Ági

-->

Nem is tudom igazán mit gondoltam, mi lesz. Mi lehet ennek a vége. Az a keserű epe, a szégyen satuja eközben gyomorszáj környékén. Nem is tudom. Így visszagondolva olyan régen hurcolom ezt a kis belső satut, hogy már egészen megszoktam. Most tűnt csak fel, reggel, mikor egy félórára megint elmúlt. Persze néha kiújul. Majd megfigyelem, de úgy tűnik akkor újul ki ha egyedül maradok.

Szóval letettük a telefont. Persze én végtelen kínban, hogy már megint nem sikerült kimondani az igazat. Ő meg persze megint az erő maga, a béke és a megbocsájtás 8 ujjú szobra, egy viccel veszi élét mindennek. Azt hittem majd csak később megyek és addig elmegyek tényleg egy félórára futni, hogy kicsit kiadjam a feszültséget, de végül ott álltam a Budagyöngyénél a villamosmegállóban és fáztam is egy kicsit. A dohány utcai lakásában néha ott is aludtam abban a hatalmas fotelben kucorogva, hosszú órákat, míg vártuk Csokit, vagy míg ET befejezte a fejezetet amin dolgozott. Többnyire annyira elmerült a munkában, hogy elfelejtette hogy ott vagyok. Aztán felriadt és kicsit zavartan rám mosolygott. Jó volt erre ébredni bóbiskolásból. Most meg itt a villamosmegállóban ácsorgok és várom, hogy múljon a satu.

Arra gondoltam elmondom az egészet, hogy mennyire szeretem a csendjeit és a mondatait, hogy mindent elolvastam amit fordított, még a szar ezós könyveket is, és azokat a kis botorkákat, ahogy hívja őket, amiket csak úgy a fordítói levlistára szokott írni. Azt is csak onnan tudtam meg mert a gimis szerelmem, a Kovács Dávid simán felteszi egy ET-re mutató linkkel facebookra. Meg azt is el akartam mondani, hogy bár nincs látványos fogyatékom ami elhatárolna a világ zömétől, mégis úgy érzem magam óvódás korom óta hogy én itt csak néző vagyok, maximum statiszta. De ezeket nem mondtam el persze, pedig ezek nem bántóak, sőt. Pláne nem mondtam el neki, hogy mennyit pörögtem Kicsóval azon hova vihetnénk ismerkedni, hogy összeszedjen végre valakit, és azt sem, hogy bár Csoki mély meggyőződéssel állította hogy ET igenis szívtipró, én magamban el sem tudtam képzelni, hogy kellhet egy magamfajta, vagy barátnőim féle nőnek. Aztán egyszerre hagytak itt. Aztán rájöttem, hogy mennyire hiányoznak. Aztán azon kaptam magam, hogy Csoki hiánya, illetve a csalódottság hogy így lelépett csak ritkásan mart belém. Attila azonban gyakorlatilag mindenről eszembe jutott. Aztán elkezdtem félni, hogy nem jön vissza mert összeszed valami csajt valahol a világban. És persze próbáltam a legjobbakat kívánni neki, de nem ment. Ez volt az a pillanat amikor megjelent a satu bennem. A szégyen hogy itt volt, hogy lehetett volna, hogy rájöhettem volna, hiszen Kicsó mondta is, de nem. Én is csak egy olyan vak pina vagyok aki nem lát mélyebbre, aki nem veszi észre a valós erőt, csak a kakaskodó felfújt tollakat. A macho Kicsót imádtam és sajnálkoztam a szegény ET felett aki ugyan nagyon jó fej, de hát a végtaghiány az végtaghiány. Ki vágyna egy kézre amin csak három ujj van, a többiről nem is beszélve.

Aztán becsöngettem, bementem és leültem és dumáltam. Próbáltam kicsit lazább lenni, de nem ment. Ő persze görcsmentesen ragyogott körbe, mint mindig. Nem feszülve a dobozhegyek vagy az egyetlen bútor az ágya miatt. Leültetett oda és a világ leg természetesebb módján vette a talpam az ölébe és kezdte simogatni.

Akkor múlt el a satu először. Ott, ahogy nézett ahogy figyelt rám, pedig a nagy semmit magyaráztam, csak azért hogy nézzen rám úgy ahogy néz. Az a kis kívülállós mosoly, a mindent tudó megbocsájtó szeretet ami folyton körüllengi. Azt akartam. Elmerülni ebben végre. Mert ez hiányzott amióta elment a Japán útra. Senki nem nézett így rám rajta kívül. Úgyhogy mikor a satu elengedett én is elengedtem magam.

Reggel aztán apró mozdulataira ébredtem és a hajnali madárcsicsergésre. Nem volt sötétítő a hatalmas ablakon se reluxa se semmi. Fél hét lehetett. Ő egy hajtincsemet sodorgatta és nézett. Háttal feküdtem neki, az egyetlen közös takaró alatt, de éreztem így is a figyelmét. Aztán elmosolyodtam ettől a nyugalomtól, amit persze észrevett és megjelent egy ujja a vállamon. Lassan végigrajzolta a karom, a kezem mire elnevettem magam végre. Semmi nyomulás. Biztonság csak, ráérős reggeli derű. Aztán bejelentette hogy csinál reggelit meg kávét és azzal a fesztelenséggel amitől erős odagördült a konyhasarokba.

A satu meg újra bekapcsolt, azzal, hogy nem mondtam el, nem tudja hogy valójában csak lefölözöm. Csak kiveszem belőle azt amire szükségem van, de nem fogok vele kézen fogva gurulni az utcán, nem fogom bemutatni a barátaimnak mint páromat és nem szólok egy szót sem az anyámnak róla.

Felpattantam és sietve öltözködni kezdtem. Ő meg megfordult kezében egy vajas végü késsel és csak nézett. Figyelt. Kortalan öreg szomorú szemekkel. Aztán visszafordult és befejezte a szendvicset. Betette egy zacskóba és átnyújtotta.

-Jó utat.

Leültem az ágyra. A satu behorpasztotta a gyomrom.

-Én nem vagyok ilyen jó.

-Én sem.

-Nem tehetem veled ezt.

Az egyik szemöldöke elindult felfelé.

-Mit?

-Én ezt nem tudom felvállalni.

Elmosolyodott.

-Mit? A reggelit?

-Jézusom, tényleg odáig viszel hogy a szemedbe mondjam? - felpattantam és azt hiszem ezt már kiabáltam.

-Igen. Halld magad. Mondd ki és halld amit mondasz. - nyugalom és kis unalom volt a hangjában vagy tartásában, nem is tudom. - Utána elmehetsz. Utána hosszan nem fogsz keresni mert olyan mélységesen fogod szégyellni magad mint eddig soha. Én pedig kivárom a két hónapot és úgy foglak megkeresni mintha mi sem történt volna és te végtelen hálás leszel. - aprót bólintott, mint ki nem vár választ. Álltam csak előtte egy pillanatig aztán elsírtam magam.

-Már most is nagyon...

-Ági. Ági. Ági én nem haragszom rád. - felült a konyhapultra, onnan nézet. A hangja szelíd volt mint egy szülőé aki szidás után magához ölel.

-Én viszont haragszom magamra.

-Akkor most menj haza és gondold végig mikor hogy érzed magad. És ha rossz volt itt az este velem, vagy rossz volt bármikor akkor köszönjünk el. Ha máskor jó volt csak tegnap rossz akkor maradunk ami voltunk, barátok. Ha meg úgy általában jó és tegnap is jó volt, akkor mosd meg az arcod, tedd le a feneked, edd meg a reggelit. És aztán menj haza és gondold végig hogy mit szeretnél.

-Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni? Neked... neked...- nem tudtam kimondani olyan abszurd volt.

-Nekem te egy ajándék vagy. Egy csoda. Ha soha többet nem látlak akkor is zömében kedves emlékeim lesznek rólad. Ha barátok maradunk akkor is jó. Ha jársz velem, ha akarsz engem így ahogy vagyok akkor én szépen visszaköltözök a mennyországba ahonnan pár éve kivetettek. Így nekem a világon semmi veszteni valóm nincs. Ha viszont kínos vagyok, valami titkos aberráció az életedben, azt már holnap tudni fogom és akkor a magam úriemberes módján én foglak elküldeni, de abban nem marad barátságra lehetőség. Nálad van a döntés, nálam a reggeli. - újra mosolygott. - De most már ide kell jönnöd érte.

Álltam és néztem. Mindenki őszinteségre vágyik, de ez.. ez nem volt kellemes. Elviselni az igazat óriási erőt igényel. Amit elmondott az nem hagyott más utat.

-El sem tudom képzelni hogyan. Azt tudom hogy nagyon szeretek veled lenni, bármi is a kontextus. De hogy ezzel mit kezd a környezetem, az nagyon ijesztő. Semmi jóra nem számítok. - mondtam és maradtam állva ott ahol voltam.

-Az egész életem arról szól, hogy személyiségből próbálom pótolni a hiányzó végtagjaimat. Lehet hogy menne a családoddal is.

-Tényleg machóbb vagy még Csokinál is.

-Tényleg?

-Ő mondta.

-Nagyszerű. - kis bosszúság villant az arcán, de bennem oszlott a pánik, úgyhogy odamentem.

-Félek tőle hogy beszólnak. Sokan sokszor.

-Hm. - odaértem ő pedig magához húzott. Úgy a pulton ülve a kezével a derekam körül megint jó volt minden.

-Majd összekapom a legjobb formám és támogatásoddal és a verhetetlen humorommal elsimogatjuk a döbbenetet. - Elnevette magát. - Tudod anyámék azon fognak aggódni, hogy biztos a pénzemre utazol. Hm? Most még bevallhatod.

Most itt a metrón, hazafele, már mélyen a délutánban megint kicsit szorul a gyomrom, de a tudat hogy egy ilyen erő áll, hehe, áll mellettem folyton mosolygásra késztet.