Sivatagi szelek

Mint minden egykor eminens, ázsiai gyökerű férfit engem is elér a rend felrúgásának kényszere. A tett, amivel felégetek minden addigi struktúrát, szokást, kötelességet és elvárást, hogy aztán a vastag hamutól szürke tájamban – amit rendszeresen életnek hívok – valami harsányan virágzó, vagy szelíden zöldellő nőljön. A szándék mint minden egykor eminens, ázsiai gyökerű férfi életében, az enyémben is tettek nélkül elhal. A rumlis, koszos, ápolatlan hátsókert, - ami rendszeresen életként funkcionál – pedig marad ahogy van. Sehol egy pusztító szikra vagy üdítő szélroham ami kisepri és kipurgálja belőle a sok felhalmozódott salakot.

Annyira azért próbálkozom, mint egy terráriumban élő rágcsáló, aki háromhavonta a vackát egy sarokkal arrébb telepíti. Igaz ugyan, hogy a terrárium kicsi, a falai üvegből vannak, és az egész egy pillantással átlátható, mégis megnyugvást ad a kis állatnak egy időre az új sarok illúziója. Nekem is ilyen enyhet ad egy pár órára a takarítás és egy egész hétvégére a lomtalanítás. Idén ez októberre esett, erre a fényes szép októberre. Mivel a nagymama bútorai teszik ki a tárgyaim nagy részét, idejét éreztem a felméretésüknek, mielőtt a lomtalanítás bűvös szombatja rám nem töri az ajtót. Felhívtam három antikost, hogy biztosan minden tárgynak új tulajdonosa legyen. Majd miközben a lelkes antikost vártam egy szerda délután a maradék két székkel és üveges tálalóval, megpillantottam az előszobai szekrény aljába betolt dobozt, benne a mamától maradt papírneművel. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy besüthessen a nap és letelepedtem az egyik székre hogy kényelmesen végigturkálhassam a doboz tartalmát.

Egyszer már végignéztem, mikor meghalt a mama, de akkor korántsem voltam olyan nyugodt, már-már halottian apatikus mint manapság. Az első borítékban iratok voltak. Bele gyönyörödtem a kacskaringós kézzel írt betűkbe, a kimunkált karakteres kézírásokba és az ilyen kiírt szövegek sugallta harmóniába és stabilitásba. Elhessegettem a gondolatot arról, hogy mennyit számít egy gondolat lejegyzése, kézzel lejegyzése, le rajzolása, és én mennyi nyomot hagytam magamból ha hónapokban, de talán években is mérhető ideje nem írtam kézzel. Helyette inkább azon hagytam tűnődni magam, hogy a betűk formája mennyit változott. Hogy azt hihetnénk a szavak amikkel felnőttünk állandóak. De nem. A szavak sem a régiek. Anyám és egyáltalán gyerekkorom Ázsiájának hangzása, illata, íze egészen elferdült tőlem, mint valami halszemoptika horizontja. Manapság Ázsia idegen, turisztikai bennem. Valami olyasmi ami mindjárt eltűnik annak lenni – vagy már most sem létezik annak lenni – amit ismerni véltem. Skandinávia szintén ilyen ízű bennem. Még nézegethetek képeket az ott leélt időszakomról, de már sosem fogom megtalálni az Ottával bekóborolt utcákat. Még azt hiszem, hogy ismerek egy tucat nyelvet, de ha az ott élőkkel beszélnék érezném, hogy a nyelv amit használok már elavult, már nem az élő, aktuális nyelv, nem a mai tudata annak a népnek.

A nagymamám dobozában zömében fotókat találtam ezúttal is. Az a kevés irat ami utána maradt egy kis műanyag tasakban elkülönült, mintha nem is a képekhez és az azokat bevonó egykori érzelmekhez tartoznának. Hivatalos iratok egy dagályosan szerető lélek papírjai. A fotók albumokban vagy borítékokban feküdtek, tematikusan. Szépen kivettem őket, beletúrtam a a törékennyé száradt lapokba, nézegettem a szinte ismeretlen arcokat. Megsárgult karácsonyfák, kizöldült tavak, megszürkült világos egek. Mintha egy másik emberhez tartozó másik bolygón készültek volna. Egy volt csak – a legalsó – ami kerettel együtt került a dobozba. A nagyszüleim aranylakodalmán készült itt Budapesten. Én is jól látható vagyok rajta, és Otta is mellettem. Ez volt az egyetlen kép, amit én tettem a dobozba.

Becsuktam a dobozt és visszatoltam a szekrénybe.

A mama bútorai az ő sivatagának fényesre koptatott koponyái voltak. Az én életem sivatagában a koponyák fakuló színű pólók és egyre homályosodó tintasugaras nyomatok digitális fényképekről, megkarcosodó CD lemezek, amikről adatot már rég nem lehet kinyerni, de még gondosan őrizgetem őket a kézzel írt tokjaikkal együtt.

