Megint péntek. Megint takarítónő, megint anyám. Kilencig aludtam. Lekéstem Margitkát és a macskát is. Ilyenkorra már a néninél melegszik. Talán egy körül rám nézne a kis szőrös éhenkórász, de én akkor már úton leszek.
Anyám rántott húst vagy pörköltet főz ma is. Saláta is lesz meg leves valami. A cigiszagú koloniál tövében fogok forgolódni a kocsimmal. A két fotelt ilyenkor betolja a hálóba, diszkréten. A nippek elérhetetlen messzeségben a polcon. Emlékszem gyerekkoromban ha mérges voltam díszpárnával dobáltam őket és tényleg levezetett valami feszültséget a repeszes csattanásuk a parkettán. A harmadik után anyám futót terített a polc elé. Ha el is tört valami csattanás nem volt. Pedig a csattanás oldott, nem a pusztítás maga.
A lakása tágas és sötét. Most talán még sötétebb mint gyerekkoromban. Megnőttek a fák. Taxit hívok. Reménykedek, de nem Judit jön. Nem merem kérni, pedig bambaságomnak hála ez az egyetlen mód, hogy elérjem. Kigördülünk Óbudára. A kis lakótelep zárt egység. Biztonságos, kellemes még manapság is. A régebbi lakásunkra nem nagyon emlékszem, csak a szobára ahol éltem. A padlószőnyeg kékjére. Ez minőségi változás volt. Most is az, ahogy felküzdöm magam a rámpán. Anyám kissé ideges. Apám mosolyogva csendben figyel, mint mindig amikor hazajövök. Mindketten aggódnak még most is. Pedig nem kéne. Működök. Áthuppanok a kanapéra. Mellém ülnek. Anya kérdezget munkáról, Csokiról. Válaszolok. Kedves vagyok. Kérdezek. Eszünk. Anya mesél az életéről az irodában. Apa hümmög. Leszed míg anya beszél. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a mondatok hétről hétre. Biztos biztonságos ez így, de ordítani tudnék. Igen, kérek kávét. Ortopéd mikor látott? Nem megyek. Fájni fog. Nem fog. Te tudod. A kávé keserű. Apám néz. Mosolyog, mintha a mosoly odanőtt volna az arcára. a szeme szomorú. Miért szomorú vajon? Nem lettem sportoló? Simán lehettem volna könyvmoly lábakkal is.
Nézem. Néz. aztán látom hogy megváltozik.
-Dohányzol, igaz. - mondja.
-Néha. - nem szokott beszélni ha itt vagyok. Telefonon meg csak ő hív.
-Gyere, szívjunk el egyet a kiskertben.
A kiskert négy négyzetméteres sötét sarok kerítéssel lekerekítve a kocsma mellett. Sövény, fű, repkény. Kibénázok. Nézi. Leül mellém a kisszékre. Nézzük az orrunk előtt magasodó sövényt. Mintha a kamrába vonulnánk el, csak ennek nincs teteje.
Fújom a füstöt. Nem esik jól.
-Gondolkoztunk anyáddal.- hosszú szünet. Mindenféle nyelvekre lefordítom magamban ezt a mondatot. Kamaszkoromban szoktam rá. Teljesen erejét veszi a feszültségnek. - Eladjuk a lakást és veszünk a közeledben egy kicsit. - folytatja.
-Ja jó. - vonok vállat könnyedén. - Azt hittem baj van. - kifújom a füstöt. Elnyomom a csikket és nem értem mi ebben ekkora cucc. - Ül a piac. -Teszem hozzá.
-Mindegy. Anyád már beszélt is két ingatlanossal.
-Jó.
Biccent. Kint marad. Anyám matat a konyhában. Bemegyek. Nézem.
-Nagyon rossz ez nektek?
-Dehogy...
-De az. Miért?
-Neked nem rossz? A gyerekkorod...a hely ahol együtt éltünk. A gyönyörű szobád. azt hittem majd hazajössz.
Valóban az én szobám volt az egyetlen napfényes helység.
-Hm. Meg vagyok. Nincs semmi gond. Miért költöznék haza? Fontosabb, hogy kényelmesen éljetek. Meg - mosolygok - ki bírjátok fizetni a rezsit. Nem?
Ott a csalódás az arcán. Mintha megcsaltam vagy becsaptam volna. A süti illata betölti a konyhát. Melegen szeretem, hát frissen süti.
-De anya, én nem a lakást szeretem, hanem titeket. Ha anyagilag segítsek szóljatok.
Néz. Könnyes a szeme. Nincs ölelkezés. Amióta iskolás lettem nem ölelkezünk. Néz. Nézem.
-Segítsek?
Az arcán azonnal ott a jól ismert kifejezés, amit annyit láttam: a segítségnyújtás az én feladatom. Te vagy az kisfiam aki segítségre szorulsz.
-Ugyan. - elfordul. Benéz a sütőbe. Egyre gyorsabban veszem a levegőt. Begurulok a szobába amiben éltem. Virágokkal van tele. Nem használják. Egy kis üvegház lett. Be sem tudok menni rendesen. Taxit hívok és a diszpécsernél Juditot kérem. Megmondom, hogy kerekesszék, és hogy nem csajozni akarok, hanem az empátiája miatt. A diszpécser hümmög. Lerakom.
Remeg a kezem. Fejben lefordítom a diszpécsernek elmondott szövegem három nyelvre. Visszagördülök a konyhába. Anyám az asztalnál ülve várja hogy meghűljön a tészta. aztán kiszedi. Még meleg. Kistányéron nyújt felém kettőt. apám is leül. Meggyes pite. Konyha. Csend.
Tele van a fejem nyelvekkel. Annyi szó van bennem, annyi kifejezés. Velük azonban sehogy sem tudok beszélni. Nincs mit mondjak. Nem akarom, hogy aggódjanak. Ha aggódnak úgy érzem nem hisznek benne hogy képes vagyok megcsinálni. Az aggódik aki nagyobb esélyt ad a bukásnak. Miért nem bíznak bennem? Miért nem?
Nézek ki az ablakon. Látom a taxit beállni. Judit az.
-Jövő héten nem jövök. - mondom nyugodt hangon.
-Mit fogsz csinálni?
Nem válaszolok. Megsimítom anya kezét és indulok a kabátomért. Apám újra mosolyog, mint mindig. Ki kísérnek. Judit gyors. Pontos. Szava sincs. Integetünk.
-Elnézést, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak. - kapok észbe.
-Mi? Mivel? - kipillant rám. A forgalom szelíd hömpölygés körülöttünk. Zöld hullám.
-El akartam kérni a számod.
-Oké. - semmi érzelem.
-Tényleg bocs. Nem volt jobb ötletem.
Begördül a házhoz. Pont van hely. 5 perc volt az egész. Döbbenetesen gyors, pedig nem ment gyorsan. Egy cetlire firkant egy számot. Az arca kemény, ahogy a kezembe nyomja.
-Jó lenne ha felfognád, hogy nem szól minden rólad. 3000 lesz. - mondja és kiszáll, kivenni a kocsimat.
Anyám rántott húst vagy pörköltet főz ma is. Saláta is lesz meg leves valami. A cigiszagú koloniál tövében fogok forgolódni a kocsimmal. A két fotelt ilyenkor betolja a hálóba, diszkréten. A nippek elérhetetlen messzeségben a polcon. Emlékszem gyerekkoromban ha mérges voltam díszpárnával dobáltam őket és tényleg levezetett valami feszültséget a repeszes csattanásuk a parkettán. A harmadik után anyám futót terített a polc elé. Ha el is tört valami csattanás nem volt. Pedig a csattanás oldott, nem a pusztítás maga.
A lakása tágas és sötét. Most talán még sötétebb mint gyerekkoromban. Megnőttek a fák. Taxit hívok. Reménykedek, de nem Judit jön. Nem merem kérni, pedig bambaságomnak hála ez az egyetlen mód, hogy elérjem. Kigördülünk Óbudára. A kis lakótelep zárt egység. Biztonságos, kellemes még manapság is. A régebbi lakásunkra nem nagyon emlékszem, csak a szobára ahol éltem. A padlószőnyeg kékjére. Ez minőségi változás volt. Most is az, ahogy felküzdöm magam a rámpán. Anyám kissé ideges. Apám mosolyogva csendben figyel, mint mindig amikor hazajövök. Mindketten aggódnak még most is. Pedig nem kéne. Működök. Áthuppanok a kanapéra. Mellém ülnek. Anya kérdezget munkáról, Csokiról. Válaszolok. Kedves vagyok. Kérdezek. Eszünk. Anya mesél az életéről az irodában. Apa hümmög. Leszed míg anya beszél. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a mondatok hétről hétre. Biztos biztonságos ez így, de ordítani tudnék. Igen, kérek kávét. Ortopéd mikor látott? Nem megyek. Fájni fog. Nem fog. Te tudod. A kávé keserű. Apám néz. Mosolyog, mintha a mosoly odanőtt volna az arcára. a szeme szomorú. Miért szomorú vajon? Nem lettem sportoló? Simán lehettem volna könyvmoly lábakkal is.
Nézem. Néz. aztán látom hogy megváltozik.
-Dohányzol, igaz. - mondja.
-Néha. - nem szokott beszélni ha itt vagyok. Telefonon meg csak ő hív.
-Gyere, szívjunk el egyet a kiskertben.
A kiskert négy négyzetméteres sötét sarok kerítéssel lekerekítve a kocsma mellett. Sövény, fű, repkény. Kibénázok. Nézi. Leül mellém a kisszékre. Nézzük az orrunk előtt magasodó sövényt. Mintha a kamrába vonulnánk el, csak ennek nincs teteje.
Fújom a füstöt. Nem esik jól.
-Gondolkoztunk anyáddal.- hosszú szünet. Mindenféle nyelvekre lefordítom magamban ezt a mondatot. Kamaszkoromban szoktam rá. Teljesen erejét veszi a feszültségnek. - Eladjuk a lakást és veszünk a közeledben egy kicsit. - folytatja.
-Ja jó. - vonok vállat könnyedén. - Azt hittem baj van. - kifújom a füstöt. Elnyomom a csikket és nem értem mi ebben ekkora cucc. - Ül a piac. -Teszem hozzá.
-Mindegy. Anyád már beszélt is két ingatlanossal.
-Jó.
Biccent. Kint marad. Anyám matat a konyhában. Bemegyek. Nézem.
-Nagyon rossz ez nektek?
-Dehogy...
-De az. Miért?
-Neked nem rossz? A gyerekkorod...a hely ahol együtt éltünk. A gyönyörű szobád. azt hittem majd hazajössz.
Valóban az én szobám volt az egyetlen napfényes helység.
-Hm. Meg vagyok. Nincs semmi gond. Miért költöznék haza? Fontosabb, hogy kényelmesen éljetek. Meg - mosolygok - ki bírjátok fizetni a rezsit. Nem?
Ott a csalódás az arcán. Mintha megcsaltam vagy becsaptam volna. A süti illata betölti a konyhát. Melegen szeretem, hát frissen süti.
-De anya, én nem a lakást szeretem, hanem titeket. Ha anyagilag segítsek szóljatok.
Néz. Könnyes a szeme. Nincs ölelkezés. Amióta iskolás lettem nem ölelkezünk. Néz. Nézem.
-Segítsek?
Az arcán azonnal ott a jól ismert kifejezés, amit annyit láttam: a segítségnyújtás az én feladatom. Te vagy az kisfiam aki segítségre szorulsz.
-Ugyan. - elfordul. Benéz a sütőbe. Egyre gyorsabban veszem a levegőt. Begurulok a szobába amiben éltem. Virágokkal van tele. Nem használják. Egy kis üvegház lett. Be sem tudok menni rendesen. Taxit hívok és a diszpécsernél Juditot kérem. Megmondom, hogy kerekesszék, és hogy nem csajozni akarok, hanem az empátiája miatt. A diszpécser hümmög. Lerakom.
Remeg a kezem. Fejben lefordítom a diszpécsernek elmondott szövegem három nyelvre. Visszagördülök a konyhába. Anyám az asztalnál ülve várja hogy meghűljön a tészta. aztán kiszedi. Még meleg. Kistányéron nyújt felém kettőt. apám is leül. Meggyes pite. Konyha. Csend.
Tele van a fejem nyelvekkel. Annyi szó van bennem, annyi kifejezés. Velük azonban sehogy sem tudok beszélni. Nincs mit mondjak. Nem akarom, hogy aggódjanak. Ha aggódnak úgy érzem nem hisznek benne hogy képes vagyok megcsinálni. Az aggódik aki nagyobb esélyt ad a bukásnak. Miért nem bíznak bennem? Miért nem?
Nézek ki az ablakon. Látom a taxit beállni. Judit az.
-Jövő héten nem jövök. - mondom nyugodt hangon.
-Mit fogsz csinálni?
Nem válaszolok. Megsimítom anya kezét és indulok a kabátomért. Apám újra mosolyog, mint mindig. Ki kísérnek. Judit gyors. Pontos. Szava sincs. Integetünk.
-Elnézést, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak. - kapok észbe.
-Mi? Mivel? - kipillant rám. A forgalom szelíd hömpölygés körülöttünk. Zöld hullám.
-El akartam kérni a számod.
-Oké. - semmi érzelem.
-Tényleg bocs. Nem volt jobb ötletem.
Begördül a házhoz. Pont van hely. 5 perc volt az egész. Döbbenetesen gyors, pedig nem ment gyorsan. Egy cetlire firkant egy számot. Az arca kemény, ahogy a kezembe nyomja.
-Jó lenne ha felfognád, hogy nem szól minden rólad. 3000 lesz. - mondja és kiszáll, kivenni a kocsimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése