Restart

Kedd volt, ma szombat van. Az a kedd tipikus penészes szagú nedves fajta őszi kedd volt. Olyan amilyet nem dob fel félórányi napsütés, és ami olyan fényű, mintha egész nap este hét lenne.

Hétfőn kaptam meg a sikeres nyelvvizsga értesítőt. Mondhatni boldog voltam. Sokáig aludtam, mert addigra rászoktam a sokáig alvásra, és teljesen összezavart, hogy Ágit otthon találtam, mikor végre felébredtem.

- Nahát! Te itthon?

- Igen. Ma még igen.

- De tegnap dolgoztál... ? - rendes nyelv-náci módjára kiköveteltem a pontos fogalmazást.

- Olyasmi. - egy pohár teával a kezében állt a konvektor előtt. Még fotón is látszott volna, hogy fázik. - Meg kell beszéljünk pár dolgot.

- Okké. - hitelen az eddig szunnyadó vészjelzőim működésbe léptek. Felültem és igyekeztem kompetensnek látszani - bármiben.

Várt egy kicsit. Gondolom a gondolatait szedte össze, de ott nekem olyan volt, mintha arra várna, hogy bebútoljak teljesen.

- Holnap elköltözöm, és erről nincs mit beszélnünk...

- De.. Mi? Hova? Miért? - hápogva próbáltam kivergődni az ágyneműből.

- ... amit meg kell beszélnünk az pénzügyi és pár tárgy sorsa.

Megtorpantam. Néztem őt egy pillanatig, aztán a szék helyett a lábat választottam. A kezeim remegtek, alig bírtam felcsatolni. Mikor felálltam a térdeim remegtek. Ő rám sem nézett, csak a teáját kevergette egy műanyagkanállal. Belerogytam a kerekesszékbe és odalendültem elé. Ott megpróbáltam felállni.

- Nem tudom, hogy hogy jutottunk idáig, Attila, de úgy élünk, mint két idegen. - rám pillantott, de a szemében csak szégyen volt és szomorúság. - És pár hete azt álmodtam, hogy valami sziklán mászok. mohák között kapaszkodom és csipi az arcom a szél és fent egy autóban ott vannak a gyerekeim, és termoszból teát töltök nekik.

Eszembe jutott, hogy pár napja egy csinos termosz is a konyhapult állandó lakója.

- Felébredtem és elsírtam magam.

- Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk.

- Én is. De nem. De ez csak egy dolog. Én nem.. - kilépett előlem és átment a szoba túlsó részébe, látszólag, hogy letegye a bögréjét. - én nem vagyok neked szellemi partner, nem értem ami téged foglalkoztat, nem olvasom a könyveket amiket fordítasz és nem szeretek egy csomó mindent az életemben ami valahogy végül hozzád kapcsolódik.

- De de de... - nem fordultam utána. Mindegy volt. - de miért nem szólsz, ha valami mást vagy valamit máshogy szeretnél?

- Mert nem akarom, hogy miattam megváltozz. Te csak legyél aki te vagy, mert ha megváltozol, akkor már nem te vagy.

- Inkább elmész úgy, hogy meg sem mondod mi zavar ennyire?

- A bezártság. A korlátok, amik zömében a te korlátaid. A fizikai lustaság és a kompetencia harc, hogy folyton azt kell figyelnem, hogy nehogy megsértsem a büszkeséged valamivel, miközben... - betette a bögrét a mosogatóba és eresztett bele egy kis vizet.

- Miközben mind a ketten tudjuk, hogy vannak dolgok amiket nem tudok megcsinálni.

- Nem akarok vitatkozni, csak elmondom.

- Mit csináljak másként?

- Semmit. - kicsit még a vállát is megvonta. - Sokat gondolkoztam ezen és arra jutottam, hogy nem vagy egy harcos, bár szeretnél. Nem akarsz kényelmetlenkedni naponta, csak, hogy bizonyíts nekem, vagy a világnak, hogy nem szorulsz segítségre.

- Ez csak látszat.

- Igen. Valójában istenien el vagy a kis mikrovilágodban. Nem kell ide valójában melléd senki.

- Mi?

- Ez a helyzet. Gondold végig. Megosztottuk ugyan a házimunkát, de amit én csinálok, a bevásárlás és a takarítás pont az amit könnyen meg lehet venni. Nem főzünk csak szombaton, vasárnap valamelyikünk szüleinél vagyunk. Nem voltunk együtt sehol hónapok óta. Még csak együtt sem voltunk hetek óta rendesen, csak reggel, félálomban, hadd ne mondjam mennyi éber pillanatod van olyankor.

Elvörösödtem és odagurultam, pedig éreztem, hogy ezt támadásnak foga venni.

- De basszus, ha nem szólsz. ha...ha - alig kaptam levegőt - ha neked van igényed másra te is tehetsz ám érte! Nekem ez így jó volt, de tudok változtatni, ha kell.

- Hetente kétszer megyek futni és kétszer jógázni és nem elég. Ha hazajövök majd szétvet a feszültség. Úgy érzem, hogy kocsonyában élek, valami kimerevített kép vagyok a te ideálod szerint és az idő csak telik és velem _nem_történik_semmi!

Nem harag volt a hangjában hanem csalódottság.

- Nem tudok itt, így élni ... nem akarok. Szabadulni akarok, kiszállni, elmenni. ... Te nem fogsz változni, mert te akarsz így élni. Egy zárványban, egy szobában, kívül mindenen. Egyszerűen nem bírom veled tovább.

Visszagurultam a konvektorhoz és próbáltam valami értelmes megoldást kitalálni, míg ő elkezdett keringeni a lakásban ahogy összehordta a holmijait. Én nem mozdultam. Dél fele a kedvenc pizzáját rendeltem neki az Oké Italiából, de hozzá sem nyúlt. Amikor harmadszorra csörrent meg a mobilom, kikapcsoltam. Valamikor délután odamentem és megöleltem. Hagyta ugyan, de nem volt benne már sem harag sem szeretet. Túl volt az egészen anélkül hogy én észrevettem volna a vívódásait.

- Mikor utáltál meg?

- Azt hiszem sosem szerettelek igazán. Azt hittem, hogy veled minden más lesz, és te nem fogsz elhagyni, és ettől boldog leszek.... De azzal együtt, hogy valóban más, és valóban nem csaltál meg, semmi nem olyan, mint amit elképzelek magamnak.

Este nyolckor már nem volt ott, és én csak valamikor éjfél után fogtam fel annyira, hogy tudjak sírni. Addigra értettem meg, hogy tényleg elment, és elvitte azt a két évet amikor abban a hitben éltem, hogy szeretve vagyok és elfogadva olyannak, amilyen vagyok. Visszanyúlt és megmásította azzal, hogy azt mondta sosem szeretett. Nem volt benne indulat. Bennem most kezd lenni igazán.

Lehet, hogy tényleg. Lehet, hogy tényleg csak egy menekülő út voltam. Lehet hogy nem mozdulok a stagnáló életemben, de szólni azét lehetett volna. Megpróbálni, adni egy esélyt, hogy tegyek valamit.

Ez kedden volt, ma szombat van. A penészes szag elmúlt a levegőből, és a helyét éles hideg téli levegőnek adta át. Néha még a jég is szitál. Felmondtam az albérletet. 

Faszkivan.