Reboot

Szinte látom ahogy kikanyarog az enjoy the ride basszusa a nyitott ajtón át a belsőudvarra. Kicsit talán megkapaszkodik a lassan rozsdálló míves korlátokban, miközben feltornázza magát a negyedikre. Ott - gondolom - már csak duruzsolás, de értő fülek még a morning show üvöltözésén át is felismerik. Persze nem sok fogalmam van róla, hogy vannak e értő fülek a negyediken.
Az ajtóm nyitva, de semmi késztetésem nincs kimenni. A fonott szék amíg nem laktam itt eltűnt, így beújítottam egy csodálatos méregzöld műbőr fotelt. Megveszekedett ocsmány de pont olyan kényelmes is. A macska részére elhelyeztem benne egy fűzöld thermo plédet nyolcrét hajtva, hogy meg ne fagyjon szerencsétlen, de ő dacolva velem és az időjárással  a széles háttámlán gubózkodik, amíg ki nem nyitom reggelente az ajtóm.
Hívjuk ezt szellőztetésnek, bár inkább a jólét felismerésének jógi gyakorlata lenne a méltó szó rá. Mert amilyen csontrepesztően hideg van így reggel fél hétkor, megállni, izé, megülni ebben negyed órán át férfias kihívás, höh, magyaros virtus. Utánna a hála, és megint a hála, hogy 5 perc alatt visszamelegszik a kis lakásom, és van meleg ebédem, és ölmelegítő macskám is, aki esténként szerintem haza megy.
Míg a fentiek szerint mutatok rá magamnak önnön jólétemre én egyre hülök, a kávé meleg még egy darabig. Macska a másik,enetránsan zöld pléddel gondosan letakart combomon, amíg így várunk dér nő a kerekeimre. Csodás.
Enjoy the ride, énekli Sky, és próbálok én is ráhangolódni. Visszaköltöztem ide, most harmadszorra, megint egyedül. Persze okosabb lettem, talán egy picit bölcsebb, elszántabb nem, de őszebb mindenképpen. Igyekszem nem a gazdálkodj okosanra gondolni, és az abban gyakran megjelenő  vissza a startmezőre lapra, sokkal inkább a ritkább, de vágyottabb tárgynyeremény sorsoláson színestévét nyertél-re, de nem sok a reményem élő lakótársra. Tévém nem volt, nincs, és nem lesz.
Felhagytam a fordítással mint munkával és inkább könyvelek. Nagyobb arra az igény, mint bármi másra. Megy is, bár nem is reméltem. Van abban biztonság, hogy csak akkor működik, ha jól csinálom. Nincsenek lappangó hibák. Így aztán a varázslatos orosz ezoterikus irodalommal más vív manapság, én meg játszásiból sci-fit fordítok, meg önzetlenkedek kezdő írókkal magyarról angolra, hátha a bolygó távolabbi oldalán valaki beléjük szeret.

Apropó beléjük szeret.  Ezek azok a gondolatok, ahol abbahagyom azt ami ezekhez vezet. Lerakom, kikapcsolom, becsukom, elteszem, bármi is volt az, és valami markánsan másba kezdek. Most is itt az elég. Macskástul, lendülök és csukom be az ajtóm, kicsit hevesebben mint halkan. Macska felriad, én pedig begurulok a szobába. Ideje elővenni az ezüstszínű laticelt.

Lassuló basszus

Ugyanabban a kávézóban ültek amiben huszonegy éve minden alkalommal, amikor sikerült összefutniuk. Az évek alatt ezek a találkozások voltak már pár naponta ismétlődőek és voltak közöttük több hónapos szünetek is. A kávézó neve és berendezése is változott ennyi év alatt, de a rítus nem. Szilvi ért oda előbb, elhelyezkedett a sarokban meghúzódó homályos asztalnál. Judit késett egy picit. Mindketten eszpresszót rendeltek és vizet. Később esetleg egy melegszendvicset. Szilvi alacsony szeplős lány volt, akinek még a szemöldöke is göndör volt. Szigorú, lényeglátó tekintettel, sosem lakkozott körmökkel és sosem pólóban. Judit magasabb, természetes szőke de nem egy babás arcú szépség. Farmerban. 

Szilvi a melegszendvicseket kínáló kis asztali táblácskával babrált. Amikor Judit megérkezett Szilvi felnézett rá, és látta a jól ismert arcon, hogy olvas az övéből. Volt ebben valami mélyen biztonságos és megnyugtató. Mint a fizika és a matematika alaptörvényeiben. Minden körülmények között, minden helyzetben biztosan ugyanúgy működnek. 

- Szia. - ült le Judit. Megfordította a szendvics lapot és már intett is a pincérnőnek.

- Szia. - monda halkan Szilvi és nem nézett fel, míg Judit kirendelte a két kávét.

- Régen találkoztunk.

- Igen. - nem tudta hogy kezdjen hozzá.

- Hallom váltok.

- Igen. - kicsit megkönnyebbült, hogy nem is kell hozzá kezdjen. - Milyen gyorsan terjed...

- ... a pletyka. Jah. Akarsz róla beszélni?

- Igazából nem. Én kezdtem. Úgy hogy jól van ez így.

- Tomi?

- Neki nyilván nem jó, de amennyit eddig az apjával volt, annyit eztán is lehet.

Judit bólintott.

- Veled?.. - igazából nem érdekelte. Judittal legtöbbször nem volt semmi. Néha volt mellette valami férfi, de se házasság se gyerek. Vagy magán sofőr volt vagy taxis. Semmi igazán érdekes. Mégis, a sok ember hallgatag megfigyelés ott lebegett körülötte, és a szikár kérdései és válaszai mély emberismeretről és bölcsességről tanúskodtak. 

- Semmi ilyen horderejű. - megvárta míg a pincérnő leteszi a kávékat. - És ki az?

- Ki ki az? - egy pillanatig egymásra néztek aztán Szilvi szomorkásan elnevette magát. - Senki. Egyszerűen már nem bírtam tovább eljátszani magamnak, hogy az vagyok aki földet művel és állatokat tart. Szerettem volna. Kecskesajt és bioparadicsom. De nem megy. Úgy érzem... - vett egy mély levegőt, hogy lenyugodjon. Az érzelmek feltódultak a nyelőcsövén és keserű ízzel töltötték el. - úgy érzem elherdálom magam. - fejezte be végül.

Judit nem moccant. Még csak nem is pislogott. Aztán lassan belekortyolt a kávéba. Szilvi kavart egyet a kávéja maradékán aztán intett a pincérnőnek és kért egy pálinkát. 

- Annyira szerettem volna azt mondani, hogy én vagyok az a matematikus aki kecskesajtot készít és a férje tapasztotta kemencében kenyeret süt. - nem is nézett Juditra csak engedte, hogy kiömöljön belőle az egész. - De tudod milyen vagyok. Félek az állatoktól. Nem csak a kullancstól, de a kecskétől is. Nem tudtam, hogy kell locsolni. Judit! - eleredtek a könnyei. - Az első nyáron az első héten kigyilkoltam a növényeinket, mert a kánikulában délelőtt locsoltam a legnagyobb napsütésben. Nem tudom megemelni a teli vizes vödröt. Nem tudom megkülönböztetni a haszonnövényt amit én magam ültettem a gaztól. Nem tudtam hogy hogy fogjam meg a levesnek szánt tyúkot, azt meg végképp nem, hogy hogy vágjam le. - kiitta a pálinkát. - Levágni egy állatot, még ha nem is foglalkozom az élet kioltás morális vagy pszichológiai részével, önnmagában a dolog fizikája sem egyszerű. Rohangál még levágott fejjel. Minden csupa vér. És közben pisál, szarik. Olyan dolgok ezek Judit, amikről az ember röhögcsélve olvas az interneten, de mikor ott vagy és neked kell megfejned azt a kecskét, akkor hirtelen nem vicces és cseppet sem egyértelmű, hogy mit kell tenni és hogyan.

Szilvi félretolta a pálinkás poharat.

- Anyósom szerint városi lány ezt bajosan tudja csak megtanulni, mert nem ész kell hozzá, abban az értelemben ahogy mondjuk én okos vagyok, hanem bölcsesség. Érted Judit? Bölcsesség. Valójában azt sem tudom mit jelent ez a szó. Mensa tag vagyok, 155-ös IQ-val és nem tudom mit jelent a gyakorlatban egy háztájiban a bölcsesség szó.

- De akartad, Szilvi. Utána olvastál ezer helyen. Emlékszem azért is tetszett meg a Zalán mert olyan - itt elmosolyodott - föld szaga volt. Világ egyszerű világa volt és valódi, kézzel fogható céljai. Ház, állatok, gyerek, gyümölcs, sajt.

- Igen.

Hallgattak.

- Nem arról olvastam, hogy milyen, hanem arról, hogy hogyan. Ha nem anyósomhoz költözünk első évben talán előbb kiderül, hogy nem a gyakorlatlanságom a baj, hanem hogy ez egy téveszme. Nem való ez mindenkinek, akár milyen gyönyörű kép is van bennem erről. Egyszerűen nem tudom megcsinálni. 

- Sajnálom.

- Attól vagyok kiborulva, hogy hiába a matek, hiába számolod ki, hogy mennyit vess, hogy hány csirkét, kecskét, disznót tarts, mennyi takarmány, mennyi víz, végül sosem az történik, és ha a természet maga nem basz oda, hát elkefélem én magam, a saját testem fizikai képtelensége miat, vagy a gyomrom nem bírja, vagy csak nem veszem észre a bajt. 

- A matek tiszta.

- Igen, a matek tiszta.

- Tomi?

- Marad ott. Jobb neki ott, mint velem.

- De te vagy az anyja...

- Persze, de egy gyereknek a stabilitás és a biztonság. Én nem tudom hol és mit fogok csinálni az ősszel. A láthatás jobb ilyen szempontból. 

Judit hallgatott.

Szilvi rendelt még egy pálinkát.

- Azt hiszem felköltözöm Pestre. Szeged ilyen szempontból kicsi. 

- Szólj, ha tudok segíteni valamiben...

- Köszi. Elég jók a papírjaim, valami állást biztosan találok, dacára a kiesett éveknek. Aztán újra tárgyaljuk a gyerek elhelyezést is.

- Jó. 

Szilvi arcán lassan folytak a könnyek. Se hang se mimika nem társult a síráshoz. Judit előkotort egy zsebkendőt neki és elgondolkozva nézte ahogy megtörli a szemét és orrot fúj.

- Újra akarod építeni elölről?

- Kénytelen leszek.

Hallgattak.

- ami igazán nagy baj, hogy eddig mindig még ezt a baromságot is a saját akaratomból és mindenki máson át csináltam. Tudod hányan intettek, és hányan próbáltak rámutatni, hogy nem biztos, hogy az vagyok, akinek hiszem magam. Nem biztos, hogy nettó akaratból bármit véghez lehet vinni? Én pedig csak azért mert valami igazán nehezet akartam nem tágítottam. Pedig tudni kell feladni is. Van az a szitu amikor fel kell adni.

- Mi volt az a pont?

- Amikor a tizenkét éves fiam eldugta a pálinkát előlem.

Tuba

Andris megtalált még így is, hogy már vagy fél éve nem laktunk egy házba, és soha nem kerestük egymást csak és kizárólag személyesen és csak zenei ügyekben. Amikor abban a nehezen jött és könnyen semmivé foszlott rózsaszín cukormázas résznél tartottam az életemben amit a Szép Ilonkától párszáz méterre éltem az Ágival, ő volt az a szomszédom, aki a Vígben volt hegedűs. A fölöttünmk lévő lakásban lakott és vagy hangosan dugott vagy nagyon hegedült. Néha lejött a kertbe - ilyenkor találkoztunk - és befüvezve bólogatott a tőlem kikúszó zenékre. A fonottak jöttek velem ahogy a rossz szokásaim is. Itt is kiültem reggelente - vagy ami akkoriban reggelnek számított de valójában inkább volt délelőtt - macska nélkül, de elég szabad elmével. És ha Andris felbukkant, szívesen elemeztem ki a hangokat és a hozzájuk nyúlósan tapadó filozófiát.

Az első alkalommal már úgy érkezett a lugasba, hogy éppen könnyedény monologizált a komolyzene áldásos pszichés hatásairól és elengedhetetlen jelenlétéről a belváros lüktető életében, amikor a szobámból kiscsorgó zenefolyam éppen egy unplugged rock koncertfelvétel szólalt meg. Én aznap alapvetően drum and basst hallgattam és némi minimalista elektropoppot, így csak bólogatásra meg hümmögésre futotta, de a kezdődő koncertfelvétel hangulata engem is magával ragadott.

-Hegedű, ugye? - kérdeztem rá a biztosra, csak hogy fenntartsam a témát.

-Igen. Még mindig. Te is zenész?

-Á. Csak figyelek.
- és felmutattam mind a hat ujjamat.

Azt hiszem ezen a ponton lett arcom először benne.

-Nekem is jól esne egy ilyen kis kamara koncert. - mondta halál komolyan körbefordulva a lugasban, mintha azt mnérné fel, hogy elférne itt pár szék még a többi zenésznek.

-Nekem egy talp masszázs. - motyogtam abban a reményben, hogy nem hallotta meg, de abból ahogy rám nézett tudtam, hogy már nem csak arcom, de előjelem is van a fejében.

-Én nem vagyok meleg. - mondta inkább szégyenkezve mint zavarban. Én azonban ezen a ponton jöttem zavarba.

-Én sem, csak hülye.

Beállt az a csend amiben én nem tudom sosem, hogy sírjak vagy röhögjek. Végül arra gondoltam, hogy ha már így alakult, akár kedves is lehetnék.

-Lopd el a bulit, hallod. Hozd ki azt a hegedű. - azzal még a karját is majdnem megveregetem, mert meglepő mélységekbe tudom magam sutáskodni ha már elindultam egy lejtőn lefele, de a mozdulat sután félresiklott, ahogy ellendült a lépcsőház irányába.

-OK! - kurjantotta és már hozta is a hangszert. Aztán megállt az udvar közepén és úgy kezdett rá, mint egy üvöltésre.

Az egész ház megdermedt. Éreztem ahogy a nyugdíjas nénik az emelten szájuk elé emelik éppen a reggeli kávés csészéjüket de a hang hallatán belemerevedtek a mozdulatba. Még a rigók is rezzenetlen hallgatták a hegedűt. Az meg nyikorgott és sírt és nyafogott és vinnyogott. Én egyre kisebb levegőket vettem, neki egyre vörösebb lett a feje, mintha az ő oxigén ellátása az én orromon múlna. Aztán egy pillanat múlva elernyedt, leengedte a hegedűt maga mellé, mire a rigók felreppentek. Andris visszarogyott a fonottba, én csak pislogtam mint egy kényszeres. 

-Na?- kérdezte.

-Brutális volt. - mondtam őszintén.

-Kár hogy nem vetted fel.

-Nagy kár. - mondtam de a végén röhögtem. - Mondd hogy be vagy szívva, kérlek.

-Ja? Be vagyok. Amúgy ki sem mertem volna jönni. Amennyire magabiztos vagyok nőkkel, mint zenész, nálam félénkebb alakot nem láttál még.

-Nem hiszem. - ezen a ponton már kedvelem.

-Pedig. A Vígben vagyok sokadik hegedűs. Senki nem lát sosem.

Hangosan röhögök.

-Az árokban lapulsz és intésre ölsz.

-Ja ja! Az az!

Na onnantól annyi volt. Folyton átette a fene. Hozott cigit, bort vagy vizet. Bagóztunk, röhögtünk. Minden alkalommal úgy köszönt el, hogy éppen egy nő kereste telefonon.

Andris jó arc volt. A csajok akik jártak hozzá szintén azok voltak. Kicsit sajnáltam őket, ahogy a Csoki nőit is, hogy nem merik észre venni, hogy elég sokan vannak. De ahogy Csokinál is tény volt, Andrisnál sokkal biztosabb igazság, hogy nekem aztán semmi közöm a viszonyaikhoz. Ha nem volt otthon, néha, a lányok előbb vagy később jöttek, és hajlamosak voltak beülni a lugasba, hogy ott várják meg az illatos zöldben, miközben tőlem a küszöbb alatt tekereg ki hozzájuk és a bokájukra csavarodva nem engedi őket mondjuk Ludovico Einaudi egyik zongorafutama.

Andrisnak mindenféle zenei irányzattal meg volt a maga kapcsolata. A hegedű inkább csak egy szeglete volt. Nagyjából el bírt bármilyen hangszerrel, ahogy, ha jól vettem észre bármilyen nővel is. Amit nem tudott kezelni az a pénz és az idő volt. Én ezzel a kettővel igazán jó viszonyban voltam mindig is, ám se a nők se a hangszerek nem tartoztak a királyságomba.

Amíg ott laktunk, több tucatszor bízott meg ilyen átadós-átvevős ügyletekkel. Minden alkalommal hangszereket kellett pakolásznom hetekig, hogy a megfelelő - gondosan nem a megjelölt időpontban érkező magát megfelelően igazoló személynek átadjam. 

Az egyik ilyen küldönc egy Verocs nevü kék hajú lány volt. Nem nagy dumás, inkább jó agyi szövegszerkesztőjű csaj volt. Ismerek ilyeneket, zömében fordítőkat persze, de kiszúrhatóak, mert nem lesznek társaságközepi megmondóemberek. Egyszerűen azért, mert a finomságok, amiket a szövegeikbe építenek építenek elárulják őket. Az ilyeneknek - mint én is - a szöveg milyensége, a szavak kiválogatása legalább olyan fontos, mint a mondanivaló. Szóval a Verocs is ilyen volt. Barátnője egy darabig a simlis Andrisnak és hurcolászója a hangszereknek. Egy idő után már azon kaptam hogy egész délutánokat elücsörög nálam, egy kotta vagy fuvola ürügyén. 

Amikor vége lett a cukormázas időszaknak egy darabig nem is jutott eszembe a Verocs, se a hangszerek és Andris végképp nem. Elköltöztem kis szülői házas intermezzó után a Déli mellé - mert úgy megszoktam a budai nehezített terepet, egy fura ház földszinti lakásába, ami technikailag egy kis ház volt a belsőudvar közepén. Egyetlen szoba-konyha, mellette bokor és fa, körülötte a 3 magas emelettel körbeölelő ház. Itt éreztem magam egyedül eléggé elvackolva. Taxiállomás egy saroknyira, metró, busz, villamos zebrával vagy lifttel de legdurvább esetben lábon elérhetően. Már egészen jól voltam, mikor felhívott az Andris, hogy a tuba, amit immár fél éve őrizgetek, immár kellene. Körülnéztem és valóban, a hülye nagy tubát úgy megszokta a szemem, hogy eszembe sem jutott, hogy valójában másé. Magaménak tudtam addigra már, hiszen senki nem jelentkezettb érte.

- Küldök érte valakit a héten. - mondta Andris, de éreztem a hangján, hogy fogalma sincs hogy ki lesz az. 

- Küldd a Verocst, ahogy mindig. - mondtam neki reménykedőn, hátha lesz egy kellemes délutánom egy kellemes nővel. De a csend a vonal végén hosszabb volt a kelleténél, így okosan összeraktam, hogy a Verocs már nem kapcsolat.

- Küldök valakit. - mondta végül és elköszönt.

Újabb hét telt el, míg jött egy sms a Verocs számával, e-mail címével és azzal, hogy ugyan fasírtban vannak, de legyek oly jó és teremtsek a tubával olyan szitut, hogy találkozhassank újra. Úgy hogy én felhívtam a Verocst, aki kultúrlény révén jött is a tubáért. Igaz nem beszélgetett velem sokat, és nem volt cseppet sem oldott, de legalább addig sem gondoltam semmi másra. A haja más árnyalatú volt, ahogy a hangulat sem volt olyan lugas-zöld tavaszi harsonás. Utóbb esett le, hogy ő sem boldog már, ahogy én sem. Semmi meglepő nincs abban, ha nem jópofizunk nyomorult sorstársainkkal. Minek?

Végül a Verocs elvitte a tubát magával, de úgy ölelte magához, mint hideg szívű exét. Nyár vége volt ugyan, de a jelenet dermesztő volt. Annyira, hogy csak az ablakon át lestem, visszahívni nem volt erőm. Akkor esett le nekem, hogy mennyire imádta az Andrist. Magához szorította a tubát úgy, hogy a hideg fémhez szorította az arcát, hátha a hidegtől elapadnak a könnyei, én meg ugyanezzel a szándékkal nyomtam az ablaküveghez a homlokomat.

Aztán újabb hetek teltek el, én meg is feledkeztem ismét a tubáról, abban a hitben élve, hogy ők összefutottak és vagy dugtak vagy nem, de legalább megbeszélték a dolgaikat. De Andris felhívott egy hideg őszi délutánon, hogy most már nagyon kellene az a tuba és a Verocst sehogy sem éri el. Úgy hogy szeretne megkérni hogy vegyem fel a kapcsolatot vele normálisan és szerezzem vissza a tubát, majd el jön ő maga érte.

- Hm. - gondoltam merészen. Na nem mintha nem dolgoznának ugyanott, nem mintha neki ne lenne sokkal könyebb bárhova elmennie, pláne egy ekkora tárggyal mint a tuba, de ezt annak tudtam be, hogy nem hagyott lábatlan mivoltom mély nyomot benn. Ez a gondolat persze annyira jól esett, hogy

írtam is neki, ő meg ugyan visszaírt, de se a tuba se a Verocs nem bukkant fel az ajtómban. Bár levelezésünk igazán szórakoztató volt, éreztem valamiféle azonosítást, vagy közös kalap alá vonást Andrissal. Időbe telt míg rájöttem, hogy Verocs fejében én Andris hozadéka, és elvesztésével járulékos veszteség vagyok. Nosztalgia és fájdalom bújkált a sorai között, és minden levélben ott volt a hülye tuba. Végül bepipultam és magam mentem elébe a sorsnak. Lábra pattantam, mint egyszeri huszár és elszántan felkerestem Verocskát kies légvonalban 1,5 km-re lévő otthonában. Persze nem volt otthon, de ez ott és akkor már mit sem számított. Túl voltam a Széll Kálmán tér minden rámpáján és lépcsőjén, mert azt hittem a gyalognál jobb a villamos. Sáros síneken botladoztam és kivertem egy néni kezéből egy csomag színes zoknit is. Mindegy volt, missönben jártam. Verocs kapujában azonban hiába kutattam a neve után, nem írta ki a kapucsengőre. De mint rendes lovagot engem ez sem tartott vissza és miután kölcsönösen a frászt hoztuk egymásra egy ott lakó szociopata matematikussal vagy könyvelővel megszereztem a tubát. Andris majd megoldja, hogy honnan  szerez másikat. Nem engedhetem Verocskát kihullani az életemből. Túl sok kedves nőt veszítettem már el ilyenek mkiatt. Barátság is kell, nem csak a hangos szex a falon át. Most nincs falszomszédom, legalább beszélgető társam legyen egy csinos nő.
Sajnálom, Veronika, írtam neki sms-ben, ha akarod a nagy értékű virágládádat, amit abban a lila vödörben tartottál mostanáig az ajtód előtt a gangon, személyesen kell érte jönnöd, különben vissza viszem.

Sivatagi szelek

Mint minden egykor eminens, ázsiai gyökerű férfit engem is elér a rend felrúgásának kényszere. A tett, amivel felégetek minden addigi struktúrát, szokást, kötelességet és elvárást, hogy aztán a vastag hamutól szürke tájamban – amit rendszeresen életnek hívok – valami harsányan virágzó, vagy szelíden zöldellő nőljön. A szándék mint minden egykor eminens, ázsiai gyökerű férfi életében, az enyémben is tettek nélkül elhal. A rumlis, koszos, ápolatlan hátsókert, - ami rendszeresen életként funkcionál – pedig marad ahogy van. Sehol egy pusztító szikra vagy üdítő szélroham ami kisepri és kipurgálja belőle a sok felhalmozódott salakot.

Annyira azért próbálkozom, mint egy terráriumban élő rágcsáló, aki háromhavonta a vackát egy sarokkal arrébb telepíti. Igaz ugyan, hogy a terrárium kicsi, a falai üvegből vannak, és az egész egy pillantással átlátható, mégis megnyugvást ad a kis állatnak egy időre az új sarok illúziója. Nekem is ilyen enyhet ad egy pár órára a takarítás és egy egész hétvégére a lomtalanítás. Idén ez októberre esett, erre a fényes szép októberre. Mivel a nagymama bútorai teszik ki a tárgyaim nagy részét, idejét éreztem a felméretésüknek, mielőtt a lomtalanítás bűvös szombatja rám nem töri az ajtót. Felhívtam három antikost, hogy biztosan minden tárgynak új tulajdonosa legyen. Majd miközben a lelkes antikost vártam egy szerda délután a maradék két székkel és üveges tálalóval, megpillantottam az előszobai szekrény aljába betolt dobozt, benne a mamától maradt papírneművel. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy besüthessen a nap és letelepedtem az egyik székre hogy kényelmesen végigturkálhassam a doboz tartalmát.

Egyszer már végignéztem, mikor meghalt a mama, de akkor korántsem voltam olyan nyugodt, már-már halottian apatikus mint manapság. Az első borítékban iratok voltak. Bele gyönyörödtem a kacskaringós kézzel írt betűkbe, a kimunkált karakteres kézírásokba és az ilyen kiírt szövegek sugallta harmóniába és stabilitásba. Elhessegettem a gondolatot arról, hogy mennyit számít egy gondolat lejegyzése, kézzel lejegyzése, le rajzolása, és én mennyi nyomot hagytam magamból ha hónapokban, de talán években is mérhető ideje nem írtam kézzel. Helyette inkább azon hagytam tűnődni magam, hogy a betűk formája mennyit változott. Hogy azt hihetnénk a szavak amikkel felnőttünk állandóak. De nem. A szavak sem a régiek. Anyám és egyáltalán gyerekkorom Ázsiájának hangzása, illata, íze egészen elferdült tőlem, mint valami halszemoptika horizontja. Manapság Ázsia idegen, turisztikai bennem. Valami olyasmi ami mindjárt eltűnik annak lenni – vagy már most sem létezik annak lenni – amit ismerni véltem. Skandinávia szintén ilyen ízű bennem. Még nézegethetek képeket az ott leélt időszakomról, de már sosem fogom megtalálni az Ottával bekóborolt utcákat. Még azt hiszem, hogy ismerek egy tucat nyelvet, de ha az ott élőkkel beszélnék érezném, hogy a nyelv amit használok már elavult, már nem az élő, aktuális nyelv, nem a mai tudata annak a népnek.

A nagymamám dobozában zömében fotókat találtam ezúttal is. Az a kevés irat ami utána maradt egy kis műanyag tasakban elkülönült, mintha nem is a képekhez és az azokat bevonó egykori érzelmekhez tartoznának. Hivatalos iratok egy dagályosan szerető lélek papírjai. A fotók albumokban vagy borítékokban feküdtek, tematikusan. Szépen kivettem őket, beletúrtam a a törékennyé száradt lapokba, nézegettem a szinte ismeretlen arcokat. Megsárgult karácsonyfák, kizöldült tavak, megszürkült világos egek. Mintha egy másik emberhez tartozó másik bolygón készültek volna. Egy volt csak – a legalsó – ami kerettel együtt került a dobozba. A nagyszüleim aranylakodalmán készült itt Budapesten. Én is jól látható vagyok rajta, és Otta is mellettem. Ez volt az egyetlen kép, amit én tettem a dobozba.

Becsuktam a dobozt és visszatoltam a szekrénybe.

A mama bútorai az ő sivatagának fényesre koptatott koponyái voltak. Az én életem sivatagában a koponyák fakuló színű pólók és egyre homályosodó tintasugaras nyomatok digitális fényképekről, megkarcosodó CD lemezek, amikről adatot már rég nem lehet kinyerni, de még gondosan őrizgetem őket a kézzel írt tokjaikkal együtt.

A felégetés purgatóriuma mindenkit elér, amúgy – nyugtatgatom magam ezen a ponton – hiszen a halálunk után, valaki úgyis kidobja majd a tárgyainkat.

Mikor az antikos, mint egy hetven perc késés után megérkezett én már kivettem a fotók közül az engem érintő pár darabot, az iratokat és azt az egy keretes képet, a többit pedig egy tízezresért cserébe vidáman elvitte az antikos.

Mert felégetni a más földjét sokkal könnyebb. A kiválogatott képeket aztán bepakoltam az én fotós dobozomba, a printek és a cd-k közé, hogy ott pihenjenek a következő szanálási rohamig. A lakás majdnem üres. Jól mutatja milyen vagyok. A szinte üres szobában aztán a szavak labirintusába menekülök és dolgozom órákig, és hálás vagyok, mégis, belül, hogy a lomtalanítási vihar nem rázott meg nagyon.

Aztán másnap az antikos felhívott, hogy kipakolta a képeket is és egy nő felismerte magát az egyiken és elkérte a számom.

Vannak olyan szituációk, amiket nem tudok kezelni. A váratlanul telefonáló idegenek például ilyenek. Mondanom sem kell, hogy onnantól naponta negyvenszer eszembe jutott a nő aki valamelyik képen magára ismert. És mégis mit akar tőlem aki a legtöbb képen kisgyerek vagyok? Persze négy nap múlva telefonált és betolta a telefonom apró nyílásain át a sivatagi szelet az életembe.

- Jó napot kívánok, Groó-Lechner Szilvia vagyok. - mondta egy kellemes női hang és én már tudtam, hogy igaza van. A nagypapa anyai ágát hívták Lechnernek, már ami megmaradt belőle. Az a család szervezte a nagypapa temetését is. A mama annyira nem volt oda értük, valami ingatlan elkótyavetyélése miatt, de emlékszem a három szőke kislányra akik valahogy rokonaink voltak, és akik leveleztek is velem olyan 8 vagy 9 éves korunkban. A háromból kettő iker volt, a harmadik pedig örökbe fogadott ismerős kislány volt. A neveikre nem emlékeztem, csak a libbenő copfokra és a térdekre, és arra, hogy mindig sugdolóztak és elvették a sapkámat.

-Halló? Groó-Lechner Szilvia vagyok és Hercz Ákost keresem.

- Melyik lehet a három lányból? - tipródtam.

-Hall engem?

-Sure. - szakadt ki belőlem, majd sietve magyarra váltottam. - Elnézést, igen, hallom és igen, én vagyok, és jó napot. - kínosan elnevetem magam, majd ő is.

- Talán emlékszem rád... - motyogom és fintorgok a telefonnal a kezemben miközben felállok.

- Örülök. - hallatszik a megkönnyebbülés. - Megtaláltam pár képet a balatoni nyaralásunkról egy Király utcai régiségkereskedőnél.

-Ne haragudj, hogy odaadtam őket. Természetesen visszaveszem neked őket, ha az megfelel. - az alázatos ázsiai jó modor úgy ömlik elő belőlem, mint egy artériás vérzés. Mindent elborít. Azon kapom magam, hogy japánosan hajlongok közben.

-Ó, - szinte nevet – már megvettem őket. Nem ezért kerestelek meg, hanem mert szeretném felvenni a család feléd eső ágával a kapcsolatot.

-Hát most ezen a kontinensen azt hiszem én egyedül vagyok a család felém eső ága.

-Kiváló. - a hangja humorosan játékos. - Haragban vagy a többiekkel?

-Kiváló. - gondolom. - Milyen többiekkel? - kérdezem óvatosan.

-A szüleid is meghaltak?

-Én meg már halott vagyok. - gondolom latinul, szinte látva a csupa verzál szöveget a telefonból előtörni, de inkább nem válaszolok.

Csend

-Elnézést. - mondja minden meggyőződés nélkül, mire én felháborodok az összes élő és az elhunyt családtagjaim nevében is.

-Elnézést. - mondom én is ismét a jó modor jegyében, lenyelve minden feszültséget. - Nem tudom mit mondhatnék. - válaszolom az újabb csendre.

-Találkozzunk. - mondja ő, komolyan és határozottan, én pedig azon kapom magam, hogy testi tüneteket produkálok. A szívem gyorsabban ver, a szám kiszárad és akarok is vele találkozni és nem is.

- Hozd el a fotókat, kérlek. - mondom azt remélve hogy így kideríthetem melyik is ő a három lányból.

- Oké, de mikor és hova? - elneveti magát én pedig elvörösödök. Makogok valami helyet és időt és egy gyors viszláttal lerakom. Szinte azonnal ott vibrál a telefonban az sms, benne egyetlen OK-val.

Másolatok

-Ne nézz a szemembe, ne nézz. Oda csak a kúúúút méééély sötééét... - magában dúdolt miközben a fénymásoló adagolónyílásába fogta a lapokat, nehogy egyszerre kettőt rántson be a masina. - oda csak a kúúúú mééély sötéééét száll...nem neked való.

- Nem neked való! - mormogta együtt vele Csenge és egy újabb adag másolni valót csapott Csoki mellé a pultra. - Nagyon unom már. Énekelj mást.

- Nem kívánságműsor.

- Akkor ezt is te másolod.

- Remek. - Kicsó rápillantott a felső lapra.

- Ne olvasgass. Nem neked való. -

Csenge mosolytalanul jött és ugyanazzal a hal arccal távozott. Csoki befejezte a saját kupacát és beleolvasott az újba. Ugyanolyan értelmezhetetlen kimutatások voltak, mint mindig. Bedobta a lapadagolóba és elindította. Aztán nekidőlt a pultnak, háttal a zsivajos irodatérnek és elmélyülve szemlélte a másolótérben feltornyozott papírhegyeket. Erről eszébe jutott az aznapi randija. Megnézte a telefonját, hogy emlékeztesse magát, hogy mi is a nő neve. Közben a fénymásoló leállt. Ő gyakorlott mozdulattal kitépte a beakadt lapot az adagolóból, miközben fél kézzel a telefonon pörgette az oldalakat. A kitépet lapot a többi tetejére tette, kinyitotta majd becsukta az adagoló tetejét, és megtalálta a nő levelét is. A szemét le sem véve a telefonról két gombnyomással utasította a fénymásolót a folytatásra.

Hívást kezdeményezett.

- Hallo.

- Szia. Balázs vagyok. Társkereső.

- Szia. Klára vagyok. Ma találkozunk, ugye?

- Igen. Legalábbis részemről oké.

- Jó.

- Dolgozol?

- Persze. - túl gyors volt ez a válasz, hogy igaz legyen.

- Otthon vagy?

- Igen.

- Én mindjárt végzek. Ha gondolod előre is hozhatnánk a találkozót.

Csend.

- Otthon dolgozol?

- Igen...

- Viszek neked ebédet. Mondjuk - összeráncolt szemöldökkel fordult egyet a tengelye körül. A másoló újra sípolni kezdett, mert ismét két lapot szívott be egy helyett. - Indiai? Szereted a fűszerest?

-Szeretem. - a nő kuncogott. - Gyakran vagy ilyen spontán?

-Nem. Most csak izgatott vagyok miattad. És... - elmosolyodott. - pont vagy egy szabad délutánom.

- Hát jó. - érezte ahogy a nő felbátorodik. Szinte tapintható volt a rutintalan merészsége, ami gyenge szárba szökken Csoki magabiztossága miatt. - Kettő?

- Tökéletes!

A címet begépelte a telefonszám mellé és elköszönt. Ott hagyta a nyomtatót és bamba fejet vágva kibotorkált a liftig. Lement a másodikra az üzemorvoshoz és félszegen bekopogott. Miután belépett és becsukta maga mögött az ajtót már nem kellett félszegnek mutassa magát.

-Hello. - Angéla búgó hangjából rögtön tudta, hogy egész délelőtt unatkozott a nő, és jobbkor nem is jöhetett volna. - Hogy vagy ma Balázs?

-Elég rosszul. - vigyorgott Csoki. Szédülök. Attól tartok, hogy bármikor térdre esem.

Angéla gömbölyded idomaira egyébként nem figyelne fel. Túl nagy mellek, túl világos haj, túl sok smink. De a búgó hangja és a fesztelen lazasága mindig szórakoztatta. Amikor visszatért a vodához ő vette fel az egészségügyi lapját. Akkor flörtöltek először. Azóta rendszeressé váltak egymás életében, egészen specifikus igényeiket elégítették ki egymással. Most sem kellett hosszan magyaráznia. Angéla bezárta az ajtót és nyugodtan visszasétált a kezelőbe. Annak is becsukta az ajtaját és kényelmesen kibújt a cipőjéből. Felült az asztalára és Kicsót az asztal takarásába intette. Csoki tudta mi a dolga. Letérdelt és átadta magát a pillanatnak és dr. Kerekes Angéla doktornő testének. Miután Angéla könnyedén visszavette a harisnyáját Kicsó is átvette az orvosi igazolást arról, hogy lázas, és igazoltan hazamegy. Az üzlet létrejött.

-Ne nézz a szemembe, ne nézz. Oda csak a kúúúút méééély sötééét... - dúdolta a nőhöz menet. - Klára. El ne felejtselek. Klára. Klára.

Nem felejtette el, és ismét nem hibázott. Bár volt valami beteges abban ahogy figyelte a nőt, azokat az apró árulkodó jeleket, amik miatt az egésznek értelme volt. Nagyviláginak, magabiztosnak próbált Klára látszani. Mély dekoltázs, magas sarkú cipő, póló és papucs helyett. A rebbenő szem, ami mögött pánikban szűkölt a nő, aki ne szép, nem csinos, magányos, tompa fényű és egyre ráncosabb, de még nem adta fel. Szerette őket boldoggá tenni pár órára, azzal együtt, hogy egyikkel sem akart még egyszer találkozni. Nem akarta, hogy a mindennapjai valaki más sérüléseinek nyalogatásával teljen. Nem érdekelték mások sérülései. A sajátjaival sem akart foglalkozni. Élvezte amit kapott, kávét, testet, tekintetet, remény csillanását és néha könnyeket. De nem hívott fel sosem senkit másodszor.

Klára topogva rakosgatta az indiait a szűk konyhaasztalon. A feszes farmerból kicsit kibuggyant a hasa. Kicsó ilyenkor annyira megsajnált az adott nőn át minden nőt, hogy nem bírt tovább várni, kihajtogatta őket a szűk ruháikból és húsba vágó melltartóikból. A magassarkút fennhagyta, de mást nem. Tulajdonképpen az első mindig gyors volt, de valójában ilyenkor nyert csatát. Ez után már nem nagyon beszéltek, csak engedték magukat dédelgetni, aztán hagyták, hogy ő is élvezze a helyzetet kedve szerint.

Hat körül vette a kabátját. Klára úgy mosolygott, mint a többi kedves negyvenes nő, aki tudja, hogy ennyi, de mégis remél. Csoki mosolyogva visszanézett még a lépcsőfordulóból, de a kapuban már a telefonjára beesett sms-t nézte. Aztán megállt és nekidőlt a kuka mellett a falnak. Vett pár mély lélegzetet és ellökte magát. A telefon újra pittyent, de ő nem vette elő. Végig sétált a Pozsonyi úton, aztán fel a hídra és fel a hegyre. Ott kanyargott az utcákon vagy egy órát, aztán eleredt a hó. Behúzódott egy buszmegállóba és elővette a telefont újra.

„Leveled jött. Gyere fel.” Anya

Csoki megvonta a vállát, aztán megnyitotta a problémás sms-t.

„Szakítottunk. Elköltöztem. Végleg. Nézz rá, kérlek.” Ligeti Ági

A busz begördült, ő felkapta a fejét meglepetésében, de végül felszállt rá.

„Nem fogok. Igyunk meg valamit.”- gépelte be és máris jobban érezte magát mint hónapok óta.

A hídon ment át a busz amikor megcsörrent a telefon.

- Nyugatinál vagyok. Hova menjek? - kezdte vidáman.

- Micsoda egy alak vagy! - Ági hangja döbbent volt.

- Nagyon rég nem beszéltem vele és nem is hiányzik. Most pláne nem fogok oda menni nyomasztani. Van elég baja nélkülem is. - hadarta ugyanolyan gyorsan amilyen gyorsan kétségbeesett hazugságokat lehet. Ági hallgatott.

- Nem hiszem, hogy szeretnék veled találkozni.

- Megváltoztam.

- Tisztes családapa lettél?

- Nem. De biztosan kellek neked, mert eszedbe jutottam.

Ági elnevette magát.

- Nincs senki nálad rosszabb életű.

- Csak melletted voltam jó, Ági. Legalább egy órát adj, hogy meghallgathassalak.

- Örülök, hogy Attilától valami jó modort is tanultál, annyi év alatt.

Csokit mintha gyomorszájon vágták volna. Majdnem elesett a buszon. Mély levegőt vett.

- Bocs mennem kell, de ma hétkor a Macskában várlak. Szia. - azzal letette.

Legközelebb

Minden tele van növénnyel. A ruháim kiszorították a szűk szekrényből a gyerekkori emléktárgyakat. Jobb is, mert nem engem emlékeztettek valami idillre, hanem anyámat rám. A parkettán száz éve ott virító foltokat az első székem hagyta, azt a rémisztő illúziót keltik most, hogy semmi nem változott azóta.

Anya húslevest főz a fal túloldalán a konyhában, apa a sportcsatornát nézi a nappaliban. Pólóban vagyok és a szemközti ház ablakait figyelem, pedig tél van és fagy odakint. É a panel-meleg szülői fészekben melegszem kívül, de belül ugyanolyan fagy van bennem, mint a ház előtt az utcán.

Sosem szerettem lába állni. Az olyan instabil, billegő bizonytalanság, ami igazán csak akkor működik, ha előre menekülök. Úgy tanultam meg járni is azokkal az ormótlan protézisekkel, egy enyhe lejtőn, lefele. Megállni nem tudtam mert dőlni kezdtem. Úgyhogy inkább előre dőltem, mint hátra, és hogy előre ne bukjak magam elé kaptam sietve az egyik lábam. A dőlés folytatva pedig a másikat. Ez az a haladási forma aminek a végén a megállást valamilyen tárgy okozza, nem az akarat. Valójában így csak esni lehet. Nekicsapódni vagy átesni valamin, esetleg csak úgy egyszerűen orra esni.

Na ilyen az életem. Ilyen előre dőlt futás valami távoli fal felé, amire aztán biztonságot lelve felkenődhetek.

Őszapók libikókáznak az ablak elé behajoló pár vékonyka ágon. Helyes kicsi fehér madarak, öten. Mindig páratlan számban élnek. Jellemző, hogy itt ugrálnak az én ablakomban - gondolom. Páratlan vagyok, a szó minden egyes jelentésében. Örülhetnék is, hiszen mindenki páratlan akar lenni. Párosan páratlan. Akit aztán a hasonló páratlan csodával határosan meglel. Ilyesmi.

Na én nem. Én most már szívesebben lennék tömeges, tucat vagy átlagos, csak ne kelljen folyton visszatérni ide, ebbe a lakásba, ebbe a száraz panel-melegbe és ebbe az állapotba. Tudatosan jöttem haza, hátha így kikerülhetem a lecsúszást. Az önsajnálat szintjeit az alkoholtól, a megszakállasodáson át az elhízásig. Szociális életem így is virtuális, de van ennél messze még lejjebb. Anyámmal ezt talán nem teszem meg. Ezért jöttem haza.

- Ebéd. Atika, gyere.

Atika nem megy. Atika nézi a szemközti házat és azon mereng, melyikbe is lakna éppen, és mit csinálna, és arra jut, hogy éppen síelni van a családdal, és éppen egy osztrák sípálya tetején hüttézik és boldog. A kisebbik gyerekem az oktatóval ekézik, a nagyobb már lemegy a közepes pályán az anyjával. Én megmacsóztam már a vörös pályát, ezt a kört megérdemelten kihagyom.

Aztán arra gondolok, hogy tanár vagyok és éppen készülök a következő heti óráimra, vicces feladatokkal és izgalmas képekkel. Fizika vagy történelem tanár lennék, és lenne egy helyes kis kutyám, meg egy könyvtáros feleségem, akinek álomszép hangja van. Esténként suttyomban hallgatnám ahogy mesét olvas a gyerekeknek, aztán megkérném, hogy hozzám is beszéljen azon a hangon, amit úgy tud búgni. És olyankor ő súg. Először szépeket, később pikánsakat, el elakadó hanggal, majd egyre magasabb hangon egyre durvább szavakat, míg én fölé hajolva egyre hevesebben nyomom magam az ölébe, ágyékomat vagy az arcomat, mikor hogy kívánja. Nyelveket tanítok neki, hogy több szóból válogatva találja meg azt a párat, amit csak ő tud úgy kimondani, hogy eszem vesztve kívánom meg őt.

-Atika, gyere, drágám, kész az ebéd.

Sóhajva fordulok az ajtó felé.

- Jövök, csak elgondolkoztam. - motyogom az újra üres ajtókeretnek.

Tulajdonképpen fogalmam sincs mit szeretnék. Kellően gyomorszájon kap a gondolat, hogy Áginak igaza volt, és én nem akarok mást, csak bütykölni a szavakkal - fejben - és megdugni azt a csendes - tehát ne zavarjon meg - de szép nőt aki hajlandó csendbe kivárni míg képes vagyok letenni - fejemben zsinatoló - szavakat amikkel folyton bíbelődöm. Ha felrobbanna a külvilág az sem zavarna, amíg van áram és házhoz hozzák a kaját.

Szánalmas vagyok és önző. Beülök a helyemre az ebédlőben. Anyám szed a húslevesből. Aranylik, pont úgy, mint gyerekkoromban. Nézem a kezem, ahogy a kanalat tartja.

- Kihül, drágám, egyél.

Végem van. Nincs semmim ami értékes lehet másnak. Mindjárt negyven vagyok. Minden gondolatom üres elméleti világelemzés, tőlem aki az élete nagyon nagy részét egy zárt szobában élte le. Összes mozdulatom béna kapálózás egy nem túl gusztusos testben. Talán ha olyan hatalmas szívem lenne, mint valami szentnek... talán. De ezt kompenzálni. Nincs... nem létezhet akkora szív ami ezt mind kompenzálja.

Leteszem a kanalat, vissza a levesbe. Potyognak a könnyeim. A szám és az arcom mozdulatlan. Szüleim szerencsére elég rosszul látnak. Lassan befejezik a levest. Én csak kevergettem.

- Ne haragudj anya, de nem tudok enni.

- Nem baj kicsim, majd csipegetsz a másodikból. - megérinti a kezem ahogy elveszi előlem a tányért.

- Nem is kérdeztétek meg mi volt a baj.

- Nem. - sóhajt apám. - Ha akarod elmondod. Aztán meg ... Köszönöm. - veszi el anyámtól a tányért - Ha ennyire ki vagy borulva, bizonyára magadat okolod az egészért.

Megkapom én is a magam tányérját. Illatos, szépséges. Leteszem és nézem.

- Persze hogy magamat. - nem is értem. Nyilván. Majd biztos Ági tehet róla aki velem maradt a Kicsó helyett. - Bah.

Nem néznek rám. Tudom, mit gondolnak. Valami rejtett kincsnek hisznek, valami megismételhetetlen csodának, akinek azért nincs ki az összes végtagja mert a fejébe több van neki, mint másnak.

- Tudod, hogy itt bármeddig ellakhatsz, de vissza is mehetsz a Damjanichba. A Nóra csak egy bérlő, még ha nagyon rendes bérlő is. Nyugodtan küldd el, ha ott jobban éreznéd magad. - mondja anyám tárgyilagosan.

Turkálom az ételt. A szomorúság a harag és a szégyen vidám körtáncot jár bennem a bűntudattal.

- Nem tudom jól csinálni. - szakad ki belőlem végül. Szavaim nyomán minden leáll. A villák és kések épp úgy mint a madarak verdesése a konyhaablak előtt álló fán.

- Nem kicsim. Most már jól fogod tudni csinálni. - förmed rám anyám és idegesen elveszi előlem a tányért. - Okulj ebből. És legközelebb figyelj oda.

- Legközelebb? - fájdalmas nyekegő nevetés szakad ki belőlem. - Nem lesz legközelebb, anya.

Nem lesz legközelebb.

Mire besötétedett én már túl voltam a háztömb másik oldalán megbújó egyetlen környékbeli kocsma üvegajtajának betörésén, fél liter pálinkán és egy nagyon hosszú hányáscsíkon, ami majdnem elért a kapunkig. Pedig guruló kerekesszékből kihányni csak tolatva lehet.

Nem nagyon emlékszem semmire onnantól, hogy hangos követelésemnek engedve betolt a csehóba a Karcagi Misi nevű autószerelő. Mindemellett teljesen érdektelen, hogy mi a neve, de én megjegyeztem ám. Mint azt a többi baromságot, hogy hányféle szó van az oroszban a szerelemre és a halálra, hogy hányféle trükkös utalással kerülik el a lengyelek a direkt gorombaságot. Most már Japánul is tudok egy jó pár burkolt káromkodást. De felismerni, hogy mikor kell, és aztzán kimondani pár egyszerű magyar szót... na az nem megy.

Másnap kicipeltettem apámmal a szobámból a sok növényt, köztük a két hatalmas hibiszkuszt is. Sikerült azt mondanom neki, hogy nem az édenkert ez, hogy ekkora fákkal lakjak együtt. Alig egy órán belül sikerült szétvertem az egeremet az íróasztalon dühömben, majd ráültem egy szilánkjára, végül feltépnem a karom a szekrényajtó zárjával.

Gratulálok E.T., leülhetsz.

Restart

Kedd volt, ma szombat van. Az a kedd tipikus penészes szagú nedves fajta őszi kedd volt. Olyan amilyet nem dob fel félórányi napsütés, és ami olyan fényű, mintha egész nap este hét lenne.

Hétfőn kaptam meg a sikeres nyelvvizsga értesítőt. Mondhatni boldog voltam. Sokáig aludtam, mert addigra rászoktam a sokáig alvásra, és teljesen összezavart, hogy Ágit otthon találtam, mikor végre felébredtem.

- Nahát! Te itthon?

- Igen. Ma még igen.

- De tegnap dolgoztál... ? - rendes nyelv-náci módjára kiköveteltem a pontos fogalmazást.

- Olyasmi. - egy pohár teával a kezében állt a konvektor előtt. Még fotón is látszott volna, hogy fázik. - Meg kell beszéljünk pár dolgot.

- Okké. - hitelen az eddig szunnyadó vészjelzőim működésbe léptek. Felültem és igyekeztem kompetensnek látszani - bármiben.

Várt egy kicsit. Gondolom a gondolatait szedte össze, de ott nekem olyan volt, mintha arra várna, hogy bebútoljak teljesen.

- Holnap elköltözöm, és erről nincs mit beszélnünk...

- De.. Mi? Hova? Miért? - hápogva próbáltam kivergődni az ágyneműből.

- ... amit meg kell beszélnünk az pénzügyi és pár tárgy sorsa.

Megtorpantam. Néztem őt egy pillanatig, aztán a szék helyett a lábat választottam. A kezeim remegtek, alig bírtam felcsatolni. Mikor felálltam a térdeim remegtek. Ő rám sem nézett, csak a teáját kevergette egy műanyagkanállal. Belerogytam a kerekesszékbe és odalendültem elé. Ott megpróbáltam felállni.

- Nem tudom, hogy hogy jutottunk idáig, Attila, de úgy élünk, mint két idegen. - rám pillantott, de a szemében csak szégyen volt és szomorúság. - És pár hete azt álmodtam, hogy valami sziklán mászok. mohák között kapaszkodom és csipi az arcom a szél és fent egy autóban ott vannak a gyerekeim, és termoszból teát töltök nekik.

Eszembe jutott, hogy pár napja egy csinos termosz is a konyhapult állandó lakója.

- Felébredtem és elsírtam magam.

- Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk.

- Én is. De nem. De ez csak egy dolog. Én nem.. - kilépett előlem és átment a szoba túlsó részébe, látszólag, hogy letegye a bögréjét. - én nem vagyok neked szellemi partner, nem értem ami téged foglalkoztat, nem olvasom a könyveket amiket fordítasz és nem szeretek egy csomó mindent az életemben ami valahogy végül hozzád kapcsolódik.

- De de de... - nem fordultam utána. Mindegy volt. - de miért nem szólsz, ha valami mást vagy valamit máshogy szeretnél?

- Mert nem akarom, hogy miattam megváltozz. Te csak legyél aki te vagy, mert ha megváltozol, akkor már nem te vagy.

- Inkább elmész úgy, hogy meg sem mondod mi zavar ennyire?

- A bezártság. A korlátok, amik zömében a te korlátaid. A fizikai lustaság és a kompetencia harc, hogy folyton azt kell figyelnem, hogy nehogy megsértsem a büszkeséged valamivel, miközben... - betette a bögrét a mosogatóba és eresztett bele egy kis vizet.

- Miközben mind a ketten tudjuk, hogy vannak dolgok amiket nem tudok megcsinálni.

- Nem akarok vitatkozni, csak elmondom.

- Mit csináljak másként?

- Semmit. - kicsit még a vállát is megvonta. - Sokat gondolkoztam ezen és arra jutottam, hogy nem vagy egy harcos, bár szeretnél. Nem akarsz kényelmetlenkedni naponta, csak, hogy bizonyíts nekem, vagy a világnak, hogy nem szorulsz segítségre.

- Ez csak látszat.

- Igen. Valójában istenien el vagy a kis mikrovilágodban. Nem kell ide valójában melléd senki.

- Mi?

- Ez a helyzet. Gondold végig. Megosztottuk ugyan a házimunkát, de amit én csinálok, a bevásárlás és a takarítás pont az amit könnyen meg lehet venni. Nem főzünk csak szombaton, vasárnap valamelyikünk szüleinél vagyunk. Nem voltunk együtt sehol hónapok óta. Még csak együtt sem voltunk hetek óta rendesen, csak reggel, félálomban, hadd ne mondjam mennyi éber pillanatod van olyankor.

Elvörösödtem és odagurultam, pedig éreztem, hogy ezt támadásnak foga venni.

- De basszus, ha nem szólsz. ha...ha - alig kaptam levegőt - ha neked van igényed másra te is tehetsz ám érte! Nekem ez így jó volt, de tudok változtatni, ha kell.

- Hetente kétszer megyek futni és kétszer jógázni és nem elég. Ha hazajövök majd szétvet a feszültség. Úgy érzem, hogy kocsonyában élek, valami kimerevített kép vagyok a te ideálod szerint és az idő csak telik és velem _nem_történik_semmi!

Nem harag volt a hangjában hanem csalódottság.

- Nem tudok itt, így élni ... nem akarok. Szabadulni akarok, kiszállni, elmenni. ... Te nem fogsz változni, mert te akarsz így élni. Egy zárványban, egy szobában, kívül mindenen. Egyszerűen nem bírom veled tovább.

Visszagurultam a konvektorhoz és próbáltam valami értelmes megoldást kitalálni, míg ő elkezdett keringeni a lakásban ahogy összehordta a holmijait. Én nem mozdultam. Dél fele a kedvenc pizzáját rendeltem neki az Oké Italiából, de hozzá sem nyúlt. Amikor harmadszorra csörrent meg a mobilom, kikapcsoltam. Valamikor délután odamentem és megöleltem. Hagyta ugyan, de nem volt benne már sem harag sem szeretet. Túl volt az egészen anélkül hogy én észrevettem volna a vívódásait.

- Mikor utáltál meg?

- Azt hiszem sosem szerettelek igazán. Azt hittem, hogy veled minden más lesz, és te nem fogsz elhagyni, és ettől boldog leszek.... De azzal együtt, hogy valóban más, és valóban nem csaltál meg, semmi nem olyan, mint amit elképzelek magamnak.

Este nyolckor már nem volt ott, és én csak valamikor éjfél után fogtam fel annyira, hogy tudjak sírni. Addigra értettem meg, hogy tényleg elment, és elvitte azt a két évet amikor abban a hitben éltem, hogy szeretve vagyok és elfogadva olyannak, amilyen vagyok. Visszanyúlt és megmásította azzal, hogy azt mondta sosem szeretett. Nem volt benne indulat. Bennem most kezd lenni igazán.

Lehet, hogy tényleg. Lehet, hogy tényleg csak egy menekülő út voltam. Lehet hogy nem mozdulok a stagnáló életemben, de szólni azét lehetett volna. Megpróbálni, adni egy esélyt, hogy tegyek valamit.

Ez kedden volt, ma szombat van. A penészes szag elmúlt a levegőből, és a helyét éles hideg téli levegőnek adta át. Néha még a jég is szitál. Felmondtam az albérletet. 

Faszkivan.