A rendőrök persze megvárták míg bejövök. Nem beszéltek velem a kocsiban. Nem lehetett. Nem hallottam meg bármit is akartak. Aztán mikor kiszálltam már normális hangon meg tudtam köszönni. Ők pedig szánakozva várták meg míg bemegyek.
Nem is tudom hogy gondoltam. Kis utcákba bemenni, járdán. Annyira hülye vagyok. Nem jártam arra soha. Valaki írta egyszer hogy van ott egy idegennyelvű antikvárium, állítólag egész olcsó. Mindegy. Anyámnak van igaza. Nem élhetek egyedül. Most is itt ülök a kocsimban, kabátban a konyha közepén és nem tudom kiverni a fejemből anyám sírós szavait.
-Nem tudod ellátni magad, édesem. Nem tudok a konyhaszekrényből sem kivenni a poharat, az ablakot sem tudod egyedül kinyitni és ... - emlékszem itt a szája elé kapta a kezét. Én gyűlöltem az igazságért bár pont ezt a kettőt akár meg is tudom csinálni, ő meg szégyellte hogy így bele kell verje az orrom a kiszolgáltatottságomba. Juditot hívnám szívem szerint, hogy menjünk vagy jöjjön, mert vele ezt nem érzem olyan élesen, de nem teszem. Legutóbb egyértelműen éreztem, hogy nem azért jófej velem mert kedvel, hanem mert ő ilyen. Sírni tudnék a nagy önsajnálatban, annál pedig kevés szánalmasabb van. Inkább dolgozom. Agymosósat, orosz ezoterikus egyházi szart, az aztán kipurgálja a gondolataim közül a szarosakat. Valami goát tettem be, hogy el tudjon folyni az idő is. El is folyik. A minőség biztos nem lett olyan magas színvonal, de a szöveg maga is végtelen igénytelen. Aztán az is lehet hogy elbóbiskoltam. Megnéztem egy hullás filmet is valamikor közben. Ideje ennem valamit, ha már így reggel lett aztán újra este. Kezdtem érezni, hogy van nekem egy kis csökött testem is, nem csak a fene nagy fájdalmas érzéseim és a sosem halkuló monodráma a fejemben.
Konyha. Valaki veri az ajtót. Füles le. Csoki az.
Van az a jeges rémület, mikor rájövök, hogy nem adtam le, mikor kiderül a turpisság, mikor rajtakapnak. Nem tudom mit éreztem, hogy min kap rajta Csoki, de az biztos, hogy meghűlt az ereimben a vér. A monodráma elkussolt a fejemben.
Ajtó kinyit. Csoki olyan szétcsúszott mint záróvizsga után. Koszos, borostás és fókuszálatlan.
-Bocs, nem hallatszott be. -mutatok a fülesre. Nem mozog a szám. Jézusom de fáradt vagyok.
-Nem nézel ki valami jól. - néz le rám a Csányi Sándoros nézésével. Mit akar itt?
-Á te rosszabbul festesz. -vágok vissza rutinból. Nehezemre esik megszólalni. Össze kell kapjam magam.
-Bocs hogy nem vettelek fel. Elég szarul voltam.
-Jah, gondoltam. - szinte visszamenekülök a szobába. Biztos valami liba megint. Odagördülök a géphez és begépelek random szavakat, csak hogy csináljak valamit ahelyett, hogy borjúmód bámulok rá. A monológ kussol, az agyam közölni kíván, hát gépelek.
Kézfogások istennel. Minden tekintet, minden szó és érintés egy egy kézfogás istennel. - írom. Nézem. Bazmeg - gondolom. Frankón agymostak az orosz ezoterikusok. Visszafordulok Csoki felé. A monológ újra kezdi.
-Határidő van?-kérdezi, mintha minden oké lenne.
-Nem, csak befejeztem a gondolatot.- hazudom lazán a szemébe. Mit is mondhatnék, Hogy az agyam ennyi szöveg bevitelétől automatikusan salakanyagokat termel. Verbális ürítésemnek volt imént tanúja. Szarházi vagyok. Egyértelmű.
-Mondd. - mint egy pszichológus. És ebben a pillanatban valóban csak befogadom a szavait. a monológ már csak duruzsolás.
-Jah. Semmi. - nyelt egyet.
-Akkor miért jöttél?
-Hát hogy... megmondd merre... merre tovább. -zavarban van. Gyón.
-Mi van? - áll fen bennem a kérdés. A szobaguruhoz jöttél áldásért, miután nem vetted fel a kibaszott telefont egy napig? Nem értem. Tizedét nem tapasztaltam annak amit ő. Negyedét nem tudnám megcsinálni sem. Ő kér tőlem tanácsot? A túlélőbajnok? Belémnyilall, hogy mennyire kétségbe estem mikor nem engedtem ide. Olyan mint anyádnak azt mondani, hogy engedje el a kezed, de közben tudod, hogy nem állsz meg nélküle.
-Mivel? Hova? Ki?- kérdezem riadtan, hogy leplezzem a zavarom.
-Kirúgtak. Vissza adtam Karesznak a lakást, úgysem tudom fizetni. Most lógok neki, de legalább türelmes.
-Akkor Ágihoz?
-Ági is kirúgott.
-Fasza.
-Az öregnél aludtam.
-És most itt akarsz?
-Á aludtam a fonottban egész délután. - a bejárati ajtó felé int tettetett lazasággal. - Nem tudom hol baszom el.
-Hm. - mondom és azt gondolom, hogy mindenhol, mindig. De ez nem lenne igaz. - Kb az első lépésben, aztán az utolsót is elkúrod többnyire, de vigasztaljon a tény, hogy a kettő között vannak jó lépéseid is. - mondom neki az analitikus arcommal. Jó őt elemezni. Vele történnek dolgok.
-Kell valami állás, ez alap. De szeretném nem elkefélni végre.
-Szó szerint el szoktad kefélni. Késel, másnapos vagy, vagy be sem mész. - eszembe jut egymillió eset. A felénél ott voltam, a negyedénél az ok is én voltam.
-Akkor a fasznak érzem magam. - gyón.
-Hm. Pedig nem kellene. Vannak hülye dolgaid, de megoldhatóak. -sóhajtok. A monológ visít én pedig olyan jól érzem magam, hogy nem vagyok egyedül. Végül is kivel lehetnék nagyobb biztonságban vagy oldottabban mint vele? Egy nő sem tudott vagy tudna ide lazítani, mert hogy is mondta Judit? Szörnycsapdám van. Meg vagyok róla győződve, hogy nem kellek senkinek. Neki is inkább csalit dobok.
- Hozd el a cuccod az öregtől. Kapsz egy hónapot. De a hó végére legyen állásod és valami normális kapcsolatod. - komoly vagyok és bölcs és le tudnám hányni magam. Számító kis pöcs vagyok, élősködő nyomorék.
-Különben?
-Különben ápolói szerződést kötök veled és takaríthatsz meg főzhetsz rám életed végéig.
Csoki arcára kiült a döbbenet és az öröm. Aztán az enyémre is. A monológ öklendezésbe csap.
-Most mit örülsz. Ez csak egy hónap, és még fenyegetlek is. - vakkantom, nehogy meglássa a megkönnyebbülést rajtam.
Csoki feje kisimult, kicsit ki is húzta magát ültében. Nagy baj lehet ha egy hónap fedél ekkora megváltás. De ezzel én is adtam magamnak egy hónapot, hogy átgondoljam, hogy merre tovább. Össze kell szednem magam míg itt van, mert lám még nem vagyok kész egyedül élni, mégsem.
-Most komolyan? - nézek rá vigyorogva. - Komolyan engem akarsz naphosszat adjusztálni? - kérdezem tőle provokatívan, hogy kiugrasszam ebből a megkönnyebbülésből. Tiltakozz Kicsó! Mindkettőnknek meg kell változni. Ez már nem az egyetem. - Álmodozz csak, Csoki. Nem fogsz itt maradni meg fütyürészve főzőcskézni és felhozni a csajaidat. - a végét elröhögöm. Nem vagyok hiteles. Képes vagyok még magamnak is hazudni és el is hiszem. Hiszen már éltünk együtt. Nem volt rossz. Bár jobb lett volna ha máshova vitte volna őket. De az is igaz, hogy sokat tanultam azokból a kukkolós órákból.
Sietve elrohan az öreghez a cuccáért. Én meg csak ülök és próbálom felfogni, hogy mekkorát fordult megint minden egy órácska alatt. Bemászom az ágyba, úgy koszosan, büdösen, ruhában, és már nem hallom mikor megérkezik.
Nem is tudom hogy gondoltam. Kis utcákba bemenni, járdán. Annyira hülye vagyok. Nem jártam arra soha. Valaki írta egyszer hogy van ott egy idegennyelvű antikvárium, állítólag egész olcsó. Mindegy. Anyámnak van igaza. Nem élhetek egyedül. Most is itt ülök a kocsimban, kabátban a konyha közepén és nem tudom kiverni a fejemből anyám sírós szavait.
-Nem tudod ellátni magad, édesem. Nem tudok a konyhaszekrényből sem kivenni a poharat, az ablakot sem tudod egyedül kinyitni és ... - emlékszem itt a szája elé kapta a kezét. Én gyűlöltem az igazságért bár pont ezt a kettőt akár meg is tudom csinálni, ő meg szégyellte hogy így bele kell verje az orrom a kiszolgáltatottságomba. Juditot hívnám szívem szerint, hogy menjünk vagy jöjjön, mert vele ezt nem érzem olyan élesen, de nem teszem. Legutóbb egyértelműen éreztem, hogy nem azért jófej velem mert kedvel, hanem mert ő ilyen. Sírni tudnék a nagy önsajnálatban, annál pedig kevés szánalmasabb van. Inkább dolgozom. Agymosósat, orosz ezoterikus egyházi szart, az aztán kipurgálja a gondolataim közül a szarosakat. Valami goát tettem be, hogy el tudjon folyni az idő is. El is folyik. A minőség biztos nem lett olyan magas színvonal, de a szöveg maga is végtelen igénytelen. Aztán az is lehet hogy elbóbiskoltam. Megnéztem egy hullás filmet is valamikor közben. Ideje ennem valamit, ha már így reggel lett aztán újra este. Kezdtem érezni, hogy van nekem egy kis csökött testem is, nem csak a fene nagy fájdalmas érzéseim és a sosem halkuló monodráma a fejemben.
Konyha. Valaki veri az ajtót. Füles le. Csoki az.
Van az a jeges rémület, mikor rájövök, hogy nem adtam le, mikor kiderül a turpisság, mikor rajtakapnak. Nem tudom mit éreztem, hogy min kap rajta Csoki, de az biztos, hogy meghűlt az ereimben a vér. A monodráma elkussolt a fejemben.
Ajtó kinyit. Csoki olyan szétcsúszott mint záróvizsga után. Koszos, borostás és fókuszálatlan.
-Bocs, nem hallatszott be. -mutatok a fülesre. Nem mozog a szám. Jézusom de fáradt vagyok.
-Nem nézel ki valami jól. - néz le rám a Csányi Sándoros nézésével. Mit akar itt?
-Á te rosszabbul festesz. -vágok vissza rutinból. Nehezemre esik megszólalni. Össze kell kapjam magam.
-Bocs hogy nem vettelek fel. Elég szarul voltam.
-Jah, gondoltam. - szinte visszamenekülök a szobába. Biztos valami liba megint. Odagördülök a géphez és begépelek random szavakat, csak hogy csináljak valamit ahelyett, hogy borjúmód bámulok rá. A monológ kussol, az agyam közölni kíván, hát gépelek.
Kézfogások istennel. Minden tekintet, minden szó és érintés egy egy kézfogás istennel. - írom. Nézem. Bazmeg - gondolom. Frankón agymostak az orosz ezoterikusok. Visszafordulok Csoki felé. A monológ újra kezdi.
-Határidő van?-kérdezi, mintha minden oké lenne.
-Nem, csak befejeztem a gondolatot.- hazudom lazán a szemébe. Mit is mondhatnék, Hogy az agyam ennyi szöveg bevitelétől automatikusan salakanyagokat termel. Verbális ürítésemnek volt imént tanúja. Szarházi vagyok. Egyértelmű.
-Mondd. - mint egy pszichológus. És ebben a pillanatban valóban csak befogadom a szavait. a monológ már csak duruzsolás.
-Jah. Semmi. - nyelt egyet.
-Akkor miért jöttél?
-Hát hogy... megmondd merre... merre tovább. -zavarban van. Gyón.
-Mi van? - áll fen bennem a kérdés. A szobaguruhoz jöttél áldásért, miután nem vetted fel a kibaszott telefont egy napig? Nem értem. Tizedét nem tapasztaltam annak amit ő. Negyedét nem tudnám megcsinálni sem. Ő kér tőlem tanácsot? A túlélőbajnok? Belémnyilall, hogy mennyire kétségbe estem mikor nem engedtem ide. Olyan mint anyádnak azt mondani, hogy engedje el a kezed, de közben tudod, hogy nem állsz meg nélküle.
-Mivel? Hova? Ki?- kérdezem riadtan, hogy leplezzem a zavarom.
-Kirúgtak. Vissza adtam Karesznak a lakást, úgysem tudom fizetni. Most lógok neki, de legalább türelmes.
-Akkor Ágihoz?
-Ági is kirúgott.
-Fasza.
-Az öregnél aludtam.
-És most itt akarsz?
-Á aludtam a fonottban egész délután. - a bejárati ajtó felé int tettetett lazasággal. - Nem tudom hol baszom el.
-Hm. - mondom és azt gondolom, hogy mindenhol, mindig. De ez nem lenne igaz. - Kb az első lépésben, aztán az utolsót is elkúrod többnyire, de vigasztaljon a tény, hogy a kettő között vannak jó lépéseid is. - mondom neki az analitikus arcommal. Jó őt elemezni. Vele történnek dolgok.
-Kell valami állás, ez alap. De szeretném nem elkefélni végre.
-Szó szerint el szoktad kefélni. Késel, másnapos vagy, vagy be sem mész. - eszembe jut egymillió eset. A felénél ott voltam, a negyedénél az ok is én voltam.
-Akkor a fasznak érzem magam. - gyón.
-Hm. Pedig nem kellene. Vannak hülye dolgaid, de megoldhatóak. -sóhajtok. A monológ visít én pedig olyan jól érzem magam, hogy nem vagyok egyedül. Végül is kivel lehetnék nagyobb biztonságban vagy oldottabban mint vele? Egy nő sem tudott vagy tudna ide lazítani, mert hogy is mondta Judit? Szörnycsapdám van. Meg vagyok róla győződve, hogy nem kellek senkinek. Neki is inkább csalit dobok.
- Hozd el a cuccod az öregtől. Kapsz egy hónapot. De a hó végére legyen állásod és valami normális kapcsolatod. - komoly vagyok és bölcs és le tudnám hányni magam. Számító kis pöcs vagyok, élősködő nyomorék.
-Különben?
-Különben ápolói szerződést kötök veled és takaríthatsz meg főzhetsz rám életed végéig.
Csoki arcára kiült a döbbenet és az öröm. Aztán az enyémre is. A monológ öklendezésbe csap.
-Most mit örülsz. Ez csak egy hónap, és még fenyegetlek is. - vakkantom, nehogy meglássa a megkönnyebbülést rajtam.
Csoki feje kisimult, kicsit ki is húzta magát ültében. Nagy baj lehet ha egy hónap fedél ekkora megváltás. De ezzel én is adtam magamnak egy hónapot, hogy átgondoljam, hogy merre tovább. Össze kell szednem magam míg itt van, mert lám még nem vagyok kész egyedül élni, mégsem.
-Most komolyan? - nézek rá vigyorogva. - Komolyan engem akarsz naphosszat adjusztálni? - kérdezem tőle provokatívan, hogy kiugrasszam ebből a megkönnyebbülésből. Tiltakozz Kicsó! Mindkettőnknek meg kell változni. Ez már nem az egyetem. - Álmodozz csak, Csoki. Nem fogsz itt maradni meg fütyürészve főzőcskézni és felhozni a csajaidat. - a végét elröhögöm. Nem vagyok hiteles. Képes vagyok még magamnak is hazudni és el is hiszem. Hiszen már éltünk együtt. Nem volt rossz. Bár jobb lett volna ha máshova vitte volna őket. De az is igaz, hogy sokat tanultam azokból a kukkolós órákból.
Sietve elrohan az öreghez a cuccáért. Én meg csak ülök és próbálom felfogni, hogy mekkorát fordult megint minden egy órácska alatt. Bemászom az ágyba, úgy koszosan, büdösen, ruhában, és már nem hallom mikor megérkezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése