összehajtogatni az iskolapadba. Volt amelyikből orvos lett, volt amelyikből mérnök. Voltak simlis fiúk is, és simlis lányok. Az egyik, egy butácska, apró szép kislány, akiből pszichológus lett. Miksa időnként elmerengett ilyen dolgokon. Akkoriban ő is fiatalabb volt sokkal. Nem volt annyira jóképű, mint az olasztanár, de azért ő rá is vetültek sugaras leánytekintetek.

Szépvölgyi Klárika például a rajongásig oda volt érte. Kerek arcú finomkezű lány volt. Volt benne kitartás és talán elég muzikális is volt, de kirobbanó tehetség semmiképpen. Érettségi után találkoztak egyszer egy kávézóban. Klárika szomorú volt, mert nem jött el a lovagja, Miksa pedig éppen felbátorodott, hogy egyedül beüljön egy kávézóba. Úgy világított a Szépvölgyi Klári a ablak mellett asztalnál, mint egy jelenés. Világos ruhában volt és egy zserbót vágott morzsákra. Miksa odalépett hozzá, majd leült. Klárika felnézett rá és olyan gyönyörűség olvadt szét az arcán, ami nem hagyott Miksában kérdéseket.Az első órára becsengetés rántotta vissza a jelenbe. Agyonragasztgatott hegedűtokjáért nyúlt és utolsóként ment be, a terembe. Odabent nem ültek Szépvölgyi Klárikák, csak zavarba ejtően felnőtt arcú nők. Finom, rafinált sminkeket kerülgetett a szeme, ha rá mert nézni egy-egy lányra. A fiúk kócosságát reggeli beszárítás adta, és sokszor több figyelmet fordítottak a ruházkodásukra, mint a lányok. Manírosan beszéltek és furcsa, idegen gesztusaik voltak. Amíg ő hegedült ők beszélgettek, mintha a hegedűszó, a fa és az emberi kéz előcsalta mágia, az univerzális nyelv csupán valami gépi háttér lenne, valamiféle kötelező zavaró elem, amit sajnos nem lehet kiszűrni.A kicsengetésekkor lassan engedte le a hegedűt. A gyerekek nem kérdezték meg, hogy kimehetnek e és ő nem szólt egy szót sem. Az óra elején kiosztott fénymásolt jegyzeteket havonta egyszer ellenőrizte röpdolgozat formájában és sosem szólt a minimálisnál több szót. Csak hegedült, sokszor azt sem mondva el, hogy mit játszik.

Ő a gimnázium belső udvarán ült egy agyon firkált és agyonfestett padon. A belsőudvar zárt négyszögén úgy verődött a hegedűszó, mint egy teniszlabda. Ő lábait keresztbe téve, egyik karját a háttámlán fektetve végig egy másik korban érezte magát. Az öreg zenetanár minden szomorúsága benne volt azokban a darabokban, még a tavaszi napsütés ellenére is. A magas mogyorófa ágain kis zöld ecsetek gyülekeztek. Ő az ablakokat figyelte és a visszaverődő fényeket és hangokat. Miksa öreg volt már, nagyon öreg. Sokkal öregebb, mint amilyen korban változni tudnak emberek. Neki mégis meg kellett próbálnia, hiszen ott pislákolt az öregben a szikra. Gomolygó érzéseitől szorítva, piciny égboltján világító sok ezer csillaggal sem tudta elnyomni a szikra gyenge ragyogását. Felállt a padról és zsebre dugott kézzel az ablakokat figyelte. Az öreg hegedülés közben lassan az ablakhoz ment és kipillantott. A háta mögött a zaj egyre erősödött. Az udvaron álló robosztus férfi kikapta a zsebeiből a kezeit és úgy érintette össze őket mintha tapsolna. Az öreg nem értette. A férfi pedig lassan húzta szét a kezeit, mint egy lassított felvétel. Az öreg háta mögött valaki felborult a székével. Csattanás majd csend majd röhögés. Ő tovább hegedült és nézte a távozó férfit.

