Holler

Mauritius Holler néha olyan mint egy profetikus ivócimbora. Úgy tűnik fel és süllyed a homályba, mint egy jó narrátor. Ottával való újra találkozásom után, kis teraszomon üldögélve ennél a résznél sikerült belepillantsak százharminc éves naplójába:

„Nem rest kimondani ami a szívét nyomja. Serényen teríti be érzelmei dagadó árjával rendetlen nappalimat. A por csak úgy örvénylik gesztikuláló keze nyomán a levegőben. Érzem porszemnyi magamat az ő jelentőség teljes életében. Mikor végre szusszan, a portóival teli pohárért nyúlva e szavakkal adom kezébe és finoman indítom kifelé.

-Úgy beszélsz mint láng lelkű költők, mint ifjú ki életét először övezi a szerelem aranyos dicsfénye. Úgy szólsz, hogy magam is elhiszem ezen indulat, mi gyötrő és édes egyszerre, létjogosultságát ezen a napsütötte órán, szerény hajlékomban. De barátom... - és e ponton nyikorgó ajtómat szélesre tárom előtte - … elébb vesd papírra mindezt, hogy forrjanak a szavak ott és ne tebenned. És ha már mindet a betűk ketrecébe zártad, hozd vissza becses poharam, és én meglátom mit tehetek fájdalmaid enyhítésért.”

A kis erkély a szűk belvárosi utca felett egyirányú, és a város szívébe mutat.  Újra ide ülök, újra itt nyitom ki. Holler bölcs most is. Tudja, hogy míg élő, napi a fájdalom vagy öröm, azon változtatni nem lehet. Otta távoli fény bennem, aminek lángja még mindig felfedi szaros kis lelkem lomjai között bujkáló apró nyálkás szörnyeimet.

Bátorságot gyűjtök, aztán kihozom a telefonom. Dette száma még megvan, azt hívom. Beszélek, mosolygok, várok, újra beszélek. Míg beszélek a tenyeremmel úgy nyomogatom az erkélyajtó üvegét, mint valami hatalmas érintőképernyőt. Pár perc és megvan Otta száma. A svéd telefontársaság tudakozója gyors., és ezúttal eredménytelen. Visszarogyok a földre. Fél óra bambulás és a hiábavalóság egy seregnyi nyelven fejben felkutatott szinonimájának kigyűjtése után felhívom a fordítóirodát és elkérem a cég számát akiknél összefutottunk.

Aztán kicsöng én beszélek, majd felpattanok és besietek a szobámba, hogy felfirkáljam egy szórólat hátára Otta budapesti címét.

Lerogyok a kanapémra. Nézem a címet és remeg a kezem. Gondosan leteszem az asztalkára és a laptopért nyúlok.

Mester, van valami megosztható gondolata véletlenről, váratlan egybeesésekről? -írom ET-nek a fórumon, minden magyarázat nélkül. A válasz nem késik sokat.

Nincsenek. - írja ő. - Ijesztő a felbukkanásuk, de abban bízom olyankor, hogy nem léteznek valójában..