Huszáros

Öt után ment haza. Mondtam hogy maradjon, de azt mondta át kell gondolnia mindent. Nem volt erre mit mondani. Igen. Nekem jó. Nekem nem kell átgondolnom semmit. Első éjszakámat az új lakásban úgy alakult, hogy vele töltöttem. Jellegzetes eleme volt a hosszú jelenetnek a szoba egyetlen tárgya, az ágyam. Persze most sem tudom melyikünk volt jobban befosva. Én annyira régen voltam meztelen bárki előtt, hogy ez önmagában is elég kemény stresszhelyzet volt. Teljesítmény kényszerem nincs, de felismerem a szitut ha villantani kell. Minden esetre úgy emlékszem kicsit talán túl lassú, kicsit talán túl óvatos, de végül is nagyon kellemes, testfelületi ismerkedéssel töltöttük az időt. Aztán összebújva aludtunk el, ami ilyenkor nekem nagyon kell. Úgyhogy kellően kisimulva ébredtem a madarak üvöltözésére. Jó kezdet. E tekintetben babonás vagyok. Úgyhogy nem gondolok bele mi drámázást sikerült összehozni aztán még reggeli előtt. Nem akarok. Próbáltam zen maradni, de tényleg. Aztán egyszer csak azon kaptam magam hogy már megint kívül vagyok és hűvösen figyelem az eseményeket, és nyomom a legszebb pszicho szövegeket elfogadásról és szeretetről. Pedig. Pedig minden elromlik ha a másik nem érzi egyenlőnek, ha úgy érzi, hogy nagyobb áldozatot hoz. Ó a kurva mindenit ismét. Ezt mondogatom mióta elment. Szépen pakolom ki a cuccaimat a nagy tükörajtajú beépített szekrénybe. Aztán az egyik dobozból kiveszem a lábam. Nézegetem, mint aki most látja először.

Ágival az a jó, hogy látott már magasan és látott nagyon mélyen. Sok újat már nem tudok neki mutatni. Meg az is jó, hogy érti amit mondok, például. Meg azért is oda vagyok ahogy létezik körülöttem, mint valami illat, valami fény. Egyszerűen ott van és körül vesz. Például minden feszkó nélkül aludt vagy háromszor a dohányban a nagy fotelban míg melóztam. Akkor már nagyon irigykedtem a Kicsóra. Szóval ott a láb a kezembe és hajlamos lennék szépen visszatenni. Be a zacskóba, ami valami régi HUMANIC-os zacskó. Még emlékszem az egyetlen cipőmhöz adták, ugye, amit a lábhoz vettem. De nem rakom vissza. Valahogy nem. Kirakom szépen a közben összeeszkábált dohányzóasztalra. Odaállítom marionett testem lecsatolható részét, hogy barátkozzunk. Lábán szépen ott virít a HUMANIC-os cipő.

Fél éjszaka forgolódtam, ücsörögtem, még cigiztem is, basszus, hála az egyik régi kabátom zsebében meglelt négy szál ciginek. Aztán miután kiderült hogy továbbra sem esik jól befeküdtem a kádba, jó forró vízbe, hadd fájjon kívül is. Nem sokkal hajnali három után voltunk. Még sötét kint minden. Madarak nyugosznak.
Azt gondoltam nem találhatok én senkit akivel az áldozat összemérhető. Régebben még volt bennem valami hit, hogy lesz olyan lány aki szemében ez nem áldozat. Ma már nem vagyok ennyire naiv. Viszont nincs mit cserébe szenvedjek, ugye. Ó pedig Ági ha tudnád, hogy levágatnám érted a lábam. - Na itt sikerült elröhögnöm magam a kádban. Aztán kigyúlt a fény. Kimásztam, gyorsan megtörölköztem és végre békén aludtam 11-ig. Aztán felkeltem. Rendesen megcsináltam az űrhajós laticelen a gyakorlatsort, majd lábat húztam és  felöltöztem. Aztán taxit hívtam. A taxival megálltam itt ott, aztán végülis nagy bátran elvitettem magam Ágihoz. Kiszálltam és visszaszóltam a taxisnak, mintha egy filmben lennék, hogy ne várjon meg. Az ilyesmi erőt ad.

Ajtót nyitott. Állt és nézett. Én meg őt. Aztán gondoltam valami legyen már mert hosszan lábon még nem tudok állni, úgyhogy előre toltam a kétszemélyes Jupát-tálat amit idáig hoztam és közöltem, hogy szeretnék vele ebédelni itt. Addigra már mosolygott. Miközben porciózta a rengeteg ételt én oda lazáztam neki, hogy ne higgye, hogy nem értem őt. És hogy érezze mennyire komoly, teszek neki egy vállalást. Nem nagyon szólt, csak a szemén láttam, hogy jól szórakozik.
-Ha a kínosság a kocsi miatt van, lábrakapok, mint egyszeri huszár a lóra. Még nem megy úgy, mert alapvetően lusta vagyok, de ha ezen múlna, hát ezen ne múljon.
Néz rám. A keze a krumplis dobozzal megáll a levegőben.
-Nem akarom, hogy kínos legyél.
-Erről beszélek.
-Drága.. - kezdi és leteszi a krumplit. Elém lép és ln azonnal felállok. Picit vagyok csak magasabb, és ez hirtelen felül ír mindent. Vigyorgok. - Magasabb is tudok lenni.
Együtt nevetünk, mert ami abszurd az sokszor vicces. aztán mikor elmúlik ő még mindig ott áll velem és ölel.
-Szerintem mindent tudsz amit ezzel kapcsolatban mondanék. Ujjakat nem tudok növeszteni, de lábat húzhatok.
Hosszan néz és el elkezd valamit de csak a levegővételig jut. A kezei szinte kapaszkodnak belém. A csípőm tiltakozik az ácsorgás ellen, de nem érdekel. Megvárom mit mond.
-Nem akarlak megváltoztatni. Elgondoltam, milyen lenne ha máshogy lenne, de akkor már nem te lennél. - elpirul - Úgy értem nem a széked vagy te, de ettől lettél az amilyen vagy. Egyszerűen hozzád tartozik, jellemződ, mint az én könyökömhöz a műtéti hegek.- mondta lassan, el elgondolkozva.

Persze nem mentem aznap már haza. Már nem is drámáztunk. Már kicsit gördülékenyebben feküdtünk egymásra, és már néha ő is belelazult, úgyhogy délután filmet is néztünk, mintha száz éve ismernénk egymást.
Mert valójában száz éve ismerjük egymást.

Ági

-->

Nem is tudom igazán mit gondoltam, mi lesz. Mi lehet ennek a vége. Az a keserű epe, a szégyen satuja eközben gyomorszáj környékén. Nem is tudom. Így visszagondolva olyan régen hurcolom ezt a kis belső satut, hogy már egészen megszoktam. Most tűnt csak fel, reggel, mikor egy félórára megint elmúlt. Persze néha kiújul. Majd megfigyelem, de úgy tűnik akkor újul ki ha egyedül maradok.

Szóval letettük a telefont. Persze én végtelen kínban, hogy már megint nem sikerült kimondani az igazat. Ő meg persze megint az erő maga, a béke és a megbocsájtás 8 ujjú szobra, egy viccel veszi élét mindennek. Azt hittem majd csak később megyek és addig elmegyek tényleg egy félórára futni, hogy kicsit kiadjam a feszültséget, de végül ott álltam a Budagyöngyénél a villamosmegállóban és fáztam is egy kicsit. A dohány utcai lakásában néha ott is aludtam abban a hatalmas fotelben kucorogva, hosszú órákat, míg vártuk Csokit, vagy míg ET befejezte a fejezetet amin dolgozott. Többnyire annyira elmerült a munkában, hogy elfelejtette hogy ott vagyok. Aztán felriadt és kicsit zavartan rám mosolygott. Jó volt erre ébredni bóbiskolásból. Most meg itt a villamosmegállóban ácsorgok és várom, hogy múljon a satu.

Arra gondoltam elmondom az egészet, hogy mennyire szeretem a csendjeit és a mondatait, hogy mindent elolvastam amit fordított, még a szar ezós könyveket is, és azokat a kis botorkákat, ahogy hívja őket, amiket csak úgy a fordítói levlistára szokott írni. Azt is csak onnan tudtam meg mert a gimis szerelmem, a Kovács Dávid simán felteszi egy ET-re mutató linkkel facebookra. Meg azt is el akartam mondani, hogy bár nincs látványos fogyatékom ami elhatárolna a világ zömétől, mégis úgy érzem magam óvódás korom óta hogy én itt csak néző vagyok, maximum statiszta. De ezeket nem mondtam el persze, pedig ezek nem bántóak, sőt. Pláne nem mondtam el neki, hogy mennyit pörögtem Kicsóval azon hova vihetnénk ismerkedni, hogy összeszedjen végre valakit, és azt sem, hogy bár Csoki mély meggyőződéssel állította hogy ET igenis szívtipró, én magamban el sem tudtam képzelni, hogy kellhet egy magamfajta, vagy barátnőim féle nőnek. Aztán egyszerre hagytak itt. Aztán rájöttem, hogy mennyire hiányoznak. Aztán azon kaptam magam, hogy Csoki hiánya, illetve a csalódottság hogy így lelépett csak ritkásan mart belém. Attila azonban gyakorlatilag mindenről eszembe jutott. Aztán elkezdtem félni, hogy nem jön vissza mert összeszed valami csajt valahol a világban. És persze próbáltam a legjobbakat kívánni neki, de nem ment. Ez volt az a pillanat amikor megjelent a satu bennem. A szégyen hogy itt volt, hogy lehetett volna, hogy rájöhettem volna, hiszen Kicsó mondta is, de nem. Én is csak egy olyan vak pina vagyok aki nem lát mélyebbre, aki nem veszi észre a valós erőt, csak a kakaskodó felfújt tollakat. A macho Kicsót imádtam és sajnálkoztam a szegény ET felett aki ugyan nagyon jó fej, de hát a végtaghiány az végtaghiány. Ki vágyna egy kézre amin csak három ujj van, a többiről nem is beszélve.

Aztán becsöngettem, bementem és leültem és dumáltam. Próbáltam kicsit lazább lenni, de nem ment. Ő persze görcsmentesen ragyogott körbe, mint mindig. Nem feszülve a dobozhegyek vagy az egyetlen bútor az ágya miatt. Leültetett oda és a világ leg természetesebb módján vette a talpam az ölébe és kezdte simogatni.

Akkor múlt el a satu először. Ott, ahogy nézett ahogy figyelt rám, pedig a nagy semmit magyaráztam, csak azért hogy nézzen rám úgy ahogy néz. Az a kis kívülállós mosoly, a mindent tudó megbocsájtó szeretet ami folyton körüllengi. Azt akartam. Elmerülni ebben végre. Mert ez hiányzott amióta elment a Japán útra. Senki nem nézett így rám rajta kívül. Úgyhogy mikor a satu elengedett én is elengedtem magam.

Reggel aztán apró mozdulataira ébredtem és a hajnali madárcsicsergésre. Nem volt sötétítő a hatalmas ablakon se reluxa se semmi. Fél hét lehetett. Ő egy hajtincsemet sodorgatta és nézett. Háttal feküdtem neki, az egyetlen közös takaró alatt, de éreztem így is a figyelmét. Aztán elmosolyodtam ettől a nyugalomtól, amit persze észrevett és megjelent egy ujja a vállamon. Lassan végigrajzolta a karom, a kezem mire elnevettem magam végre. Semmi nyomulás. Biztonság csak, ráérős reggeli derű. Aztán bejelentette hogy csinál reggelit meg kávét és azzal a fesztelenséggel amitől erős odagördült a konyhasarokba.

A satu meg újra bekapcsolt, azzal, hogy nem mondtam el, nem tudja hogy valójában csak lefölözöm. Csak kiveszem belőle azt amire szükségem van, de nem fogok vele kézen fogva gurulni az utcán, nem fogom bemutatni a barátaimnak mint páromat és nem szólok egy szót sem az anyámnak róla.

Felpattantam és sietve öltözködni kezdtem. Ő meg megfordult kezében egy vajas végü késsel és csak nézett. Figyelt. Kortalan öreg szomorú szemekkel. Aztán visszafordult és befejezte a szendvicset. Betette egy zacskóba és átnyújtotta.

-Jó utat.

Leültem az ágyra. A satu behorpasztotta a gyomrom.

-Én nem vagyok ilyen jó.

-Én sem.

-Nem tehetem veled ezt.

Az egyik szemöldöke elindult felfelé.

-Mit?

-Én ezt nem tudom felvállalni.

Elmosolyodott.

-Mit? A reggelit?

-Jézusom, tényleg odáig viszel hogy a szemedbe mondjam? - felpattantam és azt hiszem ezt már kiabáltam.

-Igen. Halld magad. Mondd ki és halld amit mondasz. - nyugalom és kis unalom volt a hangjában vagy tartásában, nem is tudom. - Utána elmehetsz. Utána hosszan nem fogsz keresni mert olyan mélységesen fogod szégyellni magad mint eddig soha. Én pedig kivárom a két hónapot és úgy foglak megkeresni mintha mi sem történt volna és te végtelen hálás leszel. - aprót bólintott, mint ki nem vár választ. Álltam csak előtte egy pillanatig aztán elsírtam magam.

-Már most is nagyon...

-Ági. Ági. Ági én nem haragszom rád. - felült a konyhapultra, onnan nézet. A hangja szelíd volt mint egy szülőé aki szidás után magához ölel.

-Én viszont haragszom magamra.

-Akkor most menj haza és gondold végig mikor hogy érzed magad. És ha rossz volt itt az este velem, vagy rossz volt bármikor akkor köszönjünk el. Ha máskor jó volt csak tegnap rossz akkor maradunk ami voltunk, barátok. Ha meg úgy általában jó és tegnap is jó volt, akkor mosd meg az arcod, tedd le a feneked, edd meg a reggelit. És aztán menj haza és gondold végig hogy mit szeretnél.

-Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni? Neked... neked...- nem tudtam kimondani olyan abszurd volt.

-Nekem te egy ajándék vagy. Egy csoda. Ha soha többet nem látlak akkor is zömében kedves emlékeim lesznek rólad. Ha barátok maradunk akkor is jó. Ha jársz velem, ha akarsz engem így ahogy vagyok akkor én szépen visszaköltözök a mennyországba ahonnan pár éve kivetettek. Így nekem a világon semmi veszteni valóm nincs. Ha viszont kínos vagyok, valami titkos aberráció az életedben, azt már holnap tudni fogom és akkor a magam úriemberes módján én foglak elküldeni, de abban nem marad barátságra lehetőség. Nálad van a döntés, nálam a reggeli. - újra mosolygott. - De most már ide kell jönnöd érte.

Álltam és néztem. Mindenki őszinteségre vágyik, de ez.. ez nem volt kellemes. Elviselni az igazat óriási erőt igényel. Amit elmondott az nem hagyott más utat.

-El sem tudom képzelni hogyan. Azt tudom hogy nagyon szeretek veled lenni, bármi is a kontextus. De hogy ezzel mit kezd a környezetem, az nagyon ijesztő. Semmi jóra nem számítok. - mondtam és maradtam állva ott ahol voltam.

-Az egész életem arról szól, hogy személyiségből próbálom pótolni a hiányzó végtagjaimat. Lehet hogy menne a családoddal is.

-Tényleg machóbb vagy még Csokinál is.

-Tényleg?

-Ő mondta.

-Nagyszerű. - kis bosszúság villant az arcán, de bennem oszlott a pánik, úgyhogy odamentem.

-Félek tőle hogy beszólnak. Sokan sokszor.

-Hm. - odaértem ő pedig magához húzott. Úgy a pulton ülve a kezével a derekam körül megint jó volt minden.

-Majd összekapom a legjobb formám és támogatásoddal és a verhetetlen humorommal elsimogatjuk a döbbenetet. - Elnevette magát. - Tudod anyámék azon fognak aggódni, hogy biztos a pénzemre utazol. Hm? Most még bevallhatod.

Most itt a metrón, hazafele, már mélyen a délutánban megint kicsit szorul a gyomrom, de a tudat hogy egy ilyen erő áll, hehe, áll mellettem folyton mosolygásra késztet.

ET

Na nesze. Telefon zsebbe, szem lehuny. Ági jön. Mikor jön vajon? Mindegy. Egyszer csak ideér.

-Gumikötél. - mondom ki hangosan, mikor belém nyilall. Berkeske mondogatta, amikor ücsörgött a suli mögött nagy cigizve. Berkeske Tomi meg a Hegedűs Linda négy évig jártak meg nem jártak. Ha együtt voltak rózsaszín, ha nem, akkor matt fekete, szabálytalan karcolásokkal. Nem a klasszikus se veled se nélküled volt, mert valójában ők akkor is együtt voltak mikor nem. Mégis. Berkeske mondogatta mikor éppen karcos fekete volt a világ, hogy nincs feszkó, csak gumikötél van. minél messzebbre húzzák magukat annál közelebbre rántják vissza egymást. Felnéztem rá a nagy bölcsességéért, azért emlékszem ennyire. Linda nem volt szép, de olyan álmatag volt, mint egy erdei tündér alkonyatban. Emlékszem ahogy elmosolyodik a HÉV-en, azzal, hogy túlment megint a megállón. Mindegy.

-Ehh. - nekiindulok a dobozoknak. Legalább fél óra, maximum kettő mire Ági ideér. - Gumikötél. - túrom a dobozokat a kocsival egyre beljebb a sarokba. Mennyire fura volt mikor ide, dehogy ide, hanem a Dohányba jött, hogy megmentsen. Mennyire szánalmas lehettem. Megállok, egymásra pakolom a dobozokat. Némelyik egészen nehéz. Most nem érzem a világvégét olyan közelinek. Van valami nagyon megalázó ebben a fura barátságban Ágival, de közben meg... Közben annyira jó hogy ilyen melankólika és közben okos is. Szeretem az okos szomorú nőket. Talán mert úgy lehet megnevettetni őket, hogy másnap is emlékeznek. Csodálatos. Vigyorgáson kapom maga. Vajon Ági szelíd vagy csak eddig nem sikerült felbosszantanom? Kabátot húzok és plédet dobok a lábamra. Kigurulok a kisboltig amit a terepszemlémkor megtaláltam. Veszek valami alkoholt meg valami kaját. Képletesen, szimbolikusan is jó, és ideális helykitöltő. Pótcselekedni is jó, meg ki tudja, reggelit is veszek. Vigyorgok. Vajon most vagyok szánalmasabb vagy mikor halni készültem merő önsajnálatból.

40 perc volt. Kerekescsiga. Nézegetem a telefonom, hátha csörög. Pakolászom, rendezkedek. Idióta.

Az egyik dobozon filccel felirat. Apám betűi: „JAPÁN”. Nézem, nézegetem, mintha nem tudnám hogy kerül oda. Nem nyitom ki. Tudom mi van benne. Én pakoltam bele. Szívom magamba a varázslatot. Ott voltam, igen. Egyedül. Persze volt szar is, de jó volt időnként, és sokkal jobb a tudat, hogy elmentem egyedül és megcsináltam.

Soha olyan messze nem érzetem magamtól Ágit mint amikor visszajöttem és találkoztunk.

Szinte mozdulatlanul várakozom a csengetésig.

Ajtót nyitok. Futó cuccban van. Kibuggyan belőlem a nevetés. Nem mosolyog, komoly.

-Futás?

-Nem.

-Gyáva.

-Hazug. - elállok az útból, vigyorgok. Intek, hogy jöjjön be. A pléd még mindig az ölemben. Ő meg szép. A futócucc körberajzolja. Széles a válla, sportos, de nem az a megcsinált jó test. Igazi. Hosszú egyenes haja lófarokban. - Azt mondtad utálod. - kijelentem.

-Igen. - jelenti ki ő is.

• Ahh. - utána gördülök. Lábat kéne húzni, hogy igazibb legyek. - gondolom, aztán bekúszik a realitás a gondolataim közé. - gyere, ülj le. -intek az ágyra. Más nincs. - Inni? Enni?
• Nem, kösz.
• Csoki?
• Nem ír, nem hívott. - leül és néz. Nem mosolyog még mindig. Mi lehet ez?
• Nem? Én csak vettem bonbont, arra gondoltam, meg van egy óriás Milka is.. - lassan engedem ki a vigyort. Figyelem a mozdulatait mint egy sas a prédát. Elszégyenlem magam. Hogy jövök én ehhez? Megfigyelek, analizálok és bőr alatt támadok, csak hogy védekezzen a másik és nehogy megtámadjon engem. Így szólt a szakvélemény. Ági. Ágika. Ágika elneveti magát. Zavarba jött. Egy null.
• Látod? Szörnyű egy alak. - körülnéz, hogy ne kelljen a szemembe néznie. - Jópofa ez a lakás. Nagyon tágas.
• Nagyon. - nézem. - Hozok ide poharat. Dobd le a cipőd, és érezd otthon magad.
• Jó ez a kék fal is.
• Aha. - jövök, hozom, szembe ülök. A térde majdnem hozzám ér. - Na mesélj, akkor, miért akartál találkozni?
• Nem tudom. Úgy éreztem hogy el kell jönnöm. - babrál a kezeivel valamit a cipzáron. Nézem a kezeit. Követem ahogy a kiszabadult tincset vissza irányítja a füle mögé.
• Futó cuccban?
• Jó poénnak tűnt. - körbenéz újra. - Segítsek? - int a dobozok felé.
• Nem, kösz. Magam szeretem az ilyesmit. Inkább adj ötleteket, hogy mit hova tegyek. - bátorítóan mosolygok és ügyes kis billegéseket adok elő két keréken. Elűzöm a zavarom és reménykedek benne, hogy az övét is elűzöm valahogy.
  Feláll és körbejár. Nézegeti a teret. Közben Kicsón gondolkozom, mit is mondott erről. Ha a lány zavarban van vagy adjuk át teljesen neki az irányítást vagy teljesen vegyük el tőle. Ági kőröz, kérdezget a régi bútoraimról és az újakról. Megbeszéljük. Okos, nyugodt, szép. Figyelem, aztán döntök.
• Ennyi? - kérdezem komolyan.
• Ennyi. - bólint és végre elmosolyodik.
• Akkor ülj le. Én töltök te pedig szépen nyugisan elmeséled milyen volt a napod. Leül én pedig a kezébe nyomok egy poharat és lenyúlok a lábáért. Megdermed. Beindul nyúl effekt. Vagy szarvas effekt. Mindegy. Az az amikor a préda megérzi hogy préda.
  Hagyja hogy az ölembe vegyem a kis nedves zoknis lábát. Kortyol a borból én meg lassan végigsimítom a talpát.
  Mesél. Lassan, akadozva a kolléganőjéről. Néha kortyol. Aztán az irodáról és a kipusztuló növényeiről. Lassan a másik lába is felkerül az ölembe. Gyönyörködik a szemem benne, miközben a kezem dédelgeti a lábát. A szavait csak mellékesen hallom. Leteszi az üres poharat és azt mutatja éppen hogy milyen kézjeleket találtak ki irodavezetői veszély jelzésére. Mosolygok. Nem is hallom már. Arra gondolok, hogy nyár volt és én úgy küzdöttem magam végig azon a píneák szegélyezte úton, mint egy halálraítélt. Kutattam valami után ami nem volt ott. Minden nap fel akartam hívni, elmesélni mit láttam. Néha még be is tárcsáztam a számát, de aztán nem. A mutogató kezei között előrenyúlok, finoman megérintem az arcát, a fülét, a nyakát és közel húzom a döbbenettől elhallgatott fejét. Finoman. Mindegy. Maximum felképel.
  Régen egészen jól csókolóztam. Régen. Alig emlékszem. Hagyom csak, hogy míg el nem lök, addig jó legyen. Nekem mindenképpen. Aztán jó is. Bársonyos. Ismeretlen íz. Olyan mintha reszketn. Reszket. Megfogom az arcát, úgy húzódom el, hogy nehogy elhúzódjon.
• Jól vagy? - Könnyes a szeme. - Kicsó? - kérdezem és már értem. Mélységesen csalódott vagyok. Egy idióta. Persze hogy Kicsó hiányzik neki.
• Nem. - elpillant aztán vissza néz rám. - Nem. Dehogy.
• Dehogy nem. - Gondolom.
• Elmondod? - kérdezem és nem engedem el még. Még nem. Majd ha már ütöt rajtam egyet a valóság. Addig még álom van. Addig fogom.
• Majd egyszer talán, de most semmi jelentősége.
  Elengedem. Természetesen nem hiszek neki. Ülünk. Néz. Nézem. Mosolyog. Egyre szélesebben. A szeme is huncut. Még csillog de már nem úgy. Aztán kinyúl felém. Előrehajol és már nem reszket, úgy csókol vissza.

Ludovicoval hármasban

Az új iroda nem volt olyan menő helyen mint a régi. Azonnali volt az utalás a romló gazdaságra, a spórolásra és bennük testet öltő hajókról leugráló patkányokra. húszan maradtak a majd' ötvenből. Ági így aztán kénytelen volt szerencsésnek és jó munkaerőnek tekinteni magát és hogy szó ne érje dolgozni is rendesen. Az új iroda a Damjanichban volt a Kaiser's tetején. A magas belmagasságot ügyes kis húzással szűk galériákra metszette a belsőépítész. A magas ablakok mögött a szürkésbarna belvárosi homlokzatok mosódtak össze egy lappá.

Tavasz serkent még a bőre alól is négy pattanás formájában. Andival és Petrával a költözés utáni második héten megállapították, hogy könnyű nyugágyakat szeretnének, napernyőt és zuhanykabint a ablak előtt kiterülő lapos tetőre. Aztán egy reggel tényleg tavasz lett és ő csak ült a monitora mögött és megbabonázva bámulta hogy rajzol kék ereket a még rügytelen gesztenyefa a lapos tető sárga kavicsrétegére. A telefonok csengtek, a munka elég hangos alapzaja vattaszerűen ölelte körül.

Andi hangos bosszankodása riasztotta fel a bambulásból.

-Menjünk este valami homályos alkoholt is kínáló helyre. Ki kell ölnöm ennek a faroknak még az emlékét is a napomból. - puffogott.

-Nekem fel kéne végre idéznem egyet... azt hiszem. - a két háttal fordított monitor mellett összenéztek és elnevették magukat. Jellemzően a nagypofájú Andi pirult bele. Ági tisztában volt minden nyomorával. Visszafordult a kavicsréteghez. Az árnyékok elmozdultak.

-Rohan az idő. - mondta lemondóan és mellékesen megnyitotta a böngészőt, ami automatikusan a Colheo idézetgenerátort nyitotta meg.

-Hogy te milyen öregasszonyos melankóliával vagy ma is. Született szinglik, office edition? Hogy volt ez az egyre lejjebb adás elve? Tekintsünk végig, drága asztaltársnőm, kik vannak nálunk is rosszabb helyzetben.

-dr. Maklár-tól van, Az eligénytelenedés elve.- Ági sóhajtva csukta be a böngészőablakot, hogy újra az excell tábla hálója borítsa be a monitort. - Szerintem mára elég ennyi bölcselet.

-Akkor este Kőleves?

-Jó. - hagyta rá Ági és kattintgatni kezdett a táblázat parcelláiban véletlenszerűen.

Délután négykor csörrent meg a telefonja. Attilától jött üzenet. Egy URL és egy mondat. „Csak állj az ablak elé és hallgasd meg.” Elkérte Andi fülhallgatóját és kiment a lapos tetőre. A fa már nem rajzolt árnyékot de az ég szép volt, a napsütés pedig narancssárga. A zongorafutamok emelkedőek voltak, burjánzóak, optimisták és andalítóak. Hagyta hogy elragadja és bár sírni is tudott volna inkább mosolygott.

-Ez olyan. - gondolta – Drága ET.

Míg szólt a darab ő begépelte a választ, végig sem gondolva ennek számos értelmezhetőségét. „Te vagy az akinek a film végéig drukkolnék.” Aztán meghallgatta újra a zongoradarabot. Aztán az irodavezető beparancsolta a tetőről. Aztán jött is a válasz.

„Gyere velem futni.” Ági hangosan felnevetett. „Bolond vagy.” - írta vissza.

„Gondoltam nagyvonalúan hagylak előreszaladni, de ha félsz a kihívásoktól...”

Ági nézte a telefont, aztán Viktóriát, az irodavezetőt, aztán újra a telefont. Végül határozott, szinte már vége is a munkaidőnek, és szinte nem dolgozott semmit. végül is ezen a percen már nem múlik semmi. Lejjebb süppedt a székbe, hogy a monitor takarásába kerülhessen és felhívta ET-t.

-Szia!

-Szia.

-Utálok futni.

-Ja, én is. Sosem ment.

-Nehogy kimond. - nevette el magát Andi, de Attila már kimondta közben.

-Talán a lábam hiánya miatt.

-Köszi a zenét.

-Szívesen. Van még, ha eluntad, szólj.

-Hogy vagy?

-Jól, köszi. Elköltöztem. Most van fám is.

-Állat. Hova?

-Budai lettem, lapos budai, nyilván, de budai. Van kert, van fa is az ablakom előtt, szép. Szomszéd néni menedzseli a növényeket az ablakaim alatt. Még nem tudom szeretik e. Nálad?

-Céges költözés volt. Koszos a belváros és fáj a tavasz. Valami csapatos alkoholfogyasztás lesz este. Valójában semmi érdekes.

-Gyere át. Alkohol kerül itt is. Hozhatod azt is akivel mennél.

Ági hallgatott. A kezei hidegek lettek. A torkában gombóc nőtt.

-Oké. - mosolygott ET hangja a vonal másik végéről - Akkor csak a másikat küldd át. - Attila megcsóválta a fejét az ölébe ejtette a telefont. Akkora volt a csend hogy hallotta volna ha Ági megszólal. Aztán egy gyors fintor után újra a füléhez emelte. - Akkor minden jót. - mondta és kinyomta.

Dobozokban állt még a cucca, de elküldte a szüleit. Nem viselte el ahogy oltalmazzák, ahogy mindent megpróbálnak helyette megcsinálni. Itt nem volt fonott régi fotel, nem voltak ott felejtett antik holmik. Egy türkiz és négy hófehér fala volt az egyetlen hatalmas szobának. Egy kis amerikai konyha és szemben vele a széle teljes egészében kinyitható háromszárnyú üvegezett sokkazettás ajtó, ami elől aznap került el a derékig érő hőszigetelő rost tábla. Meglátogatta a mély kádat a fürdőben. Aztán öt körül újra visszatért a világos padlójú szobába a sok banános doboz közé. Az asztalát és az ágyát engedte összerakni, de mást nem.

Nyolc körül csörgött a telefonja.

Ági.

-Szia!

-Szia.

- Utálok futni. - ismételte Ági a délutáni párbeszédüket.

-Ja, én is. Sosem ment. - válaszolta Attila, de nem tette hozzá a harmadik mondatot.

-Vinnék neked alkoholt.

-Ne hozz. Van itt. - nem neheztelt. Távol volt újra. Egész este pakolás közben úgy tett mintha másik városba vagy egy másik országba költözött volna. Jó volt nem a saját életét élni.

-Azért jöhetek?

-Jönnél? - lehunyta a szemét. Nem akart kemény lenni, de nem tehetett mást. Védekezett. Ismét. Ugyanaz ellen, ugyanúgy.

-Szeretnék.

-Nahát. - közönyösen, érdektelenül. Aztán sóhaj és még egy. Kinézett a kopasz fa ágai közül világító lila égre. - Gyere.

-Szeretnék... - Ági mély levegőt vett. - … nem tudom...

Pedig annyira szépen összerakta végre. Amikor délután Attila kinyomta a telefont, ő megvilágosodott. Már nem csak az érzés volt meg, hanem a gondolatok is. Meg tudta fogalmazni miért érzi úgy hogy leköpte, megverte és kútba dobta Attilát. De hallva a távolságot a hangjában képtelen volt kimondani.

-Szeretnék ott lenni.

-Nálam?

-Veled.

Csend.

Attila letette a telefont a térdére és úgy nézte a kijelzőt, mintha megláthatná Ágit ott. Aztán felkapta és mély levegőt vett.

-Azt ugye tudod, hogy nem megyünk ma már futni.

-Utálok.

-Az jó, mert én is.

http://youtu.be/dCBKFilg5jQ