Kedd volt, ma szombat
van. Az a kedd tipikus penészes szagú nedves fajta őszi kedd volt.
Olyan amilyet nem dob fel félórányi napsütés, és ami olyan
fényű, mintha egész nap este hét lenne.
Hétfőn kaptam meg a
sikeres nyelvvizsga értesítőt. Mondhatni boldog voltam. Sokáig
aludtam, mert addigra rászoktam a sokáig alvásra, és teljesen
összezavart, hogy Ágit otthon találtam, mikor végre felébredtem.
- Nahát! Te itthon?
- Igen. Ma még igen.
- De tegnap dolgoztál...
? - rendes nyelv-náci módjára kiköveteltem a pontos fogalmazást.
- Olyasmi. - egy pohár
teával a kezében állt a konvektor előtt. Még fotón is látszott
volna, hogy fázik. - Meg kell beszéljünk pár dolgot.
- Okké. - hitelen az
eddig szunnyadó vészjelzőim működésbe léptek. Felültem és
igyekeztem kompetensnek látszani - bármiben.
Várt egy kicsit.
Gondolom a gondolatait szedte össze, de ott nekem olyan volt, mintha
arra várna, hogy bebútoljak teljesen.
- Holnap elköltözöm,
és erről nincs mit beszélnünk...
- De.. Mi? Hova? Miért?
- hápogva próbáltam kivergődni az ágyneműből.
- ... amit meg kell
beszélnünk az pénzügyi és pár tárgy sorsa.
Megtorpantam. Néztem őt
egy pillanatig, aztán a szék helyett a lábat választottam. A
kezeim remegtek, alig bírtam felcsatolni. Mikor felálltam a térdeim
remegtek. Ő rám sem nézett, csak a teáját kevergette egy
műanyagkanállal. Belerogytam a kerekesszékbe és odalendültem
elé. Ott megpróbáltam felállni.
- Nem tudom, hogy hogy
jutottunk idáig, Attila, de úgy élünk, mint két idegen. - rám
pillantott, de a szemében csak szégyen volt és szomorúság. - És
pár hete azt álmodtam, hogy valami sziklán mászok. mohák között
kapaszkodom és csipi az arcom a szél és fent egy autóban ott
vannak a gyerekeim, és termoszból teát töltök nekik.
Eszembe jutott, hogy pár
napja egy csinos termosz is a konyhapult állandó lakója.
- Felébredtem és
elsírtam magam.
- Azt hittem, hogy ezen
már túl vagyunk.
- Én is. De nem. De ez
csak egy dolog. Én nem.. - kilépett előlem és átment a szoba
túlsó részébe, látszólag, hogy letegye a bögréjét. - én nem
vagyok neked szellemi partner, nem értem ami téged foglalkoztat,
nem olvasom a könyveket amiket fordítasz és nem szeretek egy csomó
mindent az életemben ami valahogy végül hozzád kapcsolódik.
- De de de... - nem
fordultam utána. Mindegy volt. - de miért nem szólsz, ha valami
mást vagy valamit máshogy szeretnél?
- Mert nem akarom, hogy
miattam megváltozz. Te csak legyél aki te vagy, mert ha
megváltozol, akkor már nem te vagy.
- Inkább elmész úgy,
hogy meg sem mondod mi zavar ennyire?
- A bezártság. A
korlátok, amik zömében a te korlátaid. A fizikai lustaság és a
kompetencia harc, hogy folyton azt kell figyelnem, hogy nehogy
megsértsem a büszkeséged valamivel, miközben... - betette a
bögrét a mosogatóba és eresztett bele egy kis vizet.
- Miközben mind a ketten
tudjuk, hogy vannak dolgok amiket nem tudok megcsinálni.
- Nem akarok vitatkozni,
csak elmondom.
- Mit csináljak másként?
- Semmit. - kicsit még a
vállát is megvonta. - Sokat gondolkoztam ezen és arra jutottam,
hogy nem vagy egy harcos, bár szeretnél. Nem akarsz
kényelmetlenkedni naponta, csak, hogy bizonyíts nekem, vagy a
világnak, hogy nem szorulsz segítségre.
- Ez csak látszat.
- Igen. Valójában
istenien el vagy a kis mikrovilágodban. Nem kell ide valójában
melléd senki.
- Mi?
- Ez a helyzet. Gondold
végig. Megosztottuk ugyan a házimunkát, de amit én csinálok, a
bevásárlás és a takarítás pont az amit könnyen meg lehet
venni. Nem főzünk csak szombaton, vasárnap valamelyikünk
szüleinél vagyunk. Nem voltunk együtt sehol hónapok óta. Még
csak együtt sem voltunk hetek óta rendesen, csak reggel,
félálomban, hadd ne mondjam mennyi éber pillanatod van olyankor.
Elvörösödtem és
odagurultam, pedig éreztem, hogy ezt támadásnak foga venni.
- De basszus, ha nem
szólsz. ha...ha - alig kaptam levegőt - ha neked van igényed másra
te is tehetsz ám érte! Nekem ez így jó volt, de tudok
változtatni, ha kell.
- Hetente kétszer megyek
futni és kétszer jógázni és nem elég. Ha hazajövök majd
szétvet a feszültség. Úgy érzem, hogy kocsonyában élek, valami
kimerevített kép vagyok a te ideálod szerint és az idő csak telik és
velem _nem_történik_semmi!
Nem harag volt a hangjában hanem csalódottság.
-
Nem tudok itt, így élni ... nem akarok. Szabadulni
akarok, kiszállni, elmenni. ... Te nem fogsz változni, mert te akarsz
így élni. Egy zárványban, egy szobában, kívül mindenen. Egyszerűen nem
bírom veled tovább.
Visszagurultam a
konvektorhoz és próbáltam valami értelmes megoldást kitalálni,
míg ő elkezdett keringeni a lakásban ahogy összehordta a
holmijait. Én nem mozdultam. Dél fele a kedvenc pizzáját
rendeltem neki az Oké Italiából, de hozzá sem nyúlt. Amikor
harmadszorra csörrent meg a mobilom, kikapcsoltam. Valamikor délután
odamentem és megöleltem. Hagyta ugyan, de nem volt benne már sem harag
sem szeretet. Túl volt az egészen anélkül hogy én észrevettem volna a
vívódásait.
- Mikor utáltál meg?
- Azt hiszem sosem
szerettelek igazán. Azt hittem, hogy veled minden más lesz, és te
nem fogsz elhagyni, és ettől boldog leszek.... De azzal együtt,
hogy valóban más, és valóban nem csaltál meg, semmi nem olyan,
mint amit elképzelek magamnak.
Este nyolckor már nem
volt ott, és én csak valamikor éjfél után fogtam fel annyira, hogy
tudjak sírni. Addigra értettem meg, hogy tényleg elment, és elvitte azt a
két évet amikor abban a
hitben éltem, hogy szeretve vagyok és elfogadva olyannak, amilyen
vagyok. Visszanyúlt és megmásította azzal, hogy azt mondta sosem
szeretett. Nem volt benne indulat. Bennem most kezd lenni igazán.
Lehet, hogy tényleg.
Lehet, hogy tényleg csak egy menekülő út voltam. Lehet hogy nem mozdulok
a stagnáló életemben, de szólni azét lehetett volna. Megpróbálni, adni
egy esélyt, hogy tegyek valamit.
Ez kedden
volt, ma szombat van. A penészes szag elmúlt a levegőből, és a
helyét éles hideg téli levegőnek adta át. Néha még a jég is
szitál. Felmondtam az albérletet.
Faszkivan.