A Szondy utca koszosabb volt mint szokott. A kutyaszar úgy fegyűlt benne mint anno a kilencvenes évek közepén, mikor lépni nem lehetett a járdán anélkül, hogy bele ne lépjen egybe az ember. Lassan ment, mert lassan szokott. Kezében a kopott hegedűtokkal valahova a horizontra nézve, vitte a lába, oda sem figyelve. A szomszéd ház előtt egy fiú állt és a csengősort nézegette. Majd mikor Miksa a maga kapujához ért a fiú odalépett mellé és halkan, zavartan elkezdett beszélni.

Miksa még reggel is ott ült, a nyikorgós régi konyhaszéken és a fiatalember után maradt poharat leste. A hegedű kibontva ott volt az asztalon. Játszott rajta. a fiatalember is és ő is. Nem tudta mit mondjon neki. Nem akart tanítványokat. De ez a srác, a letolt farmerjával, a csuklyás pulóverében olyan idegen volt és mégis olyan ismerős. Felkai Péternek hívták, mint megtudta. Harmadikos volt. Miksa ült és emésztgette a hallottakat. Ez a fiatalember beleszeretett a játékába ott az iskolában, és ő se a nevére se az arcára nem emlékezett. Ráadásul azért jött, hogy magánórákat vegyen tőle.-Hiú vagy. - mondta magának. - Nem kell neked már tanítvány. - felállt és a poharakért nyúlt. - Családot szeretnél, nem tanítványt. - betette a mosogatóba a poharakat és vizet engedett beléjük. - Valahol a világban van is családod. Ó te vén bolond.A fiatalember meghagyta a számát, hogy ha jöhet szóljon neki. Miksa leült a megmedencésedett ágy szélére és forgatta a lapot amin a számok sorakoztak. Végül felhívta a beporosodott öreg bakelit telefonról, amit szinte sosem használt.A fiú végighallgatta és azonnal igent mondott. Miksa letette a telefont és mélyeket lélegzett. Aztán a szekrényhez lépett és levett a felső polcról egy régi-régi szaloncukros dobozt. Lassan nyitotta ki, szemezgetett a borítékokban, majd előhúzott egy pár fotót amin egy kislány volt látható egy babakonyha előtt. Hosszú haja lófarokba kötve, finom arcéle pont olyan, mint az anyjáé.A Felkai fiú majd egy hónap múlva lépett oda hozzá egy délelőtt az iskolai folyosón. Egy dossziét nyújtott át és bele pirult a mondandójába.-Megtaláltam. Franciaországban élnek. Fodrász lett. Van egy kis boltja egy La Milesse nevű kisvárosban. Ott él. Hozzáment egy ottmaradt amerikai veterán fiához. Három gyerekük van. Írt a tanár úrnak egy levelet, meg küldött fényképeket is. Ezek vannak a mappában.

Miksa hazament a Szondi utcába, a belső udvarra néző, földszinti szükséglakásba. Addig otthon sosem hegedült.

