Tuba

Andris megtalált még így is, hogy már vagy fél éve nem laktunk egy házba, és soha nem kerestük egymást csak és kizárólag személyesen és csak zenei ügyekben. Amikor abban a nehezen jött és könnyen semmivé foszlott rózsaszín cukormázas résznél tartottam az életemben amit a Szép Ilonkától párszáz méterre éltem az Ágival, ő volt az a szomszédom, aki a Vígben volt hegedűs. A fölöttünmk lévő lakásban lakott és vagy hangosan dugott vagy nagyon hegedült. Néha lejött a kertbe - ilyenkor találkoztunk - és befüvezve bólogatott a tőlem kikúszó zenékre. A fonottak jöttek velem ahogy a rossz szokásaim is. Itt is kiültem reggelente - vagy ami akkoriban reggelnek számított de valójában inkább volt délelőtt - macska nélkül, de elég szabad elmével. És ha Andris felbukkant, szívesen elemeztem ki a hangokat és a hozzájuk nyúlósan tapadó filozófiát.

Az első alkalommal már úgy érkezett a lugasba, hogy éppen könnyedény monologizált a komolyzene áldásos pszichés hatásairól és elengedhetetlen jelenlétéről a belváros lüktető életében, amikor a szobámból kiscsorgó zenefolyam éppen egy unplugged rock koncertfelvétel szólalt meg. Én aznap alapvetően drum and basst hallgattam és némi minimalista elektropoppot, így csak bólogatásra meg hümmögésre futotta, de a kezdődő koncertfelvétel hangulata engem is magával ragadott.

-Hegedű, ugye? - kérdeztem rá a biztosra, csak hogy fenntartsam a témát.

-Igen. Még mindig. Te is zenész?

-Á. Csak figyelek.
- és felmutattam mind a hat ujjamat.

Azt hiszem ezen a ponton lett arcom először benne.

-Nekem is jól esne egy ilyen kis kamara koncert. - mondta halál komolyan körbefordulva a lugasban, mintha azt mnérné fel, hogy elférne itt pár szék még a többi zenésznek.

-Nekem egy talp masszázs. - motyogtam abban a reményben, hogy nem hallotta meg, de abból ahogy rám nézett tudtam, hogy már nem csak arcom, de előjelem is van a fejében.

-Én nem vagyok meleg. - mondta inkább szégyenkezve mint zavarban. Én azonban ezen a ponton jöttem zavarba.

-Én sem, csak hülye.

Beállt az a csend amiben én nem tudom sosem, hogy sírjak vagy röhögjek. Végül arra gondoltam, hogy ha már így alakult, akár kedves is lehetnék.

-Lopd el a bulit, hallod. Hozd ki azt a hegedű. - azzal még a karját is majdnem megveregetem, mert meglepő mélységekbe tudom magam sutáskodni ha már elindultam egy lejtőn lefele, de a mozdulat sután félresiklott, ahogy ellendült a lépcsőház irányába.

-OK! - kurjantotta és már hozta is a hangszert. Aztán megállt az udvar közepén és úgy kezdett rá, mint egy üvöltésre.

Az egész ház megdermedt. Éreztem ahogy a nyugdíjas nénik az emelten szájuk elé emelik éppen a reggeli kávés csészéjüket de a hang hallatán belemerevedtek a mozdulatba. Még a rigók is rezzenetlen hallgatták a hegedűt. Az meg nyikorgott és sírt és nyafogott és vinnyogott. Én egyre kisebb levegőket vettem, neki egyre vörösebb lett a feje, mintha az ő oxigén ellátása az én orromon múlna. Aztán egy pillanat múlva elernyedt, leengedte a hegedűt maga mellé, mire a rigók felreppentek. Andris visszarogyott a fonottba, én csak pislogtam mint egy kényszeres. 

-Na?- kérdezte.

-Brutális volt. - mondtam őszintén.

-Kár hogy nem vetted fel.

-Nagy kár. - mondtam de a végén röhögtem. - Mondd hogy be vagy szívva, kérlek.

-Ja? Be vagyok. Amúgy ki sem mertem volna jönni. Amennyire magabiztos vagyok nőkkel, mint zenész, nálam félénkebb alakot nem láttál még.

-Nem hiszem. - ezen a ponton már kedvelem.

-Pedig. A Vígben vagyok sokadik hegedűs. Senki nem lát sosem.

Hangosan röhögök.

-Az árokban lapulsz és intésre ölsz.

-Ja ja! Az az!

Na onnantól annyi volt. Folyton átette a fene. Hozott cigit, bort vagy vizet. Bagóztunk, röhögtünk. Minden alkalommal úgy köszönt el, hogy éppen egy nő kereste telefonon.

Andris jó arc volt. A csajok akik jártak hozzá szintén azok voltak. Kicsit sajnáltam őket, ahogy a Csoki nőit is, hogy nem merik észre venni, hogy elég sokan vannak. De ahogy Csokinál is tény volt, Andrisnál sokkal biztosabb igazság, hogy nekem aztán semmi közöm a viszonyaikhoz. Ha nem volt otthon, néha, a lányok előbb vagy később jöttek, és hajlamosak voltak beülni a lugasba, hogy ott várják meg az illatos zöldben, miközben tőlem a küszöbb alatt tekereg ki hozzájuk és a bokájukra csavarodva nem engedi őket mondjuk Ludovico Einaudi egyik zongorafutama.

Andrisnak mindenféle zenei irányzattal meg volt a maga kapcsolata. A hegedű inkább csak egy szeglete volt. Nagyjából el bírt bármilyen hangszerrel, ahogy, ha jól vettem észre bármilyen nővel is. Amit nem tudott kezelni az a pénz és az idő volt. Én ezzel a kettővel igazán jó viszonyban voltam mindig is, ám se a nők se a hangszerek nem tartoztak a királyságomba.

Amíg ott laktunk, több tucatszor bízott meg ilyen átadós-átvevős ügyletekkel. Minden alkalommal hangszereket kellett pakolásznom hetekig, hogy a megfelelő - gondosan nem a megjelölt időpontban érkező magát megfelelően igazoló személynek átadjam. 

Az egyik ilyen küldönc egy Verocs nevü kék hajú lány volt. Nem nagy dumás, inkább jó agyi szövegszerkesztőjű csaj volt. Ismerek ilyeneket, zömében fordítőkat persze, de kiszúrhatóak, mert nem lesznek társaságközepi megmondóemberek. Egyszerűen azért, mert a finomságok, amiket a szövegeikbe építenek építenek elárulják őket. Az ilyeneknek - mint én is - a szöveg milyensége, a szavak kiválogatása legalább olyan fontos, mint a mondanivaló. Szóval a Verocs is ilyen volt. Barátnője egy darabig a simlis Andrisnak és hurcolászója a hangszereknek. Egy idő után már azon kaptam hogy egész délutánokat elücsörög nálam, egy kotta vagy fuvola ürügyén. 

Amikor vége lett a cukormázas időszaknak egy darabig nem is jutott eszembe a Verocs, se a hangszerek és Andris végképp nem. Elköltöztem kis szülői házas intermezzó után a Déli mellé - mert úgy megszoktam a budai nehezített terepet, egy fura ház földszinti lakásába, ami technikailag egy kis ház volt a belsőudvar közepén. Egyetlen szoba-konyha, mellette bokor és fa, körülötte a 3 magas emelettel körbeölelő ház. Itt éreztem magam egyedül eléggé elvackolva. Taxiállomás egy saroknyira, metró, busz, villamos zebrával vagy lifttel de legdurvább esetben lábon elérhetően. Már egészen jól voltam, mikor felhívott az Andris, hogy a tuba, amit immár fél éve őrizgetek, immár kellene. Körülnéztem és valóban, a hülye nagy tubát úgy megszokta a szemem, hogy eszembe sem jutott, hogy valójában másé. Magaménak tudtam addigra már, hiszen senki nem jelentkezettb érte.

- Küldök érte valakit a héten. - mondta Andris, de éreztem a hangján, hogy fogalma sincs hogy ki lesz az. 

- Küldd a Verocst, ahogy mindig. - mondtam neki reménykedőn, hátha lesz egy kellemes délutánom egy kellemes nővel. De a csend a vonal végén hosszabb volt a kelleténél, így okosan összeraktam, hogy a Verocs már nem kapcsolat.

- Küldök valakit. - mondta végül és elköszönt.

Újabb hét telt el, míg jött egy sms a Verocs számával, e-mail címével és azzal, hogy ugyan fasírtban vannak, de legyek oly jó és teremtsek a tubával olyan szitut, hogy találkozhassank újra. Úgy hogy én felhívtam a Verocst, aki kultúrlény révén jött is a tubáért. Igaz nem beszélgetett velem sokat, és nem volt cseppet sem oldott, de legalább addig sem gondoltam semmi másra. A haja más árnyalatú volt, ahogy a hangulat sem volt olyan lugas-zöld tavaszi harsonás. Utóbb esett le, hogy ő sem boldog már, ahogy én sem. Semmi meglepő nincs abban, ha nem jópofizunk nyomorult sorstársainkkal. Minek?

Végül a Verocs elvitte a tubát magával, de úgy ölelte magához, mint hideg szívű exét. Nyár vége volt ugyan, de a jelenet dermesztő volt. Annyira, hogy csak az ablakon át lestem, visszahívni nem volt erőm. Akkor esett le nekem, hogy mennyire imádta az Andrist. Magához szorította a tubát úgy, hogy a hideg fémhez szorította az arcát, hátha a hidegtől elapadnak a könnyei, én meg ugyanezzel a szándékkal nyomtam az ablaküveghez a homlokomat.

Aztán újabb hetek teltek el, én meg is feledkeztem ismét a tubáról, abban a hitben élve, hogy ők összefutottak és vagy dugtak vagy nem, de legalább megbeszélték a dolgaikat. De Andris felhívott egy hideg őszi délutánon, hogy most már nagyon kellene az a tuba és a Verocst sehogy sem éri el. Úgy hogy szeretne megkérni hogy vegyem fel a kapcsolatot vele normálisan és szerezzem vissza a tubát, majd el jön ő maga érte.

- Hm. - gondoltam merészen. Na nem mintha nem dolgoznának ugyanott, nem mintha neki ne lenne sokkal könyebb bárhova elmennie, pláne egy ekkora tárggyal mint a tuba, de ezt annak tudtam be, hogy nem hagyott lábatlan mivoltom mély nyomot benn. Ez a gondolat persze annyira jól esett, hogy

írtam is neki, ő meg ugyan visszaírt, de se a tuba se a Verocs nem bukkant fel az ajtómban. Bár levelezésünk igazán szórakoztató volt, éreztem valamiféle azonosítást, vagy közös kalap alá vonást Andrissal. Időbe telt míg rájöttem, hogy Verocs fejében én Andris hozadéka, és elvesztésével járulékos veszteség vagyok. Nosztalgia és fájdalom bújkált a sorai között, és minden levélben ott volt a hülye tuba. Végül bepipultam és magam mentem elébe a sorsnak. Lábra pattantam, mint egyszeri huszár és elszántan felkerestem Verocskát kies légvonalban 1,5 km-re lévő otthonában. Persze nem volt otthon, de ez ott és akkor már mit sem számított. Túl voltam a Széll Kálmán tér minden rámpáján és lépcsőjén, mert azt hittem a gyalognál jobb a villamos. Sáros síneken botladoztam és kivertem egy néni kezéből egy csomag színes zoknit is. Mindegy volt, missönben jártam. Verocs kapujában azonban hiába kutattam a neve után, nem írta ki a kapucsengőre. De mint rendes lovagot engem ez sem tartott vissza és miután kölcsönösen a frászt hoztuk egymásra egy ott lakó szociopata matematikussal vagy könyvelővel megszereztem a tubát. Andris majd megoldja, hogy honnan  szerez másikat. Nem engedhetem Verocskát kihullani az életemből. Túl sok kedves nőt veszítettem már el ilyenek mkiatt. Barátság is kell, nem csak a hangos szex a falon át. Most nincs falszomszédom, legalább beszélgető társam legyen egy csinos nő.
Sajnálom, Veronika, írtam neki sms-ben, ha akarod a nagy értékű virágládádat, amit abban a lila vödörben tartottál mostanáig az ajtód előtt a gangon, személyesen kell érte jönnöd, különben vissza viszem.

Sivatagi szelek

Mint minden egykor eminens, ázsiai gyökerű férfit engem is elér a rend felrúgásának kényszere. A tett, amivel felégetek minden addigi struktúrát, szokást, kötelességet és elvárást, hogy aztán a vastag hamutól szürke tájamban – amit rendszeresen életnek hívok – valami harsányan virágzó, vagy szelíden zöldellő nőljön. A szándék mint minden egykor eminens, ázsiai gyökerű férfi életében, az enyémben is tettek nélkül elhal. A rumlis, koszos, ápolatlan hátsókert, - ami rendszeresen életként funkcionál – pedig marad ahogy van. Sehol egy pusztító szikra vagy üdítő szélroham ami kisepri és kipurgálja belőle a sok felhalmozódott salakot.

Annyira azért próbálkozom, mint egy terráriumban élő rágcsáló, aki háromhavonta a vackát egy sarokkal arrébb telepíti. Igaz ugyan, hogy a terrárium kicsi, a falai üvegből vannak, és az egész egy pillantással átlátható, mégis megnyugvást ad a kis állatnak egy időre az új sarok illúziója. Nekem is ilyen enyhet ad egy pár órára a takarítás és egy egész hétvégére a lomtalanítás. Idén ez októberre esett, erre a fényes szép októberre. Mivel a nagymama bútorai teszik ki a tárgyaim nagy részét, idejét éreztem a felméretésüknek, mielőtt a lomtalanítás bűvös szombatja rám nem töri az ajtót. Felhívtam három antikost, hogy biztosan minden tárgynak új tulajdonosa legyen. Majd miközben a lelkes antikost vártam egy szerda délután a maradék két székkel és üveges tálalóval, megpillantottam az előszobai szekrény aljába betolt dobozt, benne a mamától maradt papírneművel. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy besüthessen a nap és letelepedtem az egyik székre hogy kényelmesen végigturkálhassam a doboz tartalmát.

Egyszer már végignéztem, mikor meghalt a mama, de akkor korántsem voltam olyan nyugodt, már-már halottian apatikus mint manapság. Az első borítékban iratok voltak. Bele gyönyörödtem a kacskaringós kézzel írt betűkbe, a kimunkált karakteres kézírásokba és az ilyen kiírt szövegek sugallta harmóniába és stabilitásba. Elhessegettem a gondolatot arról, hogy mennyit számít egy gondolat lejegyzése, kézzel lejegyzése, le rajzolása, és én mennyi nyomot hagytam magamból ha hónapokban, de talán években is mérhető ideje nem írtam kézzel. Helyette inkább azon hagytam tűnődni magam, hogy a betűk formája mennyit változott. Hogy azt hihetnénk a szavak amikkel felnőttünk állandóak. De nem. A szavak sem a régiek. Anyám és egyáltalán gyerekkorom Ázsiájának hangzása, illata, íze egészen elferdült tőlem, mint valami halszemoptika horizontja. Manapság Ázsia idegen, turisztikai bennem. Valami olyasmi ami mindjárt eltűnik annak lenni – vagy már most sem létezik annak lenni – amit ismerni véltem. Skandinávia szintén ilyen ízű bennem. Még nézegethetek képeket az ott leélt időszakomról, de már sosem fogom megtalálni az Ottával bekóborolt utcákat. Még azt hiszem, hogy ismerek egy tucat nyelvet, de ha az ott élőkkel beszélnék érezném, hogy a nyelv amit használok már elavult, már nem az élő, aktuális nyelv, nem a mai tudata annak a népnek.

A nagymamám dobozában zömében fotókat találtam ezúttal is. Az a kevés irat ami utána maradt egy kis műanyag tasakban elkülönült, mintha nem is a képekhez és az azokat bevonó egykori érzelmekhez tartoznának. Hivatalos iratok egy dagályosan szerető lélek papírjai. A fotók albumokban vagy borítékokban feküdtek, tematikusan. Szépen kivettem őket, beletúrtam a a törékennyé száradt lapokba, nézegettem a szinte ismeretlen arcokat. Megsárgult karácsonyfák, kizöldült tavak, megszürkült világos egek. Mintha egy másik emberhez tartozó másik bolygón készültek volna. Egy volt csak – a legalsó – ami kerettel együtt került a dobozba. A nagyszüleim aranylakodalmán készült itt Budapesten. Én is jól látható vagyok rajta, és Otta is mellettem. Ez volt az egyetlen kép, amit én tettem a dobozba.

Becsuktam a dobozt és visszatoltam a szekrénybe.

A mama bútorai az ő sivatagának fényesre koptatott koponyái voltak. Az én életem sivatagában a koponyák fakuló színű pólók és egyre homályosodó tintasugaras nyomatok digitális fényképekről, megkarcosodó CD lemezek, amikről adatot már rég nem lehet kinyerni, de még gondosan őrizgetem őket a kézzel írt tokjaikkal együtt.

A felégetés purgatóriuma mindenkit elér, amúgy – nyugtatgatom magam ezen a ponton – hiszen a halálunk után, valaki úgyis kidobja majd a tárgyainkat.

Mikor az antikos, mint egy hetven perc késés után megérkezett én már kivettem a fotók közül az engem érintő pár darabot, az iratokat és azt az egy keretes képet, a többit pedig egy tízezresért cserébe vidáman elvitte az antikos.

Mert felégetni a más földjét sokkal könnyebb. A kiválogatott képeket aztán bepakoltam az én fotós dobozomba, a printek és a cd-k közé, hogy ott pihenjenek a következő szanálási rohamig. A lakás majdnem üres. Jól mutatja milyen vagyok. A szinte üres szobában aztán a szavak labirintusába menekülök és dolgozom órákig, és hálás vagyok, mégis, belül, hogy a lomtalanítási vihar nem rázott meg nagyon.

Aztán másnap az antikos felhívott, hogy kipakolta a képeket is és egy nő felismerte magát az egyiken és elkérte a számom.

Vannak olyan szituációk, amiket nem tudok kezelni. A váratlanul telefonáló idegenek például ilyenek. Mondanom sem kell, hogy onnantól naponta negyvenszer eszembe jutott a nő aki valamelyik képen magára ismert. És mégis mit akar tőlem aki a legtöbb képen kisgyerek vagyok? Persze négy nap múlva telefonált és betolta a telefonom apró nyílásain át a sivatagi szelet az életembe.

- Jó napot kívánok, Groó-Lechner Szilvia vagyok. - mondta egy kellemes női hang és én már tudtam, hogy igaza van. A nagypapa anyai ágát hívták Lechnernek, már ami megmaradt belőle. Az a család szervezte a nagypapa temetését is. A mama annyira nem volt oda értük, valami ingatlan elkótyavetyélése miatt, de emlékszem a három szőke kislányra akik valahogy rokonaink voltak, és akik leveleztek is velem olyan 8 vagy 9 éves korunkban. A háromból kettő iker volt, a harmadik pedig örökbe fogadott ismerős kislány volt. A neveikre nem emlékeztem, csak a libbenő copfokra és a térdekre, és arra, hogy mindig sugdolóztak és elvették a sapkámat.

-Halló? Groó-Lechner Szilvia vagyok és Hercz Ákost keresem.

- Melyik lehet a három lányból? - tipródtam.

-Hall engem?

-Sure. - szakadt ki belőlem, majd sietve magyarra váltottam. - Elnézést, igen, hallom és igen, én vagyok, és jó napot. - kínosan elnevetem magam, majd ő is.

- Talán emlékszem rád... - motyogom és fintorgok a telefonnal a kezemben miközben felállok.

- Örülök. - hallatszik a megkönnyebbülés. - Megtaláltam pár képet a balatoni nyaralásunkról egy Király utcai régiségkereskedőnél.

-Ne haragudj, hogy odaadtam őket. Természetesen visszaveszem neked őket, ha az megfelel. - az alázatos ázsiai jó modor úgy ömlik elő belőlem, mint egy artériás vérzés. Mindent elborít. Azon kapom magam, hogy japánosan hajlongok közben.

-Ó, - szinte nevet – már megvettem őket. Nem ezért kerestelek meg, hanem mert szeretném felvenni a család feléd eső ágával a kapcsolatot.

-Hát most ezen a kontinensen azt hiszem én egyedül vagyok a család felém eső ága.

-Kiváló. - a hangja humorosan játékos. - Haragban vagy a többiekkel?

-Kiváló. - gondolom. - Milyen többiekkel? - kérdezem óvatosan.

-A szüleid is meghaltak?

-Én meg már halott vagyok. - gondolom latinul, szinte látva a csupa verzál szöveget a telefonból előtörni, de inkább nem válaszolok.

Csend

-Elnézést. - mondja minden meggyőződés nélkül, mire én felháborodok az összes élő és az elhunyt családtagjaim nevében is.

-Elnézést. - mondom én is ismét a jó modor jegyében, lenyelve minden feszültséget. - Nem tudom mit mondhatnék. - válaszolom az újabb csendre.

-Találkozzunk. - mondja ő, komolyan és határozottan, én pedig azon kapom magam, hogy testi tüneteket produkálok. A szívem gyorsabban ver, a szám kiszárad és akarok is vele találkozni és nem is.

- Hozd el a fotókat, kérlek. - mondom azt remélve hogy így kideríthetem melyik is ő a három lányból.

- Oké, de mikor és hova? - elneveti magát én pedig elvörösödök. Makogok valami helyet és időt és egy gyors viszláttal lerakom. Szinte azonnal ott vibrál a telefonban az sms, benne egyetlen OK-val.