A felégetés purgatóriuma mindenkit elér, amúgy – nyugtatgatom magam ezen a ponton – hiszen a halálunk után, valaki úgyis kidobja majd a tárgyainkat.

Mikor az antikos, mint egy hetven perc késés után megérkezett én már kivettem a fotók közül az engem érintő pár darabot, az iratokat és azt az egy keretes képet, a többit pedig egy tízezresért cserébe vidáman elvitte az antikos.

Mert felégetni a más földjét sokkal könnyebb. A kiválogatott képeket aztán bepakoltam az én fotós dobozomba, a printek és a cd-k közé, hogy ott pihenjenek a következő szanálási rohamig. A lakás majdnem üres. Jól mutatja milyen vagyok. A szinte üres szobában aztán a szavak labirintusába menekülök és dolgozom órákig, és hálás vagyok, mégis, belül, hogy a lomtalanítási vihar nem rázott meg nagyon.

Aztán másnap az antikos felhívott, hogy kipakolta a képeket is és egy nő felismerte magát az egyiken és elkérte a számom.

Vannak olyan szituációk, amiket nem tudok kezelni. A váratlanul telefonáló idegenek például ilyenek. Mondanom sem kell, hogy onnantól naponta negyvenszer eszembe jutott a nő aki valamelyik képen magára ismert. És mégis mit akar tőlem aki a legtöbb képen kisgyerek vagyok? Persze négy nap múlva telefonált és betolta a telefonom apró nyílásain át a sivatagi szelet az életembe.

- Jó napot kívánok, Groó-Lechner Szilvia vagyok. - mondta egy kellemes női hang és én már tudtam, hogy igaza van. A nagypapa anyai ágát hívták Lechnernek, már ami megmaradt belőle. Az a család szervezte a nagypapa temetését is. A mama annyira nem volt oda értük, valami ingatlan elkótyavetyélése miatt, de emlékszem a három szőke kislányra akik valahogy rokonaink voltak, és akik leveleztek is velem olyan 8 vagy 9 éves korunkban. A háromból kettő iker volt, a harmadik pedig örökbe fogadott ismerős kislány volt. A neveikre nem emlékeztem, csak a libbenő copfokra és a térdekre, és arra, hogy mindig sugdolóztak és elvették a sapkámat.

-Halló? Groó-Lechner Szilvia vagyok és Hercz Ákost keresem.

- Melyik lehet a három lányból? - tipródtam.

-Hall engem?

-Sure. - szakadt ki belőlem, majd sietve magyarra váltottam. - Elnézést, igen, hallom és igen, én vagyok, és jó napot. - kínosan elnevetem magam, majd ő is.

- Talán emlékszem rád... - motyogom és fintorgok a telefonnal a kezemben miközben felállok.

- Örülök. - hallatszik a megkönnyebbülés. - Megtaláltam pár képet a balatoni nyaralásunkról egy Király utcai régiségkereskedőnél.

-Ne haragudj, hogy odaadtam őket. Természetesen visszaveszem neked őket, ha az megfelel. - az alázatos ázsiai jó modor úgy ömlik elő belőlem, mint egy artériás vérzés. Mindent elborít. Azon kapom magam, hogy japánosan hajlongok közben.

-Ó, - szinte nevet – már megvettem őket. Nem ezért kerestelek meg, hanem mert szeretném felvenni a család feléd eső ágával a kapcsolatot.

-Hát most ezen a kontinensen azt hiszem én egyedül vagyok a család felém eső ága.

-Kiváló. - a hangja humorosan játékos. - Haragban vagy a többiekkel?

-Kiváló. - gondolom. - Milyen többiekkel? - kérdezem óvatosan.

-A szüleid is meghaltak?

-Én meg már halott vagyok. - gondolom latinul, szinte látva a csupa verzál szöveget a telefonból előtörni, de inkább nem válaszolok.

Csend

-Elnézést. - mondja minden meggyőződés nélkül, mire én felháborodok az összes élő és az elhunyt családtagjaim nevében is.

-Elnézést. - mondom én is ismét a jó modor jegyében, lenyelve minden feszültséget. - Nem tudom mit mondhatnék. - válaszolom az újabb csendre.

-Találkozzunk. - mondja ő, komolyan és határozottan, én pedig azon kapom magam, hogy testi tüneteket produkálok. A szívem gyorsabban ver, a szám kiszárad és akarok is vele találkozni és nem is.

- Hozd el a fotókat, kérlek. - mondom azt remélve hogy így kideríthetem melyik is ő a három lányból.

- Oké, de mikor és hova? - elneveti magát én pedig elvörösödök. Makogok valami helyet és időt és egy gyors viszláttal lerakom. Szinte azonnal ott vibrál a telefonban az sms, benne egyetlen OK-val.