Kovács Évik

kereszthivatkozások

Voltak lányok akik a humoráért és a műveltségéért szerették Szabó Tomit, mások a csinos, lányos arcáért. Persze messze nem volt tökéletes, de a hibák, akkor, a jó nevű gimnázium negyedik osztályában még nem látszottak olyan bántó körvonallal. A két Kovács Évi egy osztályba járt. A két Kovács Évi semmiben nem hasonlított egymásra. Az egyik nőies idomú, nevetős, csupa élet volt, a másik fekete-fehérben járt, vékonyka volt és szomorkás hangulatú. Szabó Tomi mindkettővel járt. A hosszú lépcsőkön hol egyikkel csókolózott, hol másikkal, de sosem kísérte haza egyiket sem. Sietős légyottjaikat a bátyja szobájában intézték és ő sosem tévesztett nevet. A két lány sokáig nem tudott a másikról. Aztán egy hűvösebb októberi napon, Tomiék kék padlószőnyeges lakásában, a cigifüsttel konzervált bútorok között ott sírt az egyik Kovács Évi. Tomi anyja, aki szerette volna ha maga is 17 éves lenne egymás után szívta a cigiket, és szenvtelen hangon formált szavakat a gondolataiból. Melyeket francia versek ihlettek és a pasziánsz, amit aznap este is a márványlapu dohányzóasztalon rakott. Rá se nézett a síró lányra.
Három fia volt. Három semmirekellő fia. A legnagyobb okos volt, a középső szép, a harmadik talán kedves lehetett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok. A két Kovács Évi nem szívlelte egymást. Azon az estén aztán Tomi apja elégelte meg a dolgot elsőként, és mert nem viselte el a sírdogáló nőket a nappaliban, döntésre kényszerítette Tomit.
-Jó legyen. - nyomta el a csikket a fiú és kabátot húzott, hogy beszéljen a másik Kovács Évivel. De már a kapun kilépve tudta, hogy képtelen rá. A másik Kovács évi vékony bőrén átragyogtak az erek. Olyan vékony volt, hogy ezen a szeles őszön, mikor a sétányon bóklásztak, csak azért nem fújta el a szél, mert ő erősen fogta a lány törékeny kis kezét. Jó volt mellette nagynak és oltalmazónak tűnni. Órákig képes volt hallgatni őt, ahogy művészetről, irodalomról és politikáról filozofál, és soha nem vitatkozott vele. A másik Kovács évi bús volt, hangos nevetésű, és folyton vitatkozott vele. Folyton megtalálta a gondolatmenetek sánta hátsó lábait, és azt is tudta mindig ha hazudik.
Elért a kapuhoz, és felpillantott a lámpafénybe. Aztán leült a lépcsőházban a fordulóban és várt. Lehunyt szemmel várt. Aztán amikor már fájósra fagyott a feneke a vékony farmerban a márványlépcsőn hazament. A másik Kovács Évi már nem sírt a nappaliban. Az anyja lefekvéshez készülődött, az apja meg aludt.

Évi felpillantott és megállt benne az ütő.
-Elkéstem! - suttogta, majd ő is a kabátjáért kapott és kiviharzott a lakásból. A lépcsőkön is futott fel a várba, amennyire csak bírta, és a késés okozta félelem felülkerekedett minden más érzésen. A csigalépcsős házban aztán kifújta magát. A kulcsot finoma illesztette a zárba, hogy ne csapjon nagy zajt. Mindennél jobban félt az apjától. Mély lélegzetet vett aztán megpróbálta elfordítani. A kulcs akadt és nem fordult. Évi nézte az ajtót és a tarkóján bujkáló rossz érzés most kirajzolódott mint nyári délutánon az árnyéka a nagyi verandáján.
-Lecserélted a zárat? - szakadt fel belőle a döbbenet. - Annyit késtem, hogy lecserélted a zárat?! Csöngetett és kiabált, aztán kicsit verte az ajtót, aztán leült és sírt. Elképzelte a csinos polgári lakást, ahogy a nagyvirágos tapétával közrefogott zsúfolt térben ül az apja és az anyja egymással szemben, szigorúan, köntösben, és hallgatják ahogy ő az ajtó előtt kiabál és zokog. De bent nem mozdult semmi. Egy idő után már nem volt mit tenni és visszament a Szabó Tomiékhoz.
Így lettek ők egy házaspár.

Házibulik sorakoztak sormintában a kocsmai beszélgetésekkel. Politika, irodalom és nagy, világmegváltó ötletek. Valahol ezek között ritmust bontón ott fakult az érettségi és valami nyomasztó szándék, hogy egyetemre kéne menni. jelentkezni legalább. Vagy valami szakiskolába, ha már az egyetem sem és a főiskola sem bizonyult reálisnak.
Kovács Évi addigra kétszer próbált öngyilkos lenni, de nem sikerült. A másik Kovács Évi napi harcot vívott a Tomiban felgyűlő alkohollal és a lustasággal ami ezt beburkolta. Mindenféle unkát keresett neki és hitt magukban, rendületlenül. Szeretett volna gyereket, ahogy a másik Kovács Évi is, szeretett volna lakást és biztonságot, ahogy a másik Kovács Évi is. Tomi kimaradozott, ivott és lógott a munkahelyéről. De szép volt és vicces és kedves és okos. Így amikor ott volt mindkét nő eltekintett a perpatvartól.
Aztán elhívták Tomit az Orosz Nőhöz.
Az Orosz Nő alacsony volt, sárgás színű. Sárgás haját kibontva hordta, csak egy széles pánttal fogta hátra a homlokából. Erősen kihúzott szemei minden más vonást elnyomtak az arcán. A fogai makulátlanok voltak, sokak szerint nem is valódiak. Akcentusa volt és királynői megjelenése.
A nő partijain, mert ezek már nem fértek bele a borozgatva világmegváltós egyetemi buli kategóriába, asztaltáncoltatás folyt. Kovács Évi hogy valami érdekes is legyen benne rákérdezett a gyerekre. Lesz e és ha lesz, mikor lesz nekik. Az ujjak alatt repült a hártyavékony kistányér. Hamarosan ott virított a dátum és a szám. Egyetlen gyermek, majd, két év múlva. Évi megnyugodott. Akkor két év múlva is együtt lesznek. Aztán elnevette magát.
-Hülyeség.- gondolta - Szellemek nincsenek.

Akkoriban a Vérmezőn még vékonyak voltak a fák, és végig lehetett nézni rajta a Mikótól a Moszkva térig. Késő este volt. Szerelmespárok fázósan tekeredtek egymásra a pirosra mázolt padokon. Tomi keveset volt otthon, és sokat utazott a két Kovács Évi között. Titokban tartani egymás előtt őket teljesen lekötötte minden erejét. Sokszor úgy érezte ez a két nő valójában egy. Hogy a nevük azonossága egy kapocs, hogy ami nincs meg az egyikben az meg van a másikban és valójában egy azon gyermeket hordják ki éppen. A két has ugyanabban a tempóban nőtt és a két nő ahogy teljes habitusuk más volt, úgy a várandósságot is egészen máshogy viselték.
Két évvel az Orosz Nőnél tett egyszeri megjelenés után, egy hónap különbséggel szültek. Leányokat. Mire a második megszületett már megindult az apasági keresete az elsőnek. Tomit is behívták, de semmi eredményre nem jutottak. Az egyik jelölt vette végül a nevére a lánykát, de váltig állította, hogy nem az övé. A másik Kovács Évi pedig belekezdett a visszaszámlálásba.
Három év múlva váltak el. Addigra Évi talpraesettebb lett mint valaha, de csupa félelem és reszketés a kislány miatt. Addigra Tomiban a nyugtatókra ivott alkohol teljesen összemosta a valóságot az ábrándjaival. Képtelen volt különbséget tenni. Még azt sem vette észre, hogy e kettő nem ugyanaz. Mélységes hittel adta elő a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. aztán egy lopási ügy miatt, a bíróságon Éviben eloszlott minden kétség, mint lábos felett a gőz. Nem akar ő ettől az embertől semmit. nem akarja a gyerekét a közelében tudni. A válásuk gyors volt, vagyonmegosztás nélküli. Semmijük nem volt pár láboson és egy macskán kívül.
A másik Kovács Évi az idegösszeroppanások között bűnbánóan ölelgette a maga kicsijét és sóváran gondolt egy elképzelt idillre amiről azt hitte a másik Évinek jutott, a Szabó Tomi oldalán.