Ugyanabban a kávézóban ültek amiben huszonegy éve minden alkalommal, amikor sikerült összefutniuk. Az évek alatt ezek a találkozások voltak már pár naponta ismétlődőek és voltak közöttük több hónapos szünetek is. A kávézó neve és berendezése is változott ennyi év alatt, de a rítus nem. Szilvi ért oda előbb, elhelyezkedett a sarokban meghúzódó homályos asztalnál. Judit késett egy picit. Mindketten eszpresszót rendeltek és vizet. Később esetleg egy melegszendvicset. Szilvi alacsony szeplős lány volt, akinek még a szemöldöke is göndör volt. Szigorú, lényeglátó tekintettel, sosem lakkozott körmökkel és sosem pólóban. Judit magasabb, természetes szőke de nem egy babás arcú szépség. Farmerban.
Szilvi a melegszendvicseket kínáló kis asztali táblácskával babrált. Amikor Judit megérkezett Szilvi felnézett rá, és látta a jól ismert arcon, hogy olvas az övéből. Volt ebben valami mélyen biztonságos és megnyugtató. Mint a fizika és a matematika alaptörvényeiben. Minden körülmények között, minden helyzetben biztosan ugyanúgy működnek.
- Szia. - ült le Judit. Megfordította a szendvics lapot és már intett is a pincérnőnek.
- Szia. - monda halkan Szilvi és nem nézett fel, míg Judit kirendelte a két kávét.
- Régen találkoztunk.
- Igen. - nem tudta hogy kezdjen hozzá.
- Hallom váltok.
- Igen. - kicsit megkönnyebbült, hogy nem is kell hozzá kezdjen. - Milyen gyorsan terjed...
- ... a pletyka. Jah. Akarsz róla beszélni?
- Igazából nem. Én kezdtem. Úgy hogy jól van ez így.
- Tomi?
- Neki nyilván nem jó, de amennyit eddig az apjával volt, annyit eztán is lehet.
Judit bólintott.
- Veled?.. - igazából nem érdekelte. Judittal legtöbbször nem volt semmi. Néha volt mellette valami férfi, de se házasság se gyerek. Vagy magán sofőr volt vagy taxis. Semmi igazán érdekes. Mégis, a sok ember hallgatag megfigyelés ott lebegett körülötte, és a szikár kérdései és válaszai mély emberismeretről és bölcsességről tanúskodtak.
- Semmi ilyen horderejű. - megvárta míg a pincérnő leteszi a kávékat. - És ki az?
- Ki ki az? - egy pillanatig egymásra néztek aztán Szilvi szomorkásan elnevette magát. - Senki. Egyszerűen már nem bírtam tovább eljátszani magamnak, hogy az vagyok aki földet művel és állatokat tart. Szerettem volna. Kecskesajt és bioparadicsom. De nem megy. Úgy érzem... - vett egy mély levegőt, hogy lenyugodjon. Az érzelmek feltódultak a nyelőcsövén és keserű ízzel töltötték el. - úgy érzem elherdálom magam. - fejezte be végül.
Judit nem moccant. Még csak nem is pislogott. Aztán lassan belekortyolt a kávéba. Szilvi kavart egyet a kávéja maradékán aztán intett a pincérnőnek és kért egy pálinkát.
- Annyira szerettem volna azt mondani, hogy én vagyok az a matematikus aki kecskesajtot készít és a férje tapasztotta kemencében kenyeret süt. - nem is nézett Juditra csak engedte, hogy kiömöljön belőle az egész. - De tudod milyen vagyok. Félek az állatoktól. Nem csak a kullancstól, de a kecskétől is. Nem tudtam, hogy kell locsolni. Judit! - eleredtek a könnyei. - Az első nyáron az első héten kigyilkoltam a növényeinket, mert a kánikulában délelőtt locsoltam a legnagyobb napsütésben. Nem tudom megemelni a teli vizes vödröt. Nem tudom megkülönböztetni a haszonnövényt amit én magam ültettem a gaztól. Nem tudtam hogy hogy fogjam meg a levesnek szánt tyúkot, azt meg végképp nem, hogy hogy vágjam le. - kiitta a pálinkát. - Levágni egy állatot, még ha nem is foglalkozom az élet kioltás morális vagy pszichológiai részével, önnmagában a dolog fizikája sem egyszerű. Rohangál még levágott fejjel. Minden csupa vér. És közben pisál, szarik. Olyan dolgok ezek Judit, amikről az ember röhögcsélve olvas az interneten, de mikor ott vagy és neked kell megfejned azt a kecskét, akkor hirtelen nem vicces és cseppet sem egyértelmű, hogy mit kell tenni és hogyan.
Szilvi félretolta a pálinkás poharat.
- Anyósom szerint városi lány ezt bajosan tudja csak megtanulni, mert nem ész kell hozzá, abban az értelemben ahogy mondjuk én okos vagyok, hanem bölcsesség. Érted Judit? Bölcsesség. Valójában azt sem tudom mit jelent ez a szó. Mensa tag vagyok, 155-ös IQ-val és nem tudom mit jelent a gyakorlatban egy háztájiban a bölcsesség szó.
- De akartad, Szilvi. Utána olvastál ezer helyen. Emlékszem azért is tetszett meg a Zalán mert olyan - itt elmosolyodott - föld szaga volt. Világ egyszerű világa volt és valódi, kézzel fogható céljai. Ház, állatok, gyerek, gyümölcs, sajt.
- Igen.
Hallgattak.
- Nem arról olvastam, hogy milyen, hanem arról, hogy hogyan. Ha nem anyósomhoz költözünk első évben talán előbb kiderül, hogy nem a gyakorlatlanságom a baj, hanem hogy ez egy téveszme. Nem való ez mindenkinek, akár milyen gyönyörű kép is van bennem erről. Egyszerűen nem tudom megcsinálni.
- Sajnálom.
- Attól vagyok kiborulva, hogy hiába a matek, hiába számolod ki, hogy mennyit vess, hogy hány csirkét, kecskét, disznót tarts, mennyi takarmány, mennyi víz, végül sosem az történik, és ha a természet maga nem basz oda, hát elkefélem én magam, a saját testem fizikai képtelensége miat, vagy a gyomrom nem bírja, vagy csak nem veszem észre a bajt.
- A matek tiszta.
- Igen, a matek tiszta.
- Tomi?
- Marad ott. Jobb neki ott, mint velem.
- De te vagy az anyja...
- Persze, de egy gyereknek a stabilitás és a biztonság. Én nem tudom hol és mit fogok csinálni az ősszel. A láthatás jobb ilyen szempontból.
Judit hallgatott.
Szilvi rendelt még egy pálinkát.
- Azt hiszem felköltözöm Pestre. Szeged ilyen szempontból kicsi.
- Szólj, ha tudok segíteni valamiben...
- Köszi. Elég jók a papírjaim, valami állást biztosan találok, dacára a kiesett éveknek. Aztán újra tárgyaljuk a gyerek elhelyezést is.
- Jó.
Szilvi arcán lassan folytak a könnyek. Se hang se mimika nem társult a síráshoz. Judit előkotort egy zsebkendőt neki és elgondolkozva nézte ahogy megtörli a szemét és orrot fúj.
- Újra akarod építeni elölről?
- Kénytelen leszek.
Hallgattak.
- ami igazán nagy baj, hogy eddig mindig még ezt a baromságot is a saját akaratomból és mindenki máson át csináltam. Tudod hányan intettek, és hányan próbáltak rámutatni, hogy nem biztos, hogy az vagyok, akinek hiszem magam. Nem biztos, hogy nettó akaratból bármit véghez lehet vinni? Én pedig csak azért mert valami igazán nehezet akartam nem tágítottam. Pedig tudni kell feladni is. Van az a szitu amikor fel kell adni.
- Mi volt az a pont?
- Amikor a tizenkét éves fiam eldugta a pálinkát előlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése