Attila

Nem érzem a hideget. Az ajtómban vagyok, kapaszkodom a kerékbe. A bácsit viszik éppen, ketten. Rosszul lát. Fél. Látom rajta a rettegést. A betegszállító két szétcsúszott fejű óriás a tőlük telhető legkedvesebben próbálják nyugtatni. Az öreg halványszürke, inkább zöld. A bőre csupa kráter és barázda, a szeme majdnem fehér a hályogtól. Nálam PJ Harvey szenved Thom Yorkkal a mocskon amiben vannak. Nevetségesnek tűnnek az öreghez képest. A hideg körbevesz. Felnézek a gangokra, szemben. Alig két öreg totyogott ki, meglesni mi újság. A macska sehol. Elmennek és én ott maradok a kerekesszékemben, a hideg konyhában a pizzás dobozok között. Reszket velem a testem. Rákapcsolok a fűtésre, de nem segít. Folyton az a rettegő magány jut eszembe.
Kaposvári kirándulás jó volt. Mint valami diavetítés valaki más életéből. Judit mosolyogva hallgatta lehetetlen elméleteimet, gyorsan lent voltunk, átadta és már jöttünk is vissza. Nem volt valami nagy cucc, én mégis annyira felzaklattam magam, hogy hajnali négyig nem tudtam elaludni.
Hívtam azóta de nem jön velem sehova. Azt mondja most sok a munka. Megértem. Ő a mobilitás maga, én a helyhez kötöttség vagyok.
Az öreg vak tekintete újra és újra felbukkan bennem. Leülök dolgozni, de a fázás csak nem múlik. Megnézem, de 19 fok van a szobában. Még jobban betakarózom. Az ujjaim lilák a fázástól. Felöltözök utcaiba. El kell mennem valahova. Élni, menni érezni kell, különben olyan leszek, mint szegény öreg. Ott leszek a vaksi életemmel, amit nem a szemem hanem a lábam hiánya korlátoz be. Bezárva egy lakásba. Összeszedem magam. Csak kp-t viszek meg telefont. Listát a helyekről ahova be tudok gurulni. hajrá. Gyere élet megeszlek- mondom magamnak, de közben vacog a fogam.
A Blahán fázósan topognak az afrikaiak. Van velük egy lány is. Nagy rasta lobonccal ezer foggal vigyorogva beszél nekik. Mennek valahova. Nézem. Észre vesz. Integet, nevet nekem. Uram isten. Elvörösödök, mint egyszeri Pistike a csokibolt kirakatát bámulva. Fázom. Megyek tovább. Mindegy merre, csak lendület legyen, csak haladjak a tömegben, mintha lenne valakivel kontaktusom. Elgázolok valami csini lányt - gondolom nagy bátran, de lassabban gurulok, mint egy sétáló nyugdíjas. Fájósra fázott a kezem a kesztyűbe. Oké. Gondolkozzunk Csoki módra - veszek erőt magamon és belém mar az űr. Beküzdöm magam az elméletileg akadálymentes Puskin kávézóba. Melegedek. Fázom. Forró csokit iszom, annyira kell a meleg, az édes. Nézem a telefont. Hívom Csokit. Kinyom.
-Nah. - hallatszik ki a számon a felindultság - Mik vagyunk már baszki, civódó szerelmesek? - káromkodok kicsit és megkeményítem magam. Fizetek, kesztyűt húzok és távozom, kevésbé döccenő mentesen, mint jól esne, de mégis. A belvárosban kis utcákban próbálok elférni a parkoló autók között, egy darabig sikerül is. Aztán egyszer csak zsákutca. Mellettem két honda, előttem egy falra cuppant suzuki. Tolatok óvva, lesek hátra. Közben cserélődtek autók, és igen.
Bezártak. Négy autónyi csőben, járhatok mint egy dugattyú. Az autók között 20 centis hely. Lábon nem zavarna engem sem. A fal és a kocsik között éppen elférek, csak az első és az utolsó parkolt közelebb a falhoz. Irtózatosan felgyűlik bennem a para és a düh. Kiabálni kezdek. Ezen a szakaszon még egy kibaszott ablak sincs, nem hogy kapu. Üvöltözök eszelősen, szidva mindenki kurva anyját. Egy nő kiszól egy ablakból, hogy kotródjak innen, én, a mocskos részeg.
Már nem fázom. Folyik rólam a víz. Lökdösöm az autókat hogy szóljon a riasztójuk. A hangzavartól majd leszakad a fejem. Aztán emberek jönnek, arrébb állnak. Üvöltöznek. Aztán rendőrök is jönnek. Kivesznek a kocsimból. Betesznek az autóba. Reszketek. Fázom.
Kurva élet.
Nézik a papírjaim, aztán hazavisznek. Vissza a négy fal közé.
Hívom Csokit, de kinyom. Én is kinyomnám magamat.