Küldetés

Hosszú gyalogösvény kanyargott a házig a sziklakerttel tompított élességű sziklás domboldalban. Cserjék és pozsgások burjánzottak a szabálytalan formájú kőlépcsők mentén. Apám hangját már messziről hallottam ahogy a teraszon ácsorogva énekelt valami siratót. Az egész olyan valószerűtlen volt. A sosem hallott magyar sirató a svájci hegyek között, miközben a házunk és a múltunk ezer szállal kötődik Ázsiához. Ahogy feljebb értem egyre lassítottam. Nem néztem balra, a terasz irányába, csak beléptem a házba, mintha nem is hallanám. Anyám szemben ült a ház nyitott ajtajai által egy térré összeállt alsó szint nappalijában. Lábait felhúzta maga mellé. Olyan volt mint egy grimaszoló kislány.

-Anya?

-Gyere. - mondta magyarul. A hangját nem hallottam csak a szája mozgásáról olvastam le. A magyar a saját kis titkos nyelvünk volt az évek alatt, amit fenntartottak a velem való kommunikációra és minden intim bensőséges kommunikációra egymás között. Pedig... és ez akkor is eszembe jutott ... a magyar nem egy sima folyású szelíd nyelv.

-Anya?

A cipőmet a sarkammal húztam le menet közben, oda sem figyelve. Megálltam előtte aztán lassan letérdeltem. A keze megkereste a kezem.  a szeme könnyes volt, de komolysága megmaradt. Ebből tudtam, hogy nem haláleset történt. Mégis valami mélyen megrázta őket.

-Ülj le, kisfiam.- mutatott maga mellé. 

Leültem. Apám befejezte a dalt aztán lassacskán ő is visszatért a házba. Leült a foteljébe és csak azután vett észre mikor már ült egy ideje. Akkor felpattant és olyan melegen ölelt meg ahogy kis srác korom óta nem. Meghatódtam. Aztán visszaült és sóhajtott párat mielőtt belekezdett volna a magyarázatba. 

- Margit mama agyvérzést kapott. Kórházba szállították. Az orvosok szerint az állapota nem fog javulni.... ágyhoz kötött. Alig tud beszélni, családtagokat, szomszédokat nem ismerte fel se személyesen se fényképről. Hajadon leánynak hiszi magát. Keresi a szüleit. - vett két mély lélegzetet mielőtt folytatta. - Andrea van mellette, de ő sem akar hosszan Budapesten maradni.

Apám ekkor nyelt egyet és segélykérően anyámra pillantott majd a kezeit kezdte nézni mint aki koszfoltot keres a körmei alatt.

Kényelmetlen volt ilyen elesettnek látnom. A nagymama valami távoli piskóta meleg édes gyerekkor volt, valami olyan hely ahol minden változatlan, ami mint egy fénykép ugyanolyan marad az idők végezetéig. Nyolc éve nem jártam Budapesten, előtte évente maximum egyszer pár napra mentünk.

- Ha a munkád megengedi, édesem...- anya szinte kóreaiul beszélt pedig a szavai magyarok voltak. Az arca és a testtartása ázsiai. "Megkérünk a család számára fontos tettre amire nem mondhatsz nemet, de hidd el tudjuk hogy nem akarod és mi sem szánnánk neked ilyen életet, de a családért meg kell tenned." Magyarul ez sok mondat. Az ázsiai nyelvek legtöbbjén ez 4-7 szó. - ... költözz kérlek pár hétre Budapestre. 

Az ilyesmi sosem pár hét. Soha, sehova nem költöztünk pár hétre.

-Azt kéritek tőlem, hogy költözzek Budapestre és gondozzam Nagymamát? - indulatnak nyoma sem volt a szavaimban, inkább precizitás és hűvösség. Túlzott hűvösség.

-Nagymama kórházban van de találni kell számára egy minden tekintetben megfelelő intézményt ahol szakszerűen gondját viselik. - szavai olyan simák lettek ahogy egy diplomata feleségtől, nehéz időkben elvárható. - A világon sok helyen ehhez nem kellene személyesen eljárnunk, de sajnálatos módon Magyarországon még a személyes ügyintézés sem kecsegtet kielégítő eredménnyel.

-Természetesen. - válaszoltam és ültömben meghajoltam kissé anyám felé. apám ekkor lecsapott. Tenyérrel az asztallapra. 

-Fiam. A nagymamádról van szó. Anyámról. Nem lehetsz ilyen hideg és számító egy ilyen nehéz helyzetben.

-Természetesen úgy teszek ahogy az a leghelyesebb. Odaköltözöm és megteszek minden tőlem telhetőt. De kérlek hadd ne kelljen nektek örömet mutatnom mikor olyan helyzetbe kényszerülök ezzel, amit magamtól sosem választanék.

Anyám megszorította a kezem. Apám fújtatott mint egy bika.

-Jól van. A tolmácsolást fordításra kell szűkítened, nyilvánvalóan. Ezzel együtt beköltözhetsz Nagymama belvárosi lakásába, hiszen többé sajnálatosan nem lakhat benne. Hasznosítsd ezt az időt és kérlek mutass fel valami értékelhető eredményt. Tanulj és erősödj, és légy észnél, - itt megemelte a hangját, mint egy ázsiai - mikor nagymama dolgai felől intézkedsz. Bárminél jobbat érdemel ez az asszony.

Megérettem. A saját bűntudatát nyomja át felém. Nekem kell most megadnom minden törődést amit ő elmulasztott míg Nagymama tényleg élt. Fizikailag most is él persze, de már nem fog megismerni engem. Meghajolok ültömben felé is.

-Akkor nem is késlekedem. A kulcsok Andreánál vannak?

-Igen. Megadta a szálloda címét. Oda menj. Itt a száma is. - átnyújtott egy papírlapot, rajta anyám gyöngy betűivel minden szükséges adat.

Eljöttem. A repülőn Bachot hallgattam. Aztán rájöttem, hogy valójában valami ilyesmire vártam. Valami olyan küldetésre ami ellen tiltakozhatok, ami azért annyira nem terhel le, de mégis kicsit kényelmetlen. Nagymamát szerettem ahogy az ember valami kedves gyerekkori emléket szeret, de szót nem sokat váltottam vele felnőtt koromban.

Budapest valami távoli koszos lepukkant városként élt a fejemben. Mindig télen mentünk, karácsonykor, amikor hamar sötétedik, a nappalok is szürkék. Fel van ugyan díszítve de inkább látszik valami lepukkant, próbálkozásnak Párizs vagy Bécs előtt, míg Párizs már a javított változat.

Persze ez hülyeség és inkább érzés mint gondolat, de ott a vonaton elővettem és úgy találtam, hogy a balkáni egzotikusság akár tetszhet is. Ha turista lennék Moszkvát biztosan úgy választanám, mint valami túlélőtúrát. Budapest pihenő lenne előtte és utána.

A vonat berobogott a külvárosba. Néztem ki az ablakon és próbáltam belelazulni az eddig elég sajátosan megélt magyarságomba.

Folyékonyan beszélek és elég jól írok magyarul. Ismerek egy csomó gyerekdalt és verset. Ismerem a népviseletet és a népszokások nagy részét olyan mélységben ahogy a legtöbb Magyarországon élő magyar nem ismer. De sosem éltem itt. Nem voltak magyar barátaim. Nem ismerem a szlengeket sem a kortárs írókat, zenészeket. Nem hallgattam magyar könnyűzenét. Nincs közös múltam az itt élőkkel. Lényegében külföldi vagyok.

A belváros szélsőséges. Hol katasztrofális hol igen jó állapotú. Meglepetten tapasztalom, hogy tele van minden külföldiekkel. Az egész város nyüzsög és vonul és nevet és szemetel.Teljes nagyvárosi hangulat. Kezdem magam jobban érezni. Nincs sok cuccom. Egy gurulós bőrönd és egy kis kézitáska. A szálloda kellemes. Andrea olyan mint emlékeztem. Kis akcentussal beszél, remek fogakat csináltatott. Úgy tartja a kezeit mint aki attól fél, hogy összekoszolja az ujjait. Hát igen. Megvilágosodok egy pillanat alatt. Belém is belém nevelődött ez a Budapest mocskos dogma. Felismerem Andreában anyám gesztusait. Pedig nem testvérek. Andrea apám testvére. 

Átveszem a kulcsokat. Andreát elengedem. Megkönnyebbül. Úgy ítélem hogy gyalog sem lehet messze a szállodától a cím. Húzom a vacak aszfalton a bőröndöm. Két nő is rám mosolyog. E tekintetben mindegy hogy a világon merre járok. Csak az évszám számít.

A szűk utca olyan mint Párizs. Az autók úgy parkolnak hogy alig férek el mellettük a járdán. Falfirkák és részegek. Nagymama házát tavaly felújították. Szép sárga-fehér. Kiemeli a stukkók fényűző szépségét. A lépcsőházban a korlátokat is felújították. Valóban elegáns itt minden, csak a lift a régi lepukkant ócskaság és maguk a lépcsőfokok kopott íve mutatja a valódi korát az épületnek.

A negyediken megállok és korlátra támaszkodva végignézek a belső folyosón. Lent egy kis darabon növények és valami régi kút maradványai. Mellette két öreg fonott szék a falnál és egy kis asztalka. Kellemes.

A lakás Nagymama szagú. Van nyoma némi felfordulásnak. Gondolom amikor Andrea feltúrta kórházi szükségletek szerinti ruhákért és holmikért. Másfél szoba. Ragadós öreg konyha és gondosan vigyázott öreg bútorok. Magas falak és megsárgult tapéta.

Végigdőlök az ágyon. Nyikorog. Porszagú. A londoni lakásom jut eszembe. A legöregebb házban, ahol valaha laktam. Csodálatos ódon házikó. Szinte szellem járta. Mégis karbantartva, vigyázva, szeretve. Nagymama olyan mint ez a város. a lakása pedig mint ő. Összekapom magam és bemegyek a kórházba hogy meggyőződjek róla, hogy valóban nem emlékszik. Egész úton szoktatom magam a gondolathoz, hogy itt fogok lakni egy darabig.