ET

Na nesze. Telefon zsebbe, szem lehuny. Ági jön. Mikor jön vajon? Mindegy. Egyszer csak ideér.

-Gumikötél. - mondom ki hangosan, mikor belém nyilall. Berkeske mondogatta, amikor ücsörgött a suli mögött nagy cigizve. Berkeske Tomi meg a Hegedűs Linda négy évig jártak meg nem jártak. Ha együtt voltak rózsaszín, ha nem, akkor matt fekete, szabálytalan karcolásokkal. Nem a klasszikus se veled se nélküled volt, mert valójában ők akkor is együtt voltak mikor nem. Mégis. Berkeske mondogatta mikor éppen karcos fekete volt a világ, hogy nincs feszkó, csak gumikötél van. minél messzebbre húzzák magukat annál közelebbre rántják vissza egymást. Felnéztem rá a nagy bölcsességéért, azért emlékszem ennyire. Linda nem volt szép, de olyan álmatag volt, mint egy erdei tündér alkonyatban. Emlékszem ahogy elmosolyodik a HÉV-en, azzal, hogy túlment megint a megállón. Mindegy.

-Ehh. - nekiindulok a dobozoknak. Legalább fél óra, maximum kettő mire Ági ideér. - Gumikötél. - túrom a dobozokat a kocsival egyre beljebb a sarokba. Mennyire fura volt mikor ide, dehogy ide, hanem a Dohányba jött, hogy megmentsen. Mennyire szánalmas lehettem. Megállok, egymásra pakolom a dobozokat. Némelyik egészen nehéz. Most nem érzem a világvégét olyan közelinek. Van valami nagyon megalázó ebben a fura barátságban Ágival, de közben meg... Közben annyira jó hogy ilyen melankólika és közben okos is. Szeretem az okos szomorú nőket. Talán mert úgy lehet megnevettetni őket, hogy másnap is emlékeznek. Csodálatos. Vigyorgáson kapom maga. Vajon Ági szelíd vagy csak eddig nem sikerült felbosszantanom? Kabátot húzok és plédet dobok a lábamra. Kigurulok a kisboltig amit a terepszemlémkor megtaláltam. Veszek valami alkoholt meg valami kaját. Képletesen, szimbolikusan is jó, és ideális helykitöltő. Pótcselekedni is jó, meg ki tudja, reggelit is veszek. Vigyorgok. Vajon most vagyok szánalmasabb vagy mikor halni készültem merő önsajnálatból.

40 perc volt. Kerekescsiga. Nézegetem a telefonom, hátha csörög. Pakolászom, rendezkedek. Idióta.

Az egyik dobozon filccel felirat. Apám betűi: „JAPÁN”. Nézem, nézegetem, mintha nem tudnám hogy kerül oda. Nem nyitom ki. Tudom mi van benne. Én pakoltam bele. Szívom magamba a varázslatot. Ott voltam, igen. Egyedül. Persze volt szar is, de jó volt időnként, és sokkal jobb a tudat, hogy elmentem egyedül és megcsináltam.

Soha olyan messze nem érzetem magamtól Ágit mint amikor visszajöttem és találkoztunk.

Szinte mozdulatlanul várakozom a csengetésig.

Ajtót nyitok. Futó cuccban van. Kibuggyan belőlem a nevetés. Nem mosolyog, komoly.

-Futás?

-Nem.

-Gyáva.

-Hazug. - elállok az útból, vigyorgok. Intek, hogy jöjjön be. A pléd még mindig az ölemben. Ő meg szép. A futócucc körberajzolja. Széles a válla, sportos, de nem az a megcsinált jó test. Igazi. Hosszú egyenes haja lófarokban. - Azt mondtad utálod. - kijelentem.

-Igen. - jelenti ki ő is.

• Ahh. - utána gördülök. Lábat kéne húzni, hogy igazibb legyek. - gondolom, aztán bekúszik a realitás a gondolataim közé. - gyere, ülj le. -intek az ágyra. Más nincs. - Inni? Enni?
• Nem, kösz.
• Csoki?
• Nem ír, nem hívott. - leül és néz. Nem mosolyog még mindig. Mi lehet ez?
• Nem? Én csak vettem bonbont, arra gondoltam, meg van egy óriás Milka is.. - lassan engedem ki a vigyort. Figyelem a mozdulatait mint egy sas a prédát. Elszégyenlem magam. Hogy jövök én ehhez? Megfigyelek, analizálok és bőr alatt támadok, csak hogy védekezzen a másik és nehogy megtámadjon engem. Így szólt a szakvélemény. Ági. Ágika. Ágika elneveti magát. Zavarba jött. Egy null.
• Látod? Szörnyű egy alak. - körülnéz, hogy ne kelljen a szemembe néznie. - Jópofa ez a lakás. Nagyon tágas.
• Nagyon. - nézem. - Hozok ide poharat. Dobd le a cipőd, és érezd otthon magad.
• Jó ez a kék fal is.
• Aha. - jövök, hozom, szembe ülök. A térde majdnem hozzám ér. - Na mesélj, akkor, miért akartál találkozni?
• Nem tudom. Úgy éreztem hogy el kell jönnöm. - babrál a kezeivel valamit a cipzáron. Nézem a kezeit. Követem ahogy a kiszabadult tincset vissza irányítja a füle mögé.
• Futó cuccban?
• Jó poénnak tűnt. - körbenéz újra. - Segítsek? - int a dobozok felé.
• Nem, kösz. Magam szeretem az ilyesmit. Inkább adj ötleteket, hogy mit hova tegyek. - bátorítóan mosolygok és ügyes kis billegéseket adok elő két keréken. Elűzöm a zavarom és reménykedek benne, hogy az övét is elűzöm valahogy.
  Feláll és körbejár. Nézegeti a teret. Közben Kicsón gondolkozom, mit is mondott erről. Ha a lány zavarban van vagy adjuk át teljesen neki az irányítást vagy teljesen vegyük el tőle. Ági kőröz, kérdezget a régi bútoraimról és az újakról. Megbeszéljük. Okos, nyugodt, szép. Figyelem, aztán döntök.
• Ennyi? - kérdezem komolyan.
• Ennyi. - bólint és végre elmosolyodik.
• Akkor ülj le. Én töltök te pedig szépen nyugisan elmeséled milyen volt a napod. Leül én pedig a kezébe nyomok egy poharat és lenyúlok a lábáért. Megdermed. Beindul nyúl effekt. Vagy szarvas effekt. Mindegy. Az az amikor a préda megérzi hogy préda.
  Hagyja hogy az ölembe vegyem a kis nedves zoknis lábát. Kortyol a borból én meg lassan végigsimítom a talpát.
  Mesél. Lassan, akadozva a kolléganőjéről. Néha kortyol. Aztán az irodáról és a kipusztuló növényeiről. Lassan a másik lába is felkerül az ölembe. Gyönyörködik a szemem benne, miközben a kezem dédelgeti a lábát. A szavait csak mellékesen hallom. Leteszi az üres poharat és azt mutatja éppen hogy milyen kézjeleket találtak ki irodavezetői veszély jelzésére. Mosolygok. Nem is hallom már. Arra gondolok, hogy nyár volt és én úgy küzdöttem magam végig azon a píneák szegélyezte úton, mint egy halálraítélt. Kutattam valami után ami nem volt ott. Minden nap fel akartam hívni, elmesélni mit láttam. Néha még be is tárcsáztam a számát, de aztán nem. A mutogató kezei között előrenyúlok, finoman megérintem az arcát, a fülét, a nyakát és közel húzom a döbbenettől elhallgatott fejét. Finoman. Mindegy. Maximum felképel.
  Régen egészen jól csókolóztam. Régen. Alig emlékszem. Hagyom csak, hogy míg el nem lök, addig jó legyen. Nekem mindenképpen. Aztán jó is. Bársonyos. Ismeretlen íz. Olyan mintha reszketn. Reszket. Megfogom az arcát, úgy húzódom el, hogy nehogy elhúzódjon.
• Jól vagy? - Könnyes a szeme. - Kicsó? - kérdezem és már értem. Mélységesen csalódott vagyok. Egy idióta. Persze hogy Kicsó hiányzik neki.
• Nem. - elpillant aztán vissza néz rám. - Nem. Dehogy.
• Dehogy nem. - Gondolom.
• Elmondod? - kérdezem és nem engedem el még. Még nem. Majd ha már ütöt rajtam egyet a valóság. Addig még álom van. Addig fogom.
• Majd egyszer talán, de most semmi jelentősége.
  Elengedem. Természetesen nem hiszek neki. Ülünk. Néz. Nézem. Mosolyog. Egyre szélesebben. A szeme is huncut. Még csillog de már nem úgy. Aztán kinyúl felém. Előrehajol és már nem reszket, úgy csókol vissza.