A teraszom apró, épp csak a lábam fér ki, ha a fotelt az ajtóhoz húzom és a talpam a korlátnak támasztom. Mauritius Holler naplójába kapaszkodom, mint minden nehezen simuló napon. Egykori sorstársam méltánytalanul feledésbe merült írásai, gondolatai, mik nem az enyémek, a támaszaim, mikor zsákba kötözött kutyaként vinnyogva merülök el a sorsom verte hullámokban. Holler a XIX századi Párizsban élt. Beutazta Európát, keresve a boldogságot. Végül negyvenhét évesen vérbajban halt meg, de addigra rá is jött a lényegre.
Aznap kellemes volt a reggel. Napos, kicsit szeles, sétálni való. A rakparton mentem, ameddig csak lehetett, és egy pillanatra megálltam a hatalmas fehér, irodaház előtt. Tér kellene ennek a monstrumnak, gondoltam, mikor végignéztem az ablaktalan homlokzaton.
Dolgoztam még Rigában ennek a svéd cégnek, Otta révén, elég sokszor. A svédek, úgy általában, jól beszélnek angolul, mégis gyakran hívtak, gondolom Otta miatt. Ezért lepett meg annyira mikor két nappal a tárgyalás előtt és majdnem napra pontosan három évre Ottával való szakításomra, rám csörgött az a kedves vörös nő - a nevére már nem emlékszem - aki az ilyesmit intézte náluk. Kis nosztalgiával, elgondolkozva léptem a vörös liftbe. Az Ottával töltött hónapok nagyon messze tűntek. A tárgyaló csupa üveg ridegségét bokornyi orchideával kívánta lazítani a tervező. Meg kellett állapítanom magamban, hogy sikertelenül. A négy nő és a két férfi feszült vendéglátó mosollyal fogadtak és meglepetésemre a svédek is hasonlóan feszengve érkeztek. A projector miatt az egyik magyar titkárnő a redőny távirányítóját nyomogatta, a másik frissítőt hozott, a svéd Dette úgy megölelt mintha a testvérem lenne, Andrea, az egy akire emlékeztem csak mosolyogva kérdezgetett feleségről, gyerekről. Aztán belépet Otta.
"Alapvetően, születési jogon meggátolva lenni annak felismerésében, hogy mire van szükségünk. - írja Holler a vége felé - Olyan szabályok és határok közé születve, melyek valamiféle többség kedvét kiszolgálni hivatottak, és melyek nem adnak tiszta, kísérletező lehetőséget az egyén saját igényeinek kiismerésére. Hogy mi szép, mi csúf, mi követendő s mi nem teljes egészében a neveltetés, a társadalmi osztály és kultúra kérdése. De egy ilyen rendszerben mi van azzal, ki mint jómagam inkább a nyerset mint a sültet, inkább a csontot mint a húst, inkább a feketét mint a fehéret részesítené előnyben? Nos, nyájas olvasó, erre módja sincs. Nem találkozhat, nem próbálkozhat mert a többség szerint ezen dolgok, nem szépek, nem helyesek, visszataszítóak vagy egyszerűen nem istentől valók.- írja, s még hozzá teszi, hogy - Minden fajta külső rendszernek, családnak, barátoknak, társadalomnak az elvárásait követve jutunk egyre messzebb önnön igényeink igaz megismerésétől, és így a boldogságtól magától is."
Otta nem változott semmit, csak a haja nőtt meg nagyon hosszúra. Ahogy hátradobta, és rám mosolygott meglepve bennem nem hogy a svéd szöveg, de minden gondolat elhallgatott. Van az a bénultség amit talán egér láttán éreznek nők. Az, amikor mindegy, hogy a józan ész mit gondol van egy zsigeri reakció. Korábban Otta az erekciót hozta ki belőlem bármikor, bárhol ahol és amikor megláttam. Ennyi idő elteltével és azzal a lezárással amit sikerült összehoznunk egyetlen parancs villogott bennem. Ne csinálj magadból hülyét. Tehát nem szólaltam meg.
Igen, az agyam egy rész tudta hogy ez az a viselkedés ami biztos kudarc. Mégis a testem megtagadott mindent. Álltam ott. Néztem Ottát és tudtam, hogy idegesíteni fogom, és nem fog örülni, és újra úgy leszünk mint rég. Én vagy hallgatok vagy dadogok, ő pedig egyre idegesebb lesz.
Odajött, üdvözölt kérdezett valamit, én pedig csak próbáltam válaszolni, de nem ment. Kóreai szóvirágok jutottak eszembe, aztán egy nem rég tanult orosz szleng, ami olyan kedves becézgetősen évődős, hogy lefordíthatatlan. Feldobta az agyam svédül a kösz jólt is de azonnal elvetett az unalmassága miatt. Aztán félre nyeltem. Majd hosszan fuldokoltam és inkább jeleztem, hogy kezdjünk hozzá a munkához.
Ázsiában voltam gyerek, ennek minden előnyével és hátrányával. A külvilág ítélete olyan elemi erejű törvény volt az én követségi családomban, hogy fel sem merült bennem hosszan, hogy bármivel kapcsolatos ellenvélemény helyes lehet. Nagyon nehéz és ma is fájdalmas műtét eltekintenem ettől a szemponttól. Belém ivódott, a bőröm alá egy szépségeszmény, egy cselekvési morál, egy mozgás kultúra. Mi helyes és mi nem, mi szép, mi szükséges és mi számít. Aztán beköltöztem a nagymamám apró lakásába, Budapest belvárosába egy vajsárga körgangos ház negyedik emeletére, egyedül. Másik egybeesésem Mauritius Hollerral, hogy mindketten a saját korunk divatideáljai vagyunk. Bár én meztelenül, sovány testemmel gyér szőrzetemmel inkább tűnök nőnek mint férfinak. Holler vézna végtagokkal és hordónyi mellkassal ábrázolták mind a két fennmaradt képen. Meztelenül ő is vigasztalan látványt nyújthatott.
A svédek udvariasan mosolyogtak, aztán elkezdődött a rémálom. Elkalandozott a figyelmem, félreértettem, nem svédül szólaltam meg, aztán Otta fűzött a projecthez egy háromszorosan összetett mondatot. Végem volt. Nem ment. Egy szó sem. Ittam egy korty vizet. Aztán lehajtottam a fejem és majdnem elsírtam magam. Aztán csak felnéztem Ottára, mosolyogtam gondolom mint egy filmsztár, mert a nők kedvesen visszamosolyogtak. Én pedig felálltam köszöntem és kisiettem.
A recepción írtam pár kínlódva fogalmazott magyarázkodó sort nekik és szinte futva hazamenekültem. Annyira ideges voltam, hogy nem tudtam a kulcsot bedugni a zárba. A munkaközvetítő iroda ablakában, ami a szomszéd lakásban üzemelt megtaláltam az irodista lányok dugi cigijét és gimnázium óta először újra rágyújtottam. Könyököltem a rogyadozó vaskorláton és remegő kezem miatt finoman pergett a mélybe a hamu. Lent a földszinten lakó kerekesszékes srác a kopott fonott karszékben ült.Ölében notebook. Felnézett és látva első dohányosokat alulmúló fuldoklásomat felkurjantott aggódó arccal.
-Nem érdemes rászokni... ennyi idősen, ha eddig nem. Annyira nem lehet nagy baj. - végül már vigyorgott.
Intettem neki, hogy köszi. Végül is igaza van. ennyi év alatt már igazán megszokhattam volna magam.
Holler naplójába kapaszkodva immár a teraszomra kilógatott lábbal igyekszem végigzongorázni a lehetőségeket. Nem Otta tehet róla. Nem is valami sírig romantikus szerelem volt a miénk. A baj nálam van, a megfelelési kényszeremmel, a tetszeni, megfelelni akarással, amire képtelen vagyok, mert nem azt érzem fontosnak, nem arra vágyom, amit társadalmi pozícióm, vagy eszem vagy megjelenésem alapján kellene. Akinek érdekes egy magamfajta műtárgy, aki zavara miatt keveset és vontatottan beszél, ám dekoratív és önjáró, azok engem nem érdekelnek az esetek zömében. Unalmas fecsegéssel tele a fejem. Gondolatok kellenének, látásmódok, nézetek és test, igen. Olyan test amibe el lehet merülni, igen. Ha medencecsontok összekoccannak, abban nem sok élvezet van.
