Önzés

Lana szól a fejemben reggel óta. Pedig annyira nem kellene. Bekapcsoltam, ne legyen szegény nő bekorlátozva a fejembe. Most berezgeti a bögréket a konyhában. Elmúlt kilenc. Ilyenkor már merek hangoskodni. Margitka reggel a korlátnak dőlve szipogott. Beszéltünk pár szót. Talán elköltözik, talán nem. Nem hívtam fel a figyelmét, hogy ez mindenkivel minden nap így van. vagy meghal vagy nem. Gonosz vagyok, vagy az lettem. Nem hatódtam meg, pedig kellett volna. Bejöttem és megnéztem a fejem a kikapcsolt monitor sötétjében tükröződve. Ugyanaz látszatra mint eddig. Jó, időnként tényleg megborotválkozhatnék.
Nem hat meg Margitka, pedig szebb mint valaha. Kisírt a smink alól, mint valami fedő alatt forrongó leves. Ápolt kezei markolták a lassan bomló vaskorlátot. Én a kerekemet szorongattam meg a bögrém. Havazhatott volna, akkor még romantikusabb lett volna.
Régebben sokat beszélgettünk. Leült ide hozzám, de sosem volt jele semmi többnek. Csak fürdőzött kimondatlan ám folyton sugárzó imádatomban.
Mindegy.
A'szem elmúlt a Margitka éra. Túl vagyok ezen a magas, festett szőke, atletikus szépségen. Végre. Kiültem azért még dideregni kicsit a konyhaablakom alá, hadd múljon. El is múlt. A majdnem macskám most is jókor jött. Beült az ölembe, hogy legalább a farkam ne fagyjon le. Dorombolt és lenyalta a tejszínhabot a kávémról. Vicces ez. A hideg kávét, hab nélkül aztán bevittem a konyhapultra és felhívtam Csokit. Halmozom az érzelmeket, gondoltam.
-Reggel van? - kérdezte elmosódott hangon.
-Délelőtt. Ezek szerint ma nem dolgozol.
-Tízre megyek.
-Akkor gyors vagy. Négy perced van beérni.
-Basszus... visszahívlak.
Mélyeket, amolyan értőket bólogatok a telefonnak. A monitorom még mindig fekete. Valami hiányzik, de az nem Csoki. Jó volt vele lakni, de olyan időtlen volt, olyan sosem változó lebegés, mint mikor műtét előtt már elkezdtek altatni. Már nem érzel, de még látsz. Ilyen Csokival az élet. Csinálunk mi mindent, de valahogy olyan lebegés volt csak. Nincs benne most sem semmi, ami hosszútávra vagy mélységre vagy nyomhagyásra törekedne. Lehet hogy tényleg kellene valaki mellém. Vagy neki van igaza, és csak az aznap számít, csak az adott óra. Egy egész focicsapatnyi ember sem késett ennyit egész életében, mint Csoki eddigi pályafutása alatt. Amíg együtt laktam én is folyton késtem a melóval, késtem mindennel mindig. Azóta újra nem.
Leülök a gép elé. Dolgozni kéne, de most fáj a sok rizsa, a sok teória és fejben lét.
-Cselekedni kell. - mondom ki hangosan, mikor megcsörren a telefon. - Gyors vagy, alig hét perc. - mondom bele meg sem nézve a kijelzőn, hogy ki hív. Csak Csoki lehet.
-Felmondok. Lakhatok nálad egy pár hétig? - Csoki.
Ez ő. Kicsó Balázs személyesen. Csóválom a fejem, nehogy kihallatsszon.
-Nem. - mondom aztán. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
-Oké.
-Ági talán örülne, vagy az a szőke cica, aki annyit keres még rajtam is téged, tudod.
-Tudom. Kösz.
-De ne rágj be. Ez most nem rólad szól. - mondom a Judittól hallott gyilkos mondatot -  Önállósodom, tudod.
-Tudom. - hallom, hogy utál. Én is utálom magam. Miért teszem ezt? Már miért ne lakhatna itt? Elvörösödök.
-Oké. Hello. - lerak.
-Miért csináltam ez? - keringek a konyhában kisívű köröket róva. Aztán ugyanazzal a hirtelenséggel tovább kavarom magam körül az érzelmeket. Felhívom Juditot.
-Szia, merre jársz?
-Mindjárt indulok Kaposvárra. - csend.
-Emberek taxival mennek Kaposvárra?
-Csomagok. Egy nagyobb. - hallom, hogy mosolyog.
-Nehezen tolom meg a kocsid de szívesen meghívlak ebédelni. Kaposváron. - nyelek.
Csend. Hosszú, túl hosszú csend. Nem szól minden rólam - zizegnek bennem a szavai, és azzal egyre nő bennem az önzés. Dehogy nem!
-Ok. Hét perced van. - jelenti ki és már le is rakta.
Ujjongok.