Egész-ség

Ági a húga ágyán tespedt. Újra tizenhat évesnek érezte magát. A húga éppen az ablakpárkányon kuporogva cigizett. Beteg, sovány testén lógott a ruha, az ujjai mint ideges botocskák fogták a cigarettát.

-Miféle félelem ez, Ágika? Mi a szartól félsz? - a húga kifele beszélt az ablakon.

-Nem tudom. Olyan nagyon nehéznek tűnt... - nézve a húgát már nem tűnt semmi nehéznek amit ET-vel együtt lehet csinálni. Kifújta az orrát. Bori egy hete volt otthon, szigorúan szobafogságban és teljes figyelem alatt. Valami drogtól totálisan lepusztult alig egy év alatt. Volt elvonón, de inkább haza ment. Borinak meggyőződése hogy hamarosan meghal, é ezen nem is igyekezett változtatni. Ági pedig biztos volt benne, hogy a drog csak fedő sztori és valójában Bori szívében van valami baj. Nem lesz egy szép, sikeres, fiatal nő drogos, csak úgy egyik pillanatról a másikra.

Bori nem beszélt magáról, de kivételesen érdeklődött Ágiról és a „nyomorék ex”-éről.

-Megijedtem, hogy ha netán terhes leszek ott állok majd egy végtaghiányos gyerekkel.

-Ahhoz nem kell nyomi apa. Bárkinek eshet gyogyi gyereke. - megrázta a fejét immár sokadszorra és legyintett. Mélységes szánalommal tekintett Ágira a problémáival.

Hallgattak. Bori beszippantott egy slukknyit

-De nem is akar gyereket. - kifújta a füstöt. - Nem értelek. Találtál egy neked való fríket aki imád, eltart, ágyba hozza a kávédat pedig lába sincs, nem bunkó, nem hazudik, nem iszik, nem drogos, nem kurvázik és még bírod is. - visszafordult Ági felé és beesett szemeiből sütött a lenézés. - Mit nyafogsz?

Ági nem nézett a húgára. A nő aki a húga lett valami mély poklokat megjárt öreg díva volt, aki tudta hogy haldoklik, de nem zavarja. Ági látta, hogy remeg a cigi, hogy remeg a keze, és valószínűleg az egész kis sovány fáradt test remeg, de a tartása nem változott.

-Tudom milyen. - folytatta Bori. - Függés ez is. Függünk anyánktól, aztán a haveroktól, aztán a szerelemtől, aztán a főnöktől, ki piától, ki szertől, a banktól, a gyerektől. Hagyd a picsába Ágika. Egyetlen dolog számít, hogy neked hiányzik e? Ha hiányzik, menj és feküdj mellé, és szard le mi lesz holnap. Simán lehet hogy az a holnap amitől félsz, soha nem jön el.

Ági nem válaszolt.

Minden reggel úgy ébredt, hogy felriadt Attila hiányára. Egész nap semmi baja nem volt leszámítva azokat az apróságokat, hogy például levette a boltban a polcról ET kedvenc kekszét, aztán visszatette. Simán felhívta hogy elmondja, hogy látta egy nő kezében az orosz sci-fit a villamoson, amit Attila előző nyáron fordított, de szerencsére időben kinyomta a telefont. Hogy kimagozta a citromot mielőtt a teába facsarta, pedig őt magát nem zavarják a teában úszó magok. De minden reggel nagyon hiányzik, az a hangulat, az a nyugalom, az a babusgató szeretet amivel keltette. A tudat, hogy ott van, hogy otthon ül és bármikor felhívhatja és meghallgatja, nem nyomja ki mert semmi sosem volt fontosabb mint ő.

Ági rájött, ott Bori lenéző pillantása súlya alatt, hogy ezt nem akarja megosztani. Hogy egy dolog annak a terhe, hogy sérült gyereke legyen és egy másik, hogy ET figyelmén valakivel osztozzon és egy harmadik hogy szégyelli magát az egész miatt. Azért sem megy vissza mert el tudna süllyedni a szégyentől és attól, hogy ennyire, azóta is bántja Attilát minden egyes távol töltött nappal.

-Nem tudom visszacsinálni. - mondta a húgának. Bori elnyomta a párkányon majd kihajította a csikket.

-Nem? Hiányzik vagy nem?

-Hiányzik.

-Mennyire?

-Nem tudom.

-Ha lent lenne a kapuban lerohannál?

-Igen.

-Milyen gyakran gondolsz rá?

Ági elsírta magát.

-Milyen gyakran gondolsz lábatlan gyerekre?

-Nem... már nem...

-Na akkor gondold ezt végig újra, és most menj. Aludni akarok.

Látnia kellett a testvérét, a szinte halott mogorva Borit, aki megmondja kíméletlenül amit csak haldoklók látnak. Ott hagyta. Gyalog indult át Pestre, aztán végül metróra ült és kiment Óbudára. Ott keringett a lakótelepen, aztán rávette magát és becsöngetett a földszinti lakásba ahol Szirtesék laktak.

-Csókolom. Ági vagyok.

-Szervusz. Gyere be. - Mária néni beterelte. Érződött némi csodálkozás, de nem adott ennek hangot. Leültette Ágit az ebédlőben. - Aztán mi járatban? - kérdezte miután elé tett egy kávét és egy kis kekszet.

-Elköltöztem Attilától.

-Igen. Igen. - Mária néni bólogatott mint aki mélységesen megérti.

-De nagyon hiányzik.

-Jó fiú ő. Te is hiányzol neki.

-Elmondta miért? - Ági szeme megtelt könnyel.

-El. De ez... ez igazán rátok tartozik. Főleg rád. Ő nem választhat. Te igen.

-Őt szeretném.

-Nincs itt.

Ági elmosolyodott.

-Milyen volt? Kicsinek, milyen volt?

Mária néni kiegyenesedett ültében, felhúzott szemöldökkel meredt Ágira.

-Okos. Nagyon kicsinek is nagyon találékony volt. És huncut. Mondta is az apja, hogy ki fogja találni magának, hogy hogyan álljon a saját lábára. Aztán látod, meg is csinálta.

-Mi volt a legnehezebb?

-Hogy megbámulták. Az iskola. Az volt a legnehezebb. De manapság ez máshogy van. Talán... remélem...Talán ma már van kivel beszélni. Ott az interneten talál mindenki egy másik embert akinek ugyanilyen problémája van. Az nagyon sokat számít, hogy olyannal beszéljünk aki érti mi a baj.

Ági hallgatott. Mária néni pedig intett neki, hogy maradjon egy percre és eltűnt a lesötétített hálószobában. Hamarosan két nagy fotóalbummal tért vissza.

-Itt vannak. Nézd meg. Szép gyerek volt. - azzal kinyitotta és szépen nyugodtan végigmutogatta a közel száz fotót az újszülött Attiláról készültektől a diplomabanketten készült fotókig. Az aki lediplomázott egy olyan elesett srác volt, akiben csak a mosolya emlékeztette Ágit arra az Attilára akivel együtt élt.

-Mi hajtotta? Miért nem elégedett meg kevesebbel?

-A Kicsó Balázs. Az a kis gazember. Az folyton vitte magával, már általánosban is. Nélküle nem ment volna, nem akart volna. Bocsássa meg az Úr. Ma már azért látom, hogy hogyan lehetett volna jobban.

-Hogyan?

-Mutatni, engedni neki csinálni mindent, hogy lássa meg, hogy mi mindenre képes. - Mária néni hangjában szomorúság volt. - Mert látod... Csak ellátja magát. Nem kell őmelléje senki.

Ági megsimogatta az idős nő kezét.

-Minden rendben lesz vele, Mária néni.

-Ha attól félsz, hogy nem lesz ép a babátok, nézz rá. Ha rá gondolsz és a hiányzó részei jutnak eszedbe, akkor ne maradj vele. Akkor nem vagytok egymásnak rendelve. De amitől ő olyan jó gyerek az nem a testében van.

-Nagyon hiányzik.

Mária néni elmosolyodott.

-Sütöttem tegnap pitét. Viszel neki?

-Viszek.

A metrón sírt. Ölében a pitéken néha koppant. A Széll Kálmánon már egészen megnyugodott. A villamoson már egészen vidám volt. A házban előkotorta a kulcsát és halkan benyitott a nagy egyterű lakásba. Attila a gép előtt ült, szakállasan, fülén a hatalmas fülhallgatóval. A kinyúlt kék pulcsiban, keze mellett felgyűlt tányérok és bögrék halmozódtak. A konyha sarokban hegyben állt a szennyes edény, az ágy bevetetlenül, széttúrva, pont úgy mint mikor először találkoztak.

Nem fordította oda fejét csak a szeme sarkából figyelte Ágit ahogy a hűtőbe teszi a süteményt. Ági nekidőlt a pultnak és úgy ahogy volt sapkában bakancsban nézte Attilát.

-Nagyon sajnálom. - mondta aztán.

-Jah. - Attila pislogott és a nyakába ejtette a fülhallgatót. - Van itt pár cuccod még. - intett a szekrény felé. Ági odament hozzá és zavartan billegett.

-Többet nem megyek el. - mondta mosolyogva.

-Sose mondd hogy soha. - Attila nem mosolygott. A pajzsai fent voltak, a szenvtelen kívülállás humora volt ez.

-Megértettem miért estem kétségbe.

-Én is, de segíteni rajta most sem tudok.

-Szeretlek.

Attila végignézett Ágin.

-Az a'szem ehhez kevés. A félelem nagyon nagy úr.

-Már nem félek.

Nézték egymást.

-Elmentél már.

-El. - leült az ágy szélére, a fejük egy magasságba került. ET odafordult és hallgatott. - Tudtam eddig is, de most hogy beszéltem Borival, most a csontjaimban is érzem, hogy egyszerűen nem lennél ilyen ha lenne lábad. És ha esetleg születik is gyerekünk te több lennél mint egyszerűen az apja. Te tudnád őt segíteni azzal, hogy ismered azt az utat. Azért ijedtem meg mert ez nagyon nehéz annak, aki nem látott ilyet közelről sosem.

Attila összeráncolta a szemöldökét.

-Ági?

-Hm?

-Nekem a mai napig nincs lábam. Hm? Nem nőtt ki.

-Tudom. - vigyorgott. - Miért mondod ezt?

-Úgy beszélsz mintha túl lennék valami hegy megmászásán vagy valami betegségen.

-Igen? Nem értem.

-Te engem teljes egésznek látsz.

Ági csak nézte.

-Magaddal teszel egy platformra, nem a gyerekkel aki vagy fogyatékos vagy nem. - elnevette magát, de Ági észrevette a szemében a könnyeket. - Én nem félek ettől. Ha gyereket akarsz, gyerekünk lesz. Valahogy. De ha engem egésznek tekintesz akkor a gyermekkel is meg tudod tenni. Ennél jobb alap pedig nehezen elképzelhető.

Ági odahúzta maga elé és megfogta a kezét.

-Megbocsájtasz?

-Persze hogy haza jöhetsz.

Ági megcsókolta. Attila nem moccant, de nem húzódott el, végül csak odahúzta magához a lányt. Nem oldódott fel benne a távolságtartás, de el akarta hinni, hogy visszajött hozzá Ági. Hinni akart benne.

-Tényleg sajnálom. - súgta Ági és ott maradt Attila ölében.

-Én nem. - Attila belecsókolt Ági tenyerébe. - Nem hittem hogy jobb lehet még, de jobb lett.