Küldetés

Hosszú gyalogösvény kanyargott a házig a sziklakerttel tompított élességű sziklás domboldalban. Cserjék és pozsgások burjánzottak a szabálytalan formájú kőlépcsők mentén. Apám hangját már messziről hallottam ahogy a teraszon ácsorogva énekelt valami siratót. Az egész olyan valószerűtlen volt. A sosem hallott magyar sirató a svájci hegyek között, miközben a házunk és a múltunk ezer szállal kötődik Ázsiához. Ahogy feljebb értem egyre lassítottam. Nem néztem balra, a terasz irányába, csak beléptem a házba, mintha nem is hallanám. Anyám szemben ült a ház nyitott ajtajai által egy térré összeállt alsó szint nappalijában. Lábait felhúzta maga mellé. Olyan volt mint egy grimaszoló kislány.

-Anya?

-Gyere. - mondta magyarul. A hangját nem hallottam csak a szája mozgásáról olvastam le. A magyar a saját kis titkos nyelvünk volt az évek alatt, amit fenntartottak a velem való kommunikációra és minden intim bensőséges kommunikációra egymás között. Pedig... és ez akkor is eszembe jutott ... a magyar nem egy sima folyású szelíd nyelv.

-Anya?

A cipőmet a sarkammal húztam le menet közben, oda sem figyelve. Megálltam előtte aztán lassan letérdeltem. A keze megkereste a kezem.  a szeme könnyes volt, de komolysága megmaradt. Ebből tudtam, hogy nem haláleset történt. Mégis valami mélyen megrázta őket.

-Ülj le, kisfiam.- mutatott maga mellé. 

Leültem. Apám befejezte a dalt aztán lassacskán ő is visszatért a házba. Leült a foteljébe és csak azután vett észre mikor már ült egy ideje. Akkor felpattant és olyan melegen ölelt meg ahogy kis srác korom óta nem. Meghatódtam. Aztán visszaült és sóhajtott párat mielőtt belekezdett volna a magyarázatba. 

- Margit mama agyvérzést kapott. Kórházba szállították. Az orvosok szerint az állapota nem fog javulni.... ágyhoz kötött. Alig tud beszélni, családtagokat, szomszédokat nem ismerte fel se személyesen se fényképről. Hajadon leánynak hiszi magát. Keresi a szüleit. - vett két mély lélegzetet mielőtt folytatta. - Andrea van mellette, de ő sem akar hosszan Budapesten maradni.

Apám ekkor nyelt egyet és segélykérően anyámra pillantott majd a kezeit kezdte nézni mint aki koszfoltot keres a körmei alatt.

Kényelmetlen volt ilyen elesettnek látnom. A nagymama valami távoli piskóta meleg édes gyerekkor volt, valami olyan hely ahol minden változatlan, ami mint egy fénykép ugyanolyan marad az idők végezetéig. Nyolc éve nem jártam Budapesten, előtte évente maximum egyszer pár napra mentünk.

- Ha a munkád megengedi, édesem...- anya szinte kóreaiul beszélt pedig a szavai magyarok voltak. Az arca és a testtartása ázsiai. "Megkérünk a család számára fontos tettre amire nem mondhatsz nemet, de hidd el tudjuk hogy nem akarod és mi sem szánnánk neked ilyen életet, de a családért meg kell tenned." Magyarul ez sok mondat. Az ázsiai nyelvek legtöbbjén ez 4-7 szó. - ... költözz kérlek pár hétre Budapestre. 

Az ilyesmi sosem pár hét. Soha, sehova nem költöztünk pár hétre.

-Azt kéritek tőlem, hogy költözzek Budapestre és gondozzam Nagymamát? - indulatnak nyoma sem volt a szavaimban, inkább precizitás és hűvösség. Túlzott hűvösség.

-Nagymama kórházban van de találni kell számára egy minden tekintetben megfelelő intézményt ahol szakszerűen gondját viselik. - szavai olyan simák lettek ahogy egy diplomata feleségtől, nehéz időkben elvárható. - A világon sok helyen ehhez nem kellene személyesen eljárnunk, de sajnálatos módon Magyarországon még a személyes ügyintézés sem kecsegtet kielégítő eredménnyel.

-Természetesen. - válaszoltam és ültömben meghajoltam kissé anyám felé. apám ekkor lecsapott. Tenyérrel az asztallapra. 

-Fiam. A nagymamádról van szó. Anyámról. Nem lehetsz ilyen hideg és számító egy ilyen nehéz helyzetben.

-Természetesen úgy teszek ahogy az a leghelyesebb. Odaköltözöm és megteszek minden tőlem telhetőt. De kérlek hadd ne kelljen nektek örömet mutatnom mikor olyan helyzetbe kényszerülök ezzel, amit magamtól sosem választanék.

Anyám megszorította a kezem. Apám fújtatott mint egy bika.

-Jól van. A tolmácsolást fordításra kell szűkítened, nyilvánvalóan. Ezzel együtt beköltözhetsz Nagymama belvárosi lakásába, hiszen többé sajnálatosan nem lakhat benne. Hasznosítsd ezt az időt és kérlek mutass fel valami értékelhető eredményt. Tanulj és erősödj, és légy észnél, - itt megemelte a hangját, mint egy ázsiai - mikor nagymama dolgai felől intézkedsz. Bárminél jobbat érdemel ez az asszony.

Megérettem. A saját bűntudatát nyomja át felém. Nekem kell most megadnom minden törődést amit ő elmulasztott míg Nagymama tényleg élt. Fizikailag most is él persze, de már nem fog megismerni engem. Meghajolok ültömben felé is.

-Akkor nem is késlekedem. A kulcsok Andreánál vannak?

-Igen. Megadta a szálloda címét. Oda menj. Itt a száma is. - átnyújtott egy papírlapot, rajta anyám gyöngy betűivel minden szükséges adat.

Eljöttem. A repülőn Bachot hallgattam. Aztán rájöttem, hogy valójában valami ilyesmire vártam. Valami olyan küldetésre ami ellen tiltakozhatok, ami azért annyira nem terhel le, de mégis kicsit kényelmetlen. Nagymamát szerettem ahogy az ember valami kedves gyerekkori emléket szeret, de szót nem sokat váltottam vele felnőtt koromban.

Budapest valami távoli koszos lepukkant városként élt a fejemben. Mindig télen mentünk, karácsonykor, amikor hamar sötétedik, a nappalok is szürkék. Fel van ugyan díszítve de inkább látszik valami lepukkant, próbálkozásnak Párizs vagy Bécs előtt, míg Párizs már a javított változat.

Persze ez hülyeség és inkább érzés mint gondolat, de ott a vonaton elővettem és úgy találtam, hogy a balkáni egzotikusság akár tetszhet is. Ha turista lennék Moszkvát biztosan úgy választanám, mint valami túlélőtúrát. Budapest pihenő lenne előtte és utána.

A vonat berobogott a külvárosba. Néztem ki az ablakon és próbáltam belelazulni az eddig elég sajátosan megélt magyarságomba.

Folyékonyan beszélek és elég jól írok magyarul. Ismerek egy csomó gyerekdalt és verset. Ismerem a népviseletet és a népszokások nagy részét olyan mélységben ahogy a legtöbb Magyarországon élő magyar nem ismer. De sosem éltem itt. Nem voltak magyar barátaim. Nem ismerem a szlengeket sem a kortárs írókat, zenészeket. Nem hallgattam magyar könnyűzenét. Nincs közös múltam az itt élőkkel. Lényegében külföldi vagyok.

A belváros szélsőséges. Hol katasztrofális hol igen jó állapotú. Meglepetten tapasztalom, hogy tele van minden külföldiekkel. Az egész város nyüzsög és vonul és nevet és szemetel.Teljes nagyvárosi hangulat. Kezdem magam jobban érezni. Nincs sok cuccom. Egy gurulós bőrönd és egy kis kézitáska. A szálloda kellemes. Andrea olyan mint emlékeztem. Kis akcentussal beszél, remek fogakat csináltatott. Úgy tartja a kezeit mint aki attól fél, hogy összekoszolja az ujjait. Hát igen. Megvilágosodok egy pillanat alatt. Belém is belém nevelődött ez a Budapest mocskos dogma. Felismerem Andreában anyám gesztusait. Pedig nem testvérek. Andrea apám testvére. 

Átveszem a kulcsokat. Andreát elengedem. Megkönnyebbül. Úgy ítélem hogy gyalog sem lehet messze a szállodától a cím. Húzom a vacak aszfalton a bőröndöm. Két nő is rám mosolyog. E tekintetben mindegy hogy a világon merre járok. Csak az évszám számít.

A szűk utca olyan mint Párizs. Az autók úgy parkolnak hogy alig férek el mellettük a járdán. Falfirkák és részegek. Nagymama házát tavaly felújították. Szép sárga-fehér. Kiemeli a stukkók fényűző szépségét. A lépcsőházban a korlátokat is felújították. Valóban elegáns itt minden, csak a lift a régi lepukkant ócskaság és maguk a lépcsőfokok kopott íve mutatja a valódi korát az épületnek.

A negyediken megállok és korlátra támaszkodva végignézek a belső folyosón. Lent egy kis darabon növények és valami régi kút maradványai. Mellette két öreg fonott szék a falnál és egy kis asztalka. Kellemes.

A lakás Nagymama szagú. Van nyoma némi felfordulásnak. Gondolom amikor Andrea feltúrta kórházi szükségletek szerinti ruhákért és holmikért. Másfél szoba. Ragadós öreg konyha és gondosan vigyázott öreg bútorok. Magas falak és megsárgult tapéta.

Végigdőlök az ágyon. Nyikorog. Porszagú. A londoni lakásom jut eszembe. A legöregebb házban, ahol valaha laktam. Csodálatos ódon házikó. Szinte szellem járta. Mégis karbantartva, vigyázva, szeretve. Nagymama olyan mint ez a város. a lakása pedig mint ő. Összekapom magam és bemegyek a kórházba hogy meggyőződjek róla, hogy valóban nem emlékszik. Egész úton szoktatom magam a gondolathoz, hogy itt fogok lakni egy darabig.

Holler

Mauritius Holler néha olyan mint egy profetikus ivócimbora. Úgy tűnik fel és süllyed a homályba, mint egy jó narrátor. Ottával való újra találkozásom után, kis teraszomon üldögélve ennél a résznél sikerült belepillantsak százharminc éves naplójába:

„Nem rest kimondani ami a szívét nyomja. Serényen teríti be érzelmei dagadó árjával rendetlen nappalimat. A por csak úgy örvénylik gesztikuláló keze nyomán a levegőben. Érzem porszemnyi magamat az ő jelentőség teljes életében. Mikor végre szusszan, a portóival teli pohárért nyúlva e szavakkal adom kezébe és finoman indítom kifelé.

-Úgy beszélsz mint láng lelkű költők, mint ifjú ki életét először övezi a szerelem aranyos dicsfénye. Úgy szólsz, hogy magam is elhiszem ezen indulat, mi gyötrő és édes egyszerre, létjogosultságát ezen a napsütötte órán, szerény hajlékomban. De barátom... - és e ponton nyikorgó ajtómat szélesre tárom előtte - … elébb vesd papírra mindezt, hogy forrjanak a szavak ott és ne tebenned. És ha már mindet a betűk ketrecébe zártad, hozd vissza becses poharam, és én meglátom mit tehetek fájdalmaid enyhítésért.”

A kis erkély a szűk belvárosi utca felett egyirányú, és a város szívébe mutat.  Újra ide ülök, újra itt nyitom ki. Holler bölcs most is. Tudja, hogy míg élő, napi a fájdalom vagy öröm, azon változtatni nem lehet. Otta távoli fény bennem, aminek lángja még mindig felfedi szaros kis lelkem lomjai között bujkáló apró nyálkás szörnyeimet.

Bátorságot gyűjtök, aztán kihozom a telefonom. Dette száma még megvan, azt hívom. Beszélek, mosolygok, várok, újra beszélek. Míg beszélek a tenyeremmel úgy nyomogatom az erkélyajtó üvegét, mint valami hatalmas érintőképernyőt. Pár perc és megvan Otta száma. A svéd telefontársaság tudakozója gyors., és ezúttal eredménytelen. Visszarogyok a földre. Fél óra bambulás és a hiábavalóság egy seregnyi nyelven fejben felkutatott szinonimájának kigyűjtése után felhívom a fordítóirodát és elkérem a cég számát akiknél összefutottunk.

Aztán kicsöng én beszélek, majd felpattanok és besietek a szobámba, hogy felfirkáljam egy szórólat hátára Otta budapesti címét.

Lerogyok a kanapémra. Nézem a címet és remeg a kezem. Gondosan leteszem az asztalkára és a laptopért nyúlok.

Mester, van valami megosztható gondolata véletlenről, váratlan egybeesésekről? -írom ET-nek a fórumon, minden magyarázat nélkül. A válasz nem késik sokat.

Nincsenek. - írja ő. - Ijesztő a felbukkanásuk, de abban bízom olyankor, hogy nem léteznek valójában..

Azonosság

Nem aludtam jól. Forgolódtam pár feszített tempójú álom között, amik után csak a szorongás maradt. Olvasni nem megy ilyenkor. A betűk összefolynak. A filmek érdektelenek, a zene idegesít. Az ablakom spalettáinak résein úgy tör be a felkelő nap mint valami sci-fi-ben az idegen űrhajó fényei. Szélesre tárom inkább, hadd raboljanak el akik csak akarnak, de az ablak előtt a gangon nem állt egy idegen létforma sem, csak a szemközti tető kéményeire támaszkodva emelkedett a Nap egyre magasabbra. Főztem egy kávét és rányomtam a Berta után itt maradt tejszínhab maradékát. Napokig azt hittem Berta hiányzik, meg a kacagása, és a márványos fehér bőre ahogy szégyenlősen takargatja magát az egyetlen kanapémon. De ma reggel már tisztán érzem, hogy nem. Nem ő hiányzik, vagy az illúzió amit keltett. Nem volt itt sokat, talán ha tíz alkalommal. Most minden tiszta újra és egyszerű.

Nagyi bútorait elvitettem, sajátom nem sok van helyette. Az egész életem ilyen. Mások bennem felejtett nyomait tologatom, ahelyett hogy sajátokat hoznák létre. Csak tudnám hogyan. Kimegyek a gangra, nézek le a sárga téglás belső udvarra. A kis kertet még gondozza valaki, de a kint hagyott ősrégi fonott székeket már mállasztja az időjárás. Elköltözött a kerekesszékes srác is már, aki reggelente ücsörgött bennük, ölében a macskával. Kedveltem őt is bár sosem tudtam meg a nevét. Leslattyogok az ívesre kijárt lépcsőkön és megállok a fonottak előtt. A macska ott kuporog most is az egyik alatt. Leülök. Keresztbe vetett lábaim nem adnak módot neki a feltelepedésre. Megáll a térdem hegyén és nyávog.

Tisztán megvan az érzés, ahogy végigvárakozom az életem. Teszem a dolgom, de kifakulok a jelenből. Vékony testem nem a megfelelni akarás vagy az önmérséklet jele, hanem egyre fogyó jelenlétem. Cselekedni, lépni kellene. végül is mindegy hova. Nem sodródni, várni, hallgatni. Hanem indulni. Valahogy, valahova.

-Helló.

Felkapom a fejem. Egy fickó áll előttem. Kopott bőrdzsekiben, cigit keresgélve tapogatja a zsebeit. Végül talál egy majdnem üres dobozt.

-Te vagy a bérlő?

Leteszem a macskát és úgy figyelek, kicsit előre hajolva.

-Hogy mi?

-Te bérled a lakást Attilától? - a fejével int a mögöttem lévő ajtó felé.

-Ja! - világos. - Nem. Sajnos. Csak leültem ide.

Tipródik.

-Nem tudod mikor jön haza?

-Sajnos nem. - lassú vagyok, fel is tűnik neki. - Azt sem tudtam, hogy a srácot Attilának hívják.

Nem néz rám. Leül. A macska azonnal felugrik az ölébe.

-Cigit? - gyorsan magára talál és rágyújt.

-Kösz, nem. - leteszem a kávét. Figyelem.

-Szoktad látni a bérlőt?

-Nem tudom.

Hallgat, hát én is hallgatok.

Felpattan.

-Oké. Köszi, pajtás.- hirtelen feláll. - Ülj csak itt. - érzem a hangjában a zavart, és megértem. Valóban úgy viselkedek mint egy retardált - Itt a macska is. - átnyújtja a jószágot. - Én megyek. - azzal elmegy, meggörnyedve és gondterhelten.

Megiszom a kávé végét és kiballagok a postaládához. Megkeresem a földszint 4-hez tartozót. Szirtes Attila.

Ácsorogtam kicsit aztán visszamásztam a lakásomba és megnéztem a levelezési listát. Valóban volt egy Szirtes Attila a fordítók között. A címe láttán elmosolyodok. Sokat hallottam a srácról, de csak a becenevén. Hirtelen olyan nekem ő, a maga folyton online guru életével, ahogy mégis benne van az élet velejébe, azokkal a lehetetlen vidám és furcsa történeteivel, mint valami ajtó amin beömlik a fény. Hirtelen írok neki, átgondolatlanul, gyorsan és visszavonhatatlanul, úgy, hogy valójában nem fedik egymást a nyelveink így sosem váltottunk direkt egymással szót.

From: HerrHercz@gmail.com

To: ET_dolgozik@gmail.com

Szia Attila!

Ültem ma a kerti székeidben a macskáddal. Ha valóban a tied az a lakás. Az a bizonyos földszint 4, ahonnan egy ideje nem árad chillout reggelenként. Keresett gy fickó. Magas, erős, széles szájú, kopott bőrdzsekis, cigarettázó macskabarát. Azt hitte én vagyok a bérlőd.

Nem tudom fontos e, csak gondoltam szólok. Amúgy itt lakom én is a negyediken.

Hercz Ákos

Elküldöm aztán megbánom. Végül is mi közöm hozzájuk. Beindítok valami zenét és hanyatt dőlök az ágyon.. Aztán hallom ahogy pittyen a levelező.

From: ET_dolgozik@gmail.com

To: HerrHercz@gmail.com

Szia Ákos!

Kösz hogy szóltál. Jó barátom a fickó. Úgy tudtam Svédországban van. Mióta laksz ott? Szerettem azt a lakást. A macska jó arc, nyugodtan szelidítsd meg, és bátran használd ki a kerti székeket amíg még vannak..

Kedden lesz valami nyelvhűtő buli a Holdudvarban. Ha nem tudtál róla, ezennel meghívlak. Gyere! Csak hogy végre tudjak arcot kötni a névhez.

ET.

Elég meleg van még ilyen késő éjjel is. Ücsörgünk. Azon kapom magam, hogy irigykedem a kerekesszék adta otthonosságra. Hogy ott van minden a keze ügyében, és mégsem egy táska. Látom a plédet szorosra tekert kis csomagként a hát résznél és valami cuccot elöl, ott ahol a lába lenne. ET maga a költészet. Ízletes kifejezéseket forgatunk a szánkba egész este, versengve kapunk elő újonnan tanult szlengeket és elképesztő szakkifejezéseket, mesélő szóvirágokat és duruzsoló összetett kifejezéseket. Négyen maradtunk éjfélre. A Maja, a Rikkancs és mi ketten ET-vel. A Rikkancs valami lánnyal enyeleg már vagy egy órája, a Maja pedig stabil oldalfekvésben horkol mint egy bernáthegyi. Végül csak kibukkan belőlem a sokadik fröccs után, hogy miért is jöttem el.

-Tudod ET, rájöttem ott a fonottban ülve hogy mennyire hasonlítunk. - bólogatok és nyelvet váltok. Ő leteszi a poharát és fölülről néz bele mint egy kútba. Elmélázok izmos karjain.

-Miben? - kérdezi nagy sokára. Én el is felejtettem már mibe kezdtem.

-Ja. Igen. A remeteségben. Te egy igazán sármos zseni vagy, és nekem is magas pontszámot adnának a vonzó furák versenyén. - én is belenézek a poharamba, hátha jó. De csak üres. Semmi különös.

-Sármos zseni? - néz, én meg visszanézek. most látom csak milyen távol van, valahol messze bent magában. 

-Jah. Anna tavaly hetekig készítette az ajándékot neked.

Néz. Szinte látom, ahogy egy csőben egyre közelebb araszol.

-Milyen ajándékot?

-Azt a kis filmet a csetelésekről.- próbálok visszanézni. aztán már nem megy. Forgatom a poharat.- Biztos emlékszel. Tele volt fórumos utalással. Kis rajzfilm.

-Jah! - megörül tényleg. Elnéz ki a fák kezdte sötétbe. A Margitsziget egy bolygó most. - Nem tudtam hogy nekem csinálta. Azt hittem mindenkinek.

-Erre gondoltam. Erre, hogy nem tudod mi mindened van. 

Újra találkozik a tekintetünk.

-Én is így vagyok. Várok, hogy valaki más leszek egyszer csak, de nem. Ez vagyok én. És nem megy. Próbálok elhelyezkedni az életemben, mint egy hálózsákban, de kényelmetlen és rövid és túl szűk vagy meleg. - Nézek és lassan pislogok rá mint egy béka. - Azt hiszem te is így vagy. Megteszel mindent, hogy ne a külsőd, a megváltoztathatatlan adottságaid szabják meg, hogy kinek lát aki elsőre rád néz.

Ahogy figyel, lassan fókuszt vált. A szeme már engem fürkész, nem a testet vagy az arcot. Valahogy mögém néz, belém, mélyen le a kútba. Aztán oda int magához közel. Összehajolunk az asztal mögött. Az arcunk pár centire van egymástól.

-Nem engedem, hogy a testem lássák elsőre, tudod. Úgy intézem, hogy ha lehet, senki se ezzel szembesüljön.

Mosolygok. Tudom, hiszen én is olvasom őt évek óta. Tudom milyen, hogy ír, mit gondol, és hogy milyen személytelen szeretettel tud adni, nagyon is személyesen annak akinek szüksége van rá.

-Működik? - kérdezem, és igyekszem tartani a szemkontaktust. Hosszan néz, mintha kiolvasná a fejemből a múltam. Pedig egyszerűen csak ismeri a mindenkire egyaránt igaz törvényeket. Részeg vagyok, ahogy ő is. Úgy hogy figyelek és elhiszem már előre amit mond.

-Menj oda ahhoz akire gondolsz. Egyszerűen csak legyél ott egy pár hónapig. És ha úgy kell lennie, úgy lesz.

-Én nem reménytelen szerelmes vagyok.

Mosolyog szomorúan.

-Azt a legkönnyebb megfogni, azt az érzést. Van melód van lakásod de a szíved üres. Nem tudom ki az, de menj vissza hozzá.

Azonnal Otta jut eszembe, ahogy ül a vonaton és nézi a házakat. Mindig így jut eszembe, így, ahogy először megláttam.

-És ha már van valakije.

-Mindig van mindenkinek valakije. Sokszor csak fejben, de akkor is van.

-De hogy?

-Csak tedd meg. Hidd el nekem, hogy ha utána fel is képel, még mindig jobb, mint várni rá.

-De neked sincs barátnőd.

-Dehogy nincs. - felderül az arca, kivilágosodik, megváltozik az egész. - Van. Vár otthon.

Nincsenek kétségeim, hogy valóban várja haza valaki. Mégis olyan igazságtalannak érzem, biztos az alkohol miatt, hogy neki van, aki illik hozzá, aki túllát a testen, még ha más előjellel is. Nekem meg nincs, mert mindenki leragad a külsőnél, aki meglát.

-Honnan ismered?

-A fickó aki keresett, a legjobb barátom. - a mosoly mint egy filmtrükk úgy olvad el az arcán. A szemei rebbennek pohárról rám és vissza. Az összeszedett szabad gondolkodó egy mondat alatt esik szét. - A barátnőm az ő szerelme volt, mielőtt az enyém lett.