Terápia

Kész vagyok. Lassuló napok vannak ahogy jön a tél. Persze jó az is, de már nem lehet a fonottban kávézni. A macska a konyhapulton vár és nem ül az ölembe. Senki nem ül az ölembe. Minek is tenné. Nincs olyan kicsi nő akit elbírnék. Nyilván. Na nézd csak, még a kezem is remeg. Még ha drogos lennék, vagy alkoholista, érteném. Abban lenne jó rész is. Na lássuk. Borotva, hab, szappan, fogkrém. Minek, te nyomorult, úgysm lát senki? Nézd csak, a tükörben micsoda kis haldokló beesett kis majom kuporog. Ehh. Legalább lemosom meg megnyírom, nehogy megtetvesedjen.

Ma is írok annak a két csajnak. Olyan jókat tudok így arc nélkül tolni nekik. Szép pofáraesés lenne találkozni velük. Biztos gondolnak valamit ami közelít a valósághoz, de biztos csak odáig merészkednek, hogy nős vagyok, esetleg nagyon csúnya vagy rém öreg. Idáig fejben sem merészkedik senki. Ha találkozóra hívnám őket sikkantgatva készülnének. Aztán ülnének valami kávézóban és megállna a kezükben a csésze amikor odagurulok az asztalukhoz vigyorogva. Zavart, szájsarkában reszkető mosoly fagyna a lassan táguló pupillájú szemük alá. Aztán leengednék a csészét és kezet nyújtanának, ami a levegőbe rebegne kicsit oda vissza egy 3-5 centit amikor meglátnák a kis háromujjú kezem elindulni, lassan, jól láthatóan az ő kezük felé.
Ennyire nem vagyok kegyetlen. Idáig nem megyek el. Vagy jobban szégyelem magam ennél.Talán.

Na baszki. Telefon.
-Hallo.
-Szia Attila! Ági vagyok... Ligeti Ági. Balázs van?
-Itt? - nem értem – Itt nincs. Dolgozik.
-Őőő. Azt mondta hívjalak fel, mert mindjárt lemerül és nálad van és ugorjak be.
-Hova? - nem értem. Valami zizeg a fejemben, hogy ezzel valami nem oké, de mindegy. Ligeti Ági. Csoki nagy szerelme.
-Hát nincs itt.
-Megvárhatom?
-Hm. Meg. - végül is, gondolom, biztos.- Tudod hova?
-Tudom!
-Milyen napszak van?
-Szia!
Nézem a telefont. Búg. Mi van? Ligeti Ági ide? Randira? Miért? Nézem a telefont. Délután négy van. Kicsó hatig dolgozik, nettó hét mire hazaér. Pont leszarom. Majd megül a kis hölgy a fonottban. Kap kávét, macskát és netezhet a kis notebookon, azt hello.

Itt van ni. Milyen magas, jesszus. Valahol értem. Már egészen elfelejtettem a Ligeti lányokat. Ági sokkal szebb. Valahogy komolyabb jelenség, valahogy igazibb. Hm. Jön, csönget újra, ácsorog, vár.
-Szia. - nyitok ajtót. - Kávét kérsz? Van itt egy kis gép, ülj csk le. - mutatok a fonottra és az odakészített gépre. Várd meg nyugodtan, hétre talán haza is eszi a fene. - mondom és visszagördülök a konyhába a kávéfőzőhöz. Áll, mosolyog, néz.
-Bemehetek? Kicsit fázom és köszi, kérek kávét.

Fura volt ahogy Csoki felhívott, és fura ahogy felrohant azonnal hozzám és előadta a problémákat az öccsével. Aztán a kanapén kucorogva bevallotta hogy nem is az öccse, és azokkal a kivert kutya tekintetű szemeivel nézett és mesélt a barátjáról akinek összesen hat ujja van ezért ET-nek hivatja magát gyerekkoruk óta, megelőzve minden csúfolást, és akinek annyi esze nőtt, hogy másik háromnak is bőven elég lenne. És mesél és mondja és szinte már én is úgy szeretem, mint ő. Aztán rátér a lényegre és én nem tudok nemet mondani. Ott ül a kanapémon a Kicsó Balázs és éjszakába nyúlóan terveket szövünk a szinte testvére megmentésére. És hajnalban szeretkezünk is és reggelre kész a terv. És most, délután itt állok ET konyhájában egy kávéscsészét szorongatva, összeesküvő vagyok és karácsonyi tündér és hóhér is egyszerre. De biztos vagyok benne hogy meg tudom csinálni.

-Hát akkor gyere be. Öhm. Nem így készültem. - nem készültem sehogy, gondolom kizökkentve – De itt le tudsz ülni. - odébb lököm Csoki ruháit az egyetlen fotelból.
-Tök jó, hogy együt laktok. Kell mellé valaki aki kordában tartja, nem?
-De, kellene. Én nem vagyok igazán alkalmas erre. Valam,i komoly nő kéne neki, aki ismeri és elkapja a tökét ha kell. Finomabban vele nem lehet. - miket beszélek, basszus. Hülye pöcs vagy Szirtes Atesz. Bláh. - Mentek bulizni?
-Á. Csak egy kicsit dumálni akartam vele, de így alakult, hogy itt. Nem gond?
-Nem. - de, gondolom. Még a randidat is hazahozod Csoki? Bunkó vagy, na, nincs mese te is. Jók vagyunk együtt lám.
Leül a fotelbe, körbe néz. Szégyenlem magam a kupiért és a koszért.
-Bocs. - mutatok beszédesen körbe. - Nem szoktam vendéget fogadni.
-Nem gond. Itt élsz. - nézelődik.
Nézem. Tényleg szép. Van a vonásaiban vagy nem is tudom a tartásában valami klasszikus, nemes.
-Sokat eszembe jutott, milyen lehet nekek együtt élni. Hogy milyen jó lehet ha így összetartozik két barát.
-Nem fér oda be senki már. Nem jó. És közben, tudod, ivel nem vagyok melegek, ez sem igazán jó.
Nem is értem mit szövegelek.
-Nem tűnsz boldognak ezek szerint. - komolyan néz, nem látom a szemében a szavaiba belehallott kritikát.
-Nem. -Vetem oda azonnal. - Nem tudok egyedül élni. Nem vagyok rá képes. - csapok a kerekekre. - Meglepő, mi?
- Nem az. Bár belőled pont kinézem, hogy bármit képes vagy egyedül megcsinálni, vagy ha nem, nem feszkó neked segítséget kérni.
-Nem lehet az, tudod, mert naponta ezerszer kellene ha kitenném a lábam.
-Hm. Nem gondoltam, hogy ennyire magányos vagy.
-Mi van? - mit nem gondolt? Nem kell a rizsa, nem is gondolt rám. Max Kicsó kapcsán, hogy ej szegény öcsike, de mit jön ezzel a bullshittel? - Mikor gondoltál bármit is rólam? Kicsó hétre itthon lesz, addig melózom, bocs. - mondom sértődötten és visszagördülök a gépem elé.
-Ne sértődj már meg. - semmi feszkó nincs a hangjában. - Bezárva lenni egy szobába magányossá tesz. Én biztos neteznék egy csomót, és szépen lassan kicsusszannék a valóságból. Lehet hogy nem is ennék, és elméleteket gyártanék és nagyon sajnálnám magam.
Csend. Bennem fortyog a düh.
-Amúgy is sajnálom magam, aszem ez nem ezen múlik. - fejezi be elgondolkodva. Nézek. Nem értem. Mit akar ez a nő?
-Mit akarsz?
-A magányod... szóval olyan szembeötlő. A magány tudod haragból van... aszem. Harag. - néz és az okos szép szemei bekönnyesdnek.
-Mi? A magány haragból van? Ez valami ezo blabalh? - harag, igen. A szívem kihagy minden harmadik dobbanást. Alig kapok levegőt. Harag.
-Tudod akiben sok a harag falakat épít, elfordul és harap és ettől egyre kevesebben vannak körülötte és ő egyre magányosabbá válik.
-Házi pszichoanalízis szakkör?
-Tartsunk olyat? Nekem tetszene! - beleiszik a kávéba, mosolyog. Nem értem.
-Valljak?
-Bírnám. utána te is kérdezhetsz necceset. Oké?
-Oké. - mit kérdezzek? Ugyan mit kérdeznék? Semmit.
-Van bennem harag, de nem így. Nincs személyhez kötve és valójában mindenkié mert senkié sem. Szerinted egy ilyen magamfajta nem béna de székhez kötött fickóban mitől nő harag? Mennyi harag van?
-Azt gondolom lehet benned sok is meg kevés is. Amikor nálunk voltatok kiegyensúlyozottnak tűntél. Most meg nem.
Nézem a kezem az ölemben ahogy körültekerednek az ujjaim egy kávéscsészét.
-em járok emberek közé, mert nem tudok oda tartozni. Nem tudok elvegyülni és csak egy lenni. Vn egy testem ami feltünő és ami nem kell senkinek. - vigyorgok keserűen rá, mint egy koponya – még nekem sem, látod?
Néz. Szomorú. Én is. Jézusom mennyire sajnálom magam. Folynk a könnyeim. Lecsöpögnek az államon. Nézek rá, ő meg néz engem. Semmi nem változik. Nem szól. Nincs zavarban, nem kérdez és nem néz félre. Befogad.
-Miattam vagy itt, ugye? - minden a helyére kattan.
-Igen.
-Mit mondott?
-Mindent.
-A kis geci. - szégyenlem magam az utolsó sejtemig.
-Arra gondoltam megmutatlak magadnak.
-Hogy?
-Így.
-Hogy?
-Kire haragszol?
Nem válaszolok. Magam sem tudom. Nincs neve, illetve túl sok név van.
-Mindenkire aki kellett volna, de nem kellettem nekik.
-Mindenkivel van így.
-De mindenki más végül is kell valakinek. Vagy van valamiféle lehetőség vagy esély. Nekem nincs. Persze megtanulhatok protézissel járni, de ujjaim nem fognak nőni ettől. Ettől még én az maradok aki vagyok, a nyomorék csávó a földszinről. - sírok. Iszonyatos. Kínos és szomorú és képtelen vagyok abbahagyni.
-Igen. Így van. Ez vagy te. De erről valójában nem tehet senki, maximum te magad.
-Jah.
-Mi lenne ha megbocsájanál elsősorban magadnak?
-Ezo?
-Pszicho.
-Na és hogy? Te megbocsájtottad már magadnak azt amiért egyedül vagy? - gyilkos szemét övön aluli. Gratulálok ET, a szeretet nevében, egyes.
-Nem tudom mi az.
-Nyilván a harag, nem de? - na még egy. Nem bírom befogni a szám.
-Nyilván. Én a húgomra haragszom, meg a szüleimre leginkább, és mindenkire aki csinosabb mint én, és mindenkire aki nem talál érdekesnek. Márpedig kb senki nem talál érdekesnek, csak szólok. - mosolyog. Nem látom rajta zavar vagy feszengés jeleit.
-Megbocsájtottál?
-Nem. De igyekszem. Próbálok semleges maradni és nem okolni senkit és elfogadni hogy másoknak mást kell tenniük. Lehet hogy most van valami amit meg kell tennem, amit nem tennék vagy tehetnék ha nem lennék egyedül, vagy nem lennék magányos.
Csend.
-Most komolyan azt hiszed, hogy megmentesz engem valamitől?
-Nem. Komolyan azt gondolo, hogy felpiszkállak annyira, hogy megpróbáld máshogy.
-Hah. - kurva cinikus szám, ami mindig gyorsabb mint az eszem. - Hogy is?
-Gondolatkisérlet?
-Jöhet.
-Tegyük fel, hogy a magány a büntetése a haragnak. Előbb a haragot kell abba hagyni. Tehát emberekkel kell érintkzned, pőrén és őszintén, vállalva azt ami te vagy, nem csak a végtaghiányt de a humorod és az eszed is, és azt a kifejezetten vonzó arcodat ami avaly még megvolt. Aztán csak lenni pár hétig hónapig így, elfogadva bármit ami beömlik a nyitott ablakon és ajtón, és mire észbe kapsz már nem is vagy egyedül semmilyen értelemben.
Nézem őt. Hallom a szavait. Remeg a kezem és könnyes az arcom. Mit akar mondani vajon? Hol a tett a szavaiben? Hosszan hallgatunk.
-Fáradt vagyok. Elegem van és közben úgy meg tudnék verni bárkit. Tépni, harapni, ütni. Bármi. És közben csak aludni és nem tenni semmit. Még az evés is fáraszt.
-A lét maga. - komolyan néz. Én elmosolyodom. - Igen. A lét maga fáraszt.
-Csináljuk végig, oké? Kérj tőlem valamit cserébe, de próbáljuk ki.
-Mit hogy? Mit csinálhatnék végig? Nem akarok tőled semmit amit kérhetnék.- kész. Basszus. Őszineséggi rohammal tetézni egy így is kínos szitut. Na bbaszki. - Hagyjuk ezt abba. Voltam már rossz passzban. Majd elmúlik.

-Találj ki heti három programot. Én megigérem, hogy mindgyikre lesz társaságod. Csináljuk ezt 3 hónapig aztán nézzük meg, hogy hogy vagy. - néz, érzem, én nem nézek rá. Hallgatunk.
-Bármit kérhetsz. - komolyan néz.
Nyelek egyet és felnézek rá.
-Oké. Akkor azt kérem, hogy erre az időre próbáld megtartani Csokit. Ha nem esik nehezedre, h el tudod képzelni, ha...
-Jöjjek össze Csokival 3 hónapra? - előrehajol úgy néz?
-I-igen. - nézem, a szívem egyre jobban dobog. - Kérlek.
-Oké. - visszadől. - Akkor pénteken reggel várom a jövőheti programlistát. - biccent.
-Nem hiszem, hogy végig tudom csinálni.
-Már megkötöttük az üzletet. És most légy szíves mesélj kicsit Balázsról, hogy az üzlet rámeső részét meg tudjam valósítani.