Kiült a kertbe. A kávé még is finoman rázkódott a kezében. Nem volt nagy kert, csak pár fa és alatta fű. Kettővel jobbra, Ancsa néni ajtaja előtt volt pár virág, parkettázásból maradt szegőlécekkel az ágyás sarkain, spárgával körülkerítve. Ahogy kell. Andi kiült a kertbe és igyekezett élvezni a kora őszi napot, ami már nem égette, ahol érte, csak finoman melegítette. A pánik továbbra is ott reszketett benne. Volt hogy nyüszítve, volt, hogy mardosón, de végig tagoltan, szinte szótagolva adagolta a fejébe a jövőképeket.
-Nem találok munkát.
Belekortyolt a kávéba. Marta a keserűsége. Cukor nélkül itta, ahogy a többiek is az irodában. Igyekezett kizárni a cukrot az életéből, mint a boldogságérzés legügyesebb délibábját. Valódi örömöt akart, valódi édes életet. Megnyalta az ajkát, hogy tompítsa a maró ízt. A kis pad, ami békeidőket idézett és kellően lepukkant volt, hogy gondosan illeszkedjen a két fenyő alá háttal a háznak, szemközt a téglakerítéssel állt.
-Pont ilyen az életem - filozofált Andi - mint ez a kert. Szűk, átjárható, téglafalakkal és idegenekkel határolt, meglepetések és raktár nélküli. Csinos, de jellegtelen és üres. Valójában funkciótlan.
Újra belekortyolt a kávéba. Még keserűbbnek érezte.
-Andika, hogyhogy itthon?
Ancsa néni kiöntötte a leves alját a csatornába, aztán odatotyogott hozzá, kék-sárga virágos otthonkájában, ami alatt elnyűtt trénig nadrágot hordott és télen-nyáron vastag frotir zoknit.
-Olyan jó ez a kis nap még így az őszi szelek előtt, ugye? - fogatlan mosolya derűs volt, millió ránca hálósan borította az arcát.
-Igen. Jó.
-Olyan szomorúnak látszol, lelkecském. - Ancsa néni megpacskolta Andi alkarját, amitől a kávé kicsit meglottyant. - Akár mi is a baj, hidd el nekem, hogy elmúlik minden. Jön majd helyette más. Úgy ám. - mosolygott, legyintett és visszaindult a sötét szoba-konyhába.
- Minden. - visszhangozta Andi magának. - Igen, valóban. Emlékezett az első valóban anyagi kárt okozó megmozdulására, amikor ki akart állni az apja kocsijával. Harmadikos gimnazista volt, és még nem volt jogsija, de az apja megengedte neki, hogy kiálljon időnként. Egy zsákutcában laktak a Testvérhegy tövében. Se forgalom nem volt az utcában, se beláthatatlan helyek nem voltak rajta. Mindenkinek garázsa volt, úgyhogy egészen a buszmegállóig le lehet látni tőlük. Nem is az volt a baj, hanem a kertkapu. Rosszul támasztotta ki és mikor elé ért, egy széllökés nekicsapta a kocsinak. Nem csak a festék ugrott le róla, de mélyen be is horpadt a bal hátsó ajtó közepe. Percekig ült csak és nem merte megnézni. Aztán megnézte és annyira szégyellte magát, hogy meg sem bírt szólalni. Az apja tajtékzott dühében, az anyja sírdogált. Andi elment matek korrepetálásra, ahogy máskor is kedd este, de nem bírt a matekra figyelni. Aztán a tanárnő letette a tollat és újabb cigarettára gyújtott. A hüvelykujján tökéletes sárga kör mutatta hova szokta a szálat támasztani. A metszőfogai között jellegzetes rés volt és nagyon erősen kifestette a szemét mindig.
-Akkor most szépen idd meg a teádat, csukd be a füzetet és meséld el mi történt. - hátradőlt a csergével takart alacsony kanapén és várakozón nézett Andira.
Andi becsukta a füzetet és töredelmesen bevallotta a tettét. A tanárnő nem bagatelizálta el a dolgot. Négy kérdést tett fel csupán.
-Hány éves autó ez?
-Négy, azt hiszem.
-Mennyi idős volt az előző autótok, mikor megvette ezt?
-Egy Daciank volt előtte. Kicsit volt nálam fiatalabb - elmosolyodott - anya néha öcsinek hívta emiatt. Szerettük.
-Két hét. Annyi kell mire mindenki elfelejti.
-Kettő? Az nem sok.
-Annyi idő alatt biztosan megcsinálja az autószerelő. Mivel nem fog látszani, mindenki elfelejti hamar. Ami nincs a szemünk előtt folyton, azt teljesen elfelejtjük. Ezért mondom én mindig a férjemnek, hogy ne vigyünk le semmit a pincébe. Felesleges. Ha le akarja vinni, inkább adja oda valakinek, aki örül nekik.
A tanárnő évekkel ezelőtt meghalt, és ő sokkal a temetés után értesült róla egyáltalán. De ez a dolog a szem előtt lévő dolgokkal sokszor eszébe jutott.
Tegnap délután kirugták a munkahelyéről. Persze valójában nem volt vele több vagy súlyosabb gond, mint a többiekkel. Ő is utálta a favágást és a bunkó ügyfeleket, a behajtókat és a folyamatos hazudozást a főnökéről a hitelezőknek. De annyival volt nagyobb a vétke, hogy elöl volt a névsorban. A fizetési papírjai mindig a kupac tetején voltak és az excell file első sorában. Így őt rugták ki az egyformák közül. Andi kezében megremegett a kávé.
-Felfoghatnám úgy is, hogy egy kis szabadság, egy kis pihenés ez a keményen végig gürizett tizennégy év után. Úgy is gondolhatnék erre, hogy ez a tökéletes lehetőség újragondolni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. - belekortyolt a kávéba aztán maga mellé üntötte inkább a pad lábának tövébe.
Elszégyelte magát, mint egy gyerek. Aztán belenézett az üres csészébe és elsírta magát. Megcsillant benne a felismerés, hogy mekkora iszonyatos kontrollban él ő. Hogy nem öltözhet úgy ahogy neki tetszene, mert már a tudatát, a magazinok lapozgatása közben cenzorálja a félőlény. Az aki attól retteg, hogy ha valakinek nem tetszik az amilyen ő valójában akkor kirugják. Kirugják, tehát megvonják tőle a pénzt, ami az élet maga. Akinek van az él, akinek nincs az csak vegetál.
-Ami nincs szem előtt azt elfelejtik. - mondta ki suttogva a kávéscsészébe. A könnyek összepettyezték a pólóját. Ancsa néni újra kijött egy műanyag széket húzva magaután, kezében egy kis fém cukorkásdobozzal.
-Nagy a riadalom lelkecském? - kérdezte miután nyögve leült.
-Nincs már meg a munkahelyem. - próbálta tompítani az igazságot Andi.
-Annyi baj legyen. Majd lesz másik. - Ancsa néni cukorkát vett elő a dobozkából.
-Fogalmam sincs miből fogom kifizetni a lakást. Van rajta hitel, tetszik tudni. - szipogott.
-Nem baj. Majd kialakulnak a dolgok. Most van más amit tehetnél? Van amit intézhetnél?
-Nincs. Még nem adták ki a papírjaimat. Ez most a felgyűlt szabadságom első napja.
-Akkor tekintsd ezt úgy is. - bólogatott már már elégedetten. - Sütök holnap egy pitét neked, hogy a második nap is jó legyen. Hány napod van? - kérdezte vidáman Ancsa néni.
-Ne tessék sütni nekem, Ancsa néni. Nem eszem cukrot.
-Cukorbeteg vagy ilyen fiatalon. jaj édesem, nagyon sajnálom.
Andi elmosolyodott.
-Nem, Csak vigyázok az alakomra. Olyan könnyen felszedek pár kilót.
Ancsa néni végigmérte.
-Ahogy akarod lelkecském. De valamit találj ki minden napra, különben nem szabadság lesz, hanem várakozás. Annál meg kevés rosszabb van,. mint valamire várni ami nem jön el.
-Ön szerint sem kapok munkát? - keskenyedett el Andi. - A válság miatt...
-Nem, dehogy. Biztosan találsz valamit. - nevetett az öregasszony. Csak ha várod, Ha elképzeled akkor biztosan csalódsz. Indulj úgy, hogy nem rajtad múlik, de tudd hogy kevés vagy egymagad, és akkor a jóisten hozzáteszi a magáét. Olyan csoda dolgok kerekednek olyankor, hogy az ember elámul rajta, és bárkinek meséli, senki nem hiszi.
- Mennyit gondoltam erre, - kifújta az orrát -, hogy majd kiülök kávézni a kertbe, és süt majd a nap és mennyire jó lesz. És most mennyire nagyon nem jó.
-Pont olyan jó, hidd el lelkecském. Pont olyan jó.
Hosszan ültek és nézték a téglafalat.-Csak keringek, azt sem tudom mihez kezdjek.
-Hát akkor nagyon jól tetted, hogy kiültél a napra lelkecském. - lehajolt és megnyomkodta a lábaszárát. -Aztán anyáddal beszéltél e már?
-Jaj. - Andi a kezébe temette az arcát. A csíkos ikea-s bögre úgy lógott a középső ujján mint valami ormótlan gyűrű.
-Ej hát az anyák szeretnek, no. Nem kell félni.
-Teljesen kétségbe fog esni szegény.
-Na hát nem ismerem. De csak nem. - megsimította Andi hátát. - Amikor te megfogantál ő már felnőtt volt. Csak nem ijed meg egy nap munkanélküliségtől.
-Egy nap?
-KI tudhatja azt? Lelkecském, hát mondd meg ki tudhatja? - mosolygott.
-Bár én is nyugdíjas lehetnék. - kukucskált ki Andi a kezei közül.
-Ajaj. - Ancsa néni nevetve csapott a térdére. - Dehogy akarod te azt. A fájós tagokat, az öregséget meg a 48 ezret ami az én nyugdíjam. - nevetett. Fogatlan ínye fakón villant a szájában. - Minden rendben lesz, lelkecském. Az úr elrendezi.
-Az úr rendezte ezt is. - morgott Andi az orra alatt.
-Akkor bizony jól van ez így. - Ancsa néni megpacskolta Andi térdét. - Hozok egy kávét, aztán lefekszem, alszom egyet.
-Kávé után?
-Nincs is jobb, mint kávézás után sunyni egyet. - Betipegett a konyhába. Andi hallotta a kotyogó jellegzetes hangját. Ancsa néni két kissé viseltes virágos bögrével tért vissza.
-Köszönöm szépen. Nem tetszett cukrot tenni bele, ugye? - Vette el mosolyogva Andi.
-Dehogy nem. - Ancsa néni még bólintott is a végére aztán leült. - Dehogy nem, lelkecském. Dehogy nem.
A kávénak nagyon furcsa íze volt. Keserű is maradt és közben édes is lett. Ez a két ellentmondó íz aztén birokra kelt Andi szájában. Forgatta, apró kortyokban itta. Barátkozott vele.
-Nem túl jó. - mondta. -Azt hiszem jobban ízlett cukor nélkül.
-Akkor majd holnap úgy hozom. - mosolygott.
-De.. most akko... miért?
-Én nem mentem hozzá az Iszmai Ferihez. Pedig imádott. Kövér voltam, meg volt egy fiam is. Özvegy és munkás és mindig fáradt. Az Iszmai Feri szép volt , de legalábbis magas. Hadirokkant, de kedves ember és úgy nézett engem, de úgy. Aztán elment Pécsra. Elvett egy varrónőt és lett két lányuk is. Azóta is bánom. Vele másként lett volna minden.
-Ő itta cukorral?
-Nem, lelkecském, nem. Ő mondta, hogy amit meg lehet kostolni édesen és sósan is, azt meg kell kóstolni édesen és sósan is.
-Túróscsusza.
-Azt is. - Ancsa néni mosolyogva pacskolta meg Andi kezét de a szeme messze nézett és nagyon csillogott. - Azt is.
Tegnap délután kirugták a munkahelyéről. Persze valójában nem volt vele több vagy súlyosabb gond, mint a többiekkel. Ő is utálta a favágást és a bunkó ügyfeleket, a behajtókat és a folyamatos hazudozást a főnökéről a hitelezőknek. De annyival volt nagyobb a vétke, hogy elöl volt a névsorban. A fizetési papírjai mindig a kupac tetején voltak és az excell file első sorában. Így őt rugták ki az egyformák közül. Andi kezében megremegett a kávé.
-Felfoghatnám úgy is, hogy egy kis szabadság, egy kis pihenés ez a keményen végig gürizett tizennégy év után. Úgy is gondolhatnék erre, hogy ez a tökéletes lehetőség újragondolni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. - belekortyolt a kávéba aztán maga mellé üntötte inkább a pad lábának tövébe.
Elszégyelte magát, mint egy gyerek. Aztán belenézett az üres csészébe és elsírta magát. Megcsillant benne a felismerés, hogy mekkora iszonyatos kontrollban él ő. Hogy nem öltözhet úgy ahogy neki tetszene, mert már a tudatát, a magazinok lapozgatása közben cenzorálja a félőlény. Az aki attól retteg, hogy ha valakinek nem tetszik az amilyen ő valójában akkor kirugják. Kirugják, tehát megvonják tőle a pénzt, ami az élet maga. Akinek van az él, akinek nincs az csak vegetál.
-Ami nincs szem előtt azt elfelejtik. - mondta ki suttogva a kávéscsészébe. A könnyek összepettyezték a pólóját. Ancsa néni újra kijött egy műanyag széket húzva magaután, kezében egy kis fém cukorkásdobozzal.
-Nagy a riadalom lelkecském? - kérdezte miután nyögve leült.
-Nincs már meg a munkahelyem. - próbálta tompítani az igazságot Andi.
-Annyi baj legyen. Majd lesz másik. - Ancsa néni cukorkát vett elő a dobozkából.
-Fogalmam sincs miből fogom kifizetni a lakást. Van rajta hitel, tetszik tudni. - szipogott.
-Nem baj. Majd kialakulnak a dolgok. Most van más amit tehetnél? Van amit intézhetnél?
-Nincs. Még nem adták ki a papírjaimat. Ez most a felgyűlt szabadságom első napja.
-Akkor tekintsd ezt úgy is. - bólogatott már már elégedetten. - Sütök holnap egy pitét neked, hogy a második nap is jó legyen. Hány napod van? - kérdezte vidáman Ancsa néni.
-Ne tessék sütni nekem, Ancsa néni. Nem eszem cukrot.
-Cukorbeteg vagy ilyen fiatalon. jaj édesem, nagyon sajnálom.
Andi elmosolyodott.
-Nem, Csak vigyázok az alakomra. Olyan könnyen felszedek pár kilót.
Ancsa néni végigmérte.
-Ahogy akarod lelkecském. De valamit találj ki minden napra, különben nem szabadság lesz, hanem várakozás. Annál meg kevés rosszabb van,. mint valamire várni ami nem jön el.
-Ön szerint sem kapok munkát? - keskenyedett el Andi. - A válság miatt...
-Nem, dehogy. Biztosan találsz valamit. - nevetett az öregasszony. Csak ha várod, Ha elképzeled akkor biztosan csalódsz. Indulj úgy, hogy nem rajtad múlik, de tudd hogy kevés vagy egymagad, és akkor a jóisten hozzáteszi a magáét. Olyan csoda dolgok kerekednek olyankor, hogy az ember elámul rajta, és bárkinek meséli, senki nem hiszi.
- Mennyit gondoltam erre, - kifújta az orrát -, hogy majd kiülök kávézni a kertbe, és süt majd a nap és mennyire jó lesz. És most mennyire nagyon nem jó.
-Pont olyan jó, hidd el lelkecském. Pont olyan jó.
Hosszan ültek és nézték a téglafalat.-Csak keringek, azt sem tudom mihez kezdjek.
-Hát akkor nagyon jól tetted, hogy kiültél a napra lelkecském. - lehajolt és megnyomkodta a lábaszárát. -Aztán anyáddal beszéltél e már?
-Jaj. - Andi a kezébe temette az arcát. A csíkos ikea-s bögre úgy lógott a középső ujján mint valami ormótlan gyűrű.
-Ej hát az anyák szeretnek, no. Nem kell félni.
-Teljesen kétségbe fog esni szegény.
-Na hát nem ismerem. De csak nem. - megsimította Andi hátát. - Amikor te megfogantál ő már felnőtt volt. Csak nem ijed meg egy nap munkanélküliségtől.
-Egy nap?
-KI tudhatja azt? Lelkecském, hát mondd meg ki tudhatja? - mosolygott.
-Bár én is nyugdíjas lehetnék. - kukucskált ki Andi a kezei közül.
-Ajaj. - Ancsa néni nevetve csapott a térdére. - Dehogy akarod te azt. A fájós tagokat, az öregséget meg a 48 ezret ami az én nyugdíjam. - nevetett. Fogatlan ínye fakón villant a szájában. - Minden rendben lesz, lelkecském. Az úr elrendezi.
-Az úr rendezte ezt is. - morgott Andi az orra alatt.
-Akkor bizony jól van ez így. - Ancsa néni megpacskolta Andi térdét. - Hozok egy kávét, aztán lefekszem, alszom egyet.
-Kávé után?
-Nincs is jobb, mint kávézás után sunyni egyet. - Betipegett a konyhába. Andi hallotta a kotyogó jellegzetes hangját. Ancsa néni két kissé viseltes virágos bögrével tért vissza.
-Köszönöm szépen. Nem tetszett cukrot tenni bele, ugye? - Vette el mosolyogva Andi.
-Dehogy nem. - Ancsa néni még bólintott is a végére aztán leült. - Dehogy nem, lelkecském. Dehogy nem.
A kávénak nagyon furcsa íze volt. Keserű is maradt és közben édes is lett. Ez a két ellentmondó íz aztén birokra kelt Andi szájában. Forgatta, apró kortyokban itta. Barátkozott vele.
-Nem túl jó. - mondta. -Azt hiszem jobban ízlett cukor nélkül.
-Akkor majd holnap úgy hozom. - mosolygott.
-De.. most akko... miért?
-Én nem mentem hozzá az Iszmai Ferihez. Pedig imádott. Kövér voltam, meg volt egy fiam is. Özvegy és munkás és mindig fáradt. Az Iszmai Feri szép volt , de legalábbis magas. Hadirokkant, de kedves ember és úgy nézett engem, de úgy. Aztán elment Pécsra. Elvett egy varrónőt és lett két lányuk is. Azóta is bánom. Vele másként lett volna minden.
-Ő itta cukorral?
-Nem, lelkecském, nem. Ő mondta, hogy amit meg lehet kostolni édesen és sósan is, azt meg kell kóstolni édesen és sósan is.
-Túróscsusza.
-Azt is. - Ancsa néni mosolyogva pacskolta meg Andi kezét de a szeme messze nézett és nagyon csillogott. - Azt